Bláthy iskolaújság

Sorskerék

Ez értelmetlen. És reménytelen. Egyetértek.  Nekünk nem szabad többé találkoznunk. Valóban, ennyi az egész: ilyen egyszerű: soha többé. Szóval, akkor hol vacsorázunk? A nap még nem telt el. Legalább ezt az egy napot hagyja meg nekem az ég.  Most fordult a kocka. Még nem jöttek értem, és ha rajtam múlik, nem fognak elkapni.
A nap már vörösödött. Az agyam egyre csak azon forgott, amit ma láttam. Már biztos a városban is vannak. Nem maradhatok sokáig. Akit idáig védtem, most megmenekült, és én lettem az üldözött. Ezekben az években a szerelmet legyőzi a hadsereg.

Úgy döntöttünk, az utolsó esténknek megadjuk a módját, és a szép ruháinkban egy nyugodt, romantikus vacsorát tálaltunk magunknak. Sok mindent akartam volna neki mondani, de egy hang se hagyta el a számat. Gyönyörűbb volt, mint valaha. Részben látszott rajta a megkönnyebbülés, másrészt aggódott miattam. Akartam vele beszélni a jövőről, hogy fogunk-e még valaha találkozni, de végül csak egy szó hagyta el a számat: ”Szeretlek”. Egy enyhe mosolyt villantott, de szinte egyből halkan elkezdett sírni. Csendben ültünk tovább a vacsora felett.  Már a desszertnél jártunk, mikor a csendet megtörte egy távoli robbanás sorozat tompa zaja. „Elkezdődött” mondta a drágám remegő hangon. Hihetetlen volt, hogy máris elválunk. Újabb robbanások voltak hallhatóak kicsivel közelebb. Már biztos, hogy a városban vannak.

Adtam egy utolsó csókot az édesemnek, és kirohantam a házból. A ház egy folyópartnál lévő kis farmon volt. Ez a városnak a legszéle volt, és mellette csak egy mező terült el az alföldön. A városból füst szállt föl. Sikongást hallottam a távolban. Az égen húrok módjára helyezkedtek el a rakéták húzta csíkok. A füstcsíkok a város közelében lévő síksághoz vezettek, de ott csak néhány teherautó volt láthatók. Katyusák. Valahogy át kellett jutnom az ország nyugati felére. Ha el is kapnak, inkább az amerikaiak fogjanak el, mint ezek a vodkavedelők.

A magtárban volt egy motor. Gyorsan odarohantam, és kinyitottam az ajtót. A motor már évek óta nem volt használva. Minek is kellett volna, amikor egy köpésnyire itt volt körülöttünk minden, ami a megélhetéshez kellett. A magtár leghátuljában volt elhelyezve a kedvesem néhai rejtekhelyénél. A szalmával elrejtet ágyat nézve érdekes volt belegondolni, hogy milyen is forgandó a sors. A zsidókat üldözték évekig, fogolytáborokba zárták őket, és most hogy a Tengelyhatalmak elgyengültek, mi lettünk a vadászható faj. Mi vagyunk az eltiporható söpredék, akiket lehet hibáztatni mindenért.

A motor nehezen bár, de elindult. A határhoz kellett eljutnom. A régi földúton indultam. Szerencsére az ostromló Oroszok nem vettek észre. Fontosabbnak tartották a helyi csapatok kivégzését, mint egy rokkant, fájós kezű katona üldözését. A drágámnak megvannak a papírjai, vele nem lesz semmi baj. Itt most én vagyok a háborús bűnös.

A nap már teljesen lement, és én inkább lekapcsolt reflektorral száguldoztam a legközelebbi betonút fele. A terv egyszerű volt: Csak ki az országból. Fél kilométerre volt egy kis település. Annak a nyúlványából indult ez a földút. A település közel volt az országúthoz, amit sajnos lehetetlen volt használni a bevonuló seregek miatt. öngyilkosság lett volna azon végighajtani.  Ezzel viszont én is csak akkor szembesültem, mikor a településbe beérve egy fél hadtestet láttam elvonulni. Minden csapat Berlinbe tartott, és út közben az összes ellenállást eltiporták.

Amint megláttam őket, letértem a rozoga földútról, és a mezőn kezdtem el hajtani. Szerencsére a tankok okozta hangzavarban nem hallották a motoromat, és a sötét is segített a menekülésben. Nem volt nálam iránytű, és a helyet se ismertem. Nem tudtam melyik irányba kanyarodtam. Imádkoztam, hogy ne kelet fele menjek. Egész este hajtottam, és egyre kevesebb katonát láttam az utam során. Hogy amcsik, vagy ruszkik voltak-e a katonák, azt a sötétben nem lehetett megállapítani. A szerencsére bíztam a sorsomat.

Az utamnak a kifogyó benzin vetett véget, és egy kihalt puszta közepén nem láttam esélyét annak, hogy bármi bajom eshet, szóval letáboroztam. Egy pár órácskát sikerült aludnom, de ahogy reggel jött fel a nap, egyre nagyobb volt az esélye hogy meglátnak. A pirosra festett benzintartályt távolról is könnyen kiszúrhatták, úgyhogy azt hátrahagyva haladtam előre. Körülbelül 4 órát gyalogoltam és a távolban csak füstölgő romokat láttam. A célom a horizont volt, és reménykedtem, hogy a legközelebbi városnál, ha elkapnak, az ellenséges katonák angolul szólítanak meg.

Fél nappal később még mindig nem volt semmi. Egy kis patakocskánál lepihentem, próbáltam egy hegyes bottal fogni magamnak halat, de a művelet vége annyi volt, hogy az egyetlen ruhámat eláztattam. Az utamat folytatva egy zászlóaljat láttam elvonulni tőlem 200 méterre. Amint észrevettem őket, lebuktam. Sajnos még így is megláttak engem, és felém közeledtek. Szerencsére nem ellenségek voltak. Azt mondták átirányították őket Berlinbe. Mint kiderült, jó fele jártam. Megtudtam tőlük, hogy a határ közelében vagyok. De az ország e területén már csak ellenséges erők vannak. Megebédeltettek engem, és önvédelmi célból adtak egy pisztolyt. Elköszöntem tőlük, és haladtam tovább.

Ahogy a katonák mondták, nem volt előttem más, csak elfoglalt, Szövetséges kéz alá került területek. 2 órával később a városban, amibe beérkeztem, nem volt már semmi. A katonák, és a régebben itt élő lakosok minden értéket elvittek. Az egyik elhagyatott házban pihentem le, és próbáltam meghúzódzkodni itt, amíg csak tudtam. Csak néha-néha mentem ki az utcákra élelmet keresni, és több-kevesebb sikerrel találtam is.

Hetekig itt bujkáltam, ám egy nap katonák haladtak végig, én meg pont az utcán voltam, amikor feltűntek. Valószínűleg túlélőket, és bujdosókat kerestek. A legközelebbi házba berohantam, és elbújtam az emeleten lévő szekrénybe. Hallottam a katonák beszédjét. Amcsik voltak. Csak nehezen tudtam kivenni egy-egy szót a beszédjükből, de úgy véltem tudják, hogy itt vagyok. Ezt az is bizonyította, hogy nem hallottam a tank haladását. Megállt a ház előtt. A szívem zakatolt a halálfélelemtől. Nem láttam ki a szekrényből, csak a zajokat hallottam. Az amcsik suttogtak. Már a szobában voltak. Én próbáltam minél kevesebb zajt csapni, de éreztem, ahogy a lélegzetem zihálásba megy át. Egyszer csak megtörtént, amitől féltem. Megtaláltak. 2 katona rántotta ki előttem az ajtót, és mind a ketten a szemeim közé céloztak a Thomson gépkarabélyukkal. Azt hittem abban a percben elájulok. „Get out!”, ordította az egyik. „Get out now!”, kezdte rá a másik is. Én feltett kézzel kiléptem a szekrényből, ők meg kirúgták a térdemet. Amint a földre estem, elkobozták tőlem a pisztolyt, és tarkón ütöttek az egyik fegyver támaszával. Innentől nem emlékszem másra.

Egy táborban ébredtem egy halom fogoly között.  Egy kövér alttábornok szemlélt minket: „Who are you, and where are you from?”, szólított meg engem. Nem tudtam jól angolul, de megértettem mit akar. Elővettem a zsebemből a papírjaimat, és odanyújtottam neki. Kitépte a kezemből a papírokat, és elkezdte szemlélni azokat. „This city… I was here. There was a jew girl… Take him!”. Egy szót se értettem, de a parancsára 2 katona indult meg felém. Vállon ragadtak, és átvittek egy másik sátorba. Napokig voltam itt. Néha be-bejött hozzám egy-egy katona, de nem értettem mit mondanak. Biztos voltam, hogy meg akarnak ölni engem. És körülbelül egy héttel később fel is pakoltak egy teherautóra. Elvittek egy nagyobb létesítményre, ahol egy ideiglenes fogolytábor volt felállítva. A többi fogolytól halottam, hogy Hitler meghalt, és hogy vége a háborúnak. Ijesztő volt hallani, hogy vesztettünk. Véglegesen az ellenség kezébe került az életem. Csak az ő jószívűségük menthet meg engem. Hónapokig raboskodtam.

Ez a hely a hadifoglyoknak volt kiépítve, és a háborús bűneiket vizsgálták itt. Gyors ítélethozatallal döntöttek az emberek sorsáról. 2 módon juthatott ki innen az ember. Vagy élve, vagy hallva. Az én tárgyalásomra télen került sor. A bírák ellenőrizték a rokkantságról szóló papírjaimat, orvossal megvizsgáltattak, és megtalálták a vállamon a bemeneti seb nyomait. Összesen 1 évet voltam katonaságban, így nem véltek engem fanatikus nácinak. El is engedtek. Kivezettek az épületből. Semmi nem volt nálam. Sem egy kis pénz, se váltóruha. Visszakaptam az öltönyömet, ami rajtam volt mikor bejutottam.  Annyit se tudtam, hogy hol vagyok, így hát az első célom a közeli város volt, ahol körbekérdeztem a hollétemről.  Mint megtudtam, nem voltam messze Német országtól. Alkalmi munkát vállaltam egy boltban, hogy legyen miből megélnem.

Évekbe került a talpra állásom, és amint lett elég pénzem, elindultam haza. Haza a kis tanyába ahol eddig éltem a szerelmemmel. Vonatra szálltam, és rengeteg ellenőrzőponton át, de végül eljutottam abba a városba, ahonnan az egész történetem indult. Az állomástól 10 perc volt az út a farmig. Keresztülsétáltam az egész városon, mely teljesen más arcát mutatta nekem, mint eddig. A háború nyoma ott volt mindenütt. Bár az újjáépítés megkezdődött, az mit sem változtatott az emberekben maradt lelki sebeken. A hídon átkelve ott is voltam a régi tanyaháznál. A falai kormosak voltak, de jellegében épp maradt az épület.

Az ajtón bekopogtam, és a kedvesem nyitott ajtót. Amint meglátott, elakadt a szava. Egy ideig csak nézett, majd a nyakamba borult zokogva.

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett

 

Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál.

Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A

szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.

Így fogadtam barátnőm és egyben régi lakótársam, mikor hazatért családjával

külföldről, hogy együtt karácsonyozhassunk.

Tini korunk óta mindkettőnknek meg volt a saját célja, ő vágó akart lenni én pedig

grafikus. Miután befejeztünk a középiskolát összeköltöztünk és bekerültünk ugyan

abba az egyetemre, csak más-más szakra. Az egyetem után külföldre ment

dolgozni én viszont maradtam itt, a mi kis lakásunkban. A hosszú idő alatt, míg

ő kint tartózkodott csak beszéltünk, telefonon vagy interneten keresztül, de egyszer se

tudtunk találkozni. Ez idő alatt ő is és én is férjhez mentünk, gyermekeinket

neveltük és sikerült megvalósítani álmainkat. Férjemmel elköltöztünk a kicsi

lakásból, de nem adtuk el senkinek és nem adtuk albérletbe se, megmaradt

emléknek, hol terveink szerint majd barátnőmet vendégül láthatjuk, ha hazatérne.

Karácsony előtt pár héttel tudtam meg, hogy családjával hazajönnek 2 hétre, hogy

itt ünnepelhessenek velünk. Mikor megtudtam, mindent egyből meg akartam

csinálni, hogy mire ide érnek minden tökéletes legyen.

A mi kis lakásunkat teljesen ki takarítottam, de mindent ott hagytam ahol volt, sőt

még egy karácsonyfát is állítottam a nappaliba. Hetekig csak azon dolgoztam

szabadidőmben, hogy minden meglegyen, ajándékok, sütemények…

Barátnőm és családja ma este érkezett meg. A reptérre férjem ment, így én addig

is a karácsonyi vacsorával foglalkoztam és minden aprósággal, csak hogy lekössem

a figyelmemet és az idő gyorsabban elteljen, de nem sikerült. Az idő nagyon lassan

telt és én egyre jobban izgultam. Végre több mint 24 év után láthatom barátnőmet,

akivel évekig elválaszthatatlanok voltunk. Egy óra múlva kulcszörgést hallottam. A

hangra egyből az ajtóban voltam és mikor megláttam barátnőmet átöleltem és azt

mondtam neki: „Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni.

Remélem, jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem

változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3

napja.” és bevezettem régi szobájába. Barátnőm a meglepetéstől hírtelen nem

tudott mit mondani csak átölelt és sírni kezdett. Mikor végre meg tudott szólalni,

csak annyit mondott: „Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.”

Egész este régi történeteinket meséltünk

férjeinknek – akik talán már mindet tudták kívülről – és gyermekeinknek.

2 hétig leszünk a mi kis lakásunkban, de utána vissza kell utaznia. Sok mindent be

kell pótolnunk, ezért családjaink a családi házban lesznek karácsony után és

barátnőmmel a mi kis lakásunkban maradhatunk. Minden olyan lesz, mint régen.

Igaz csak egy kis időre, de én ennek a kis időnek is örülök.

2042.december.25 reggel – Viszlát, kedves naplóm (most hetekig)

 

(Kreatív írás pályázat)

Visszatérés

 

…még csak három nap telt ez azóta, hogy az évek óta húzódó csata befejeződött.

De most már vége.

Mind a két fél hatalmas veszteségeket szenvedett.

Igaz keserű a győzelem íze í hatalmas emberáldozatok miatt, de a gyászoló feleségek apjukat sirató ifjak és lányok tudják, nem hiába haltak meg szeretteik.

A királynő és 12 tanácsnoka a mai napon is összegyűlt.

Mind a 12 fő beszámolt a rája kitűzött faladat eredményről.

Kiderült a végén több mint tízezer ember vesztette életét a csatatéren.

A jövőbeli teendők megbeszélése után rátértek arra a kérdésre, amit mind a 13-man már nagyon vártak.

- Ha emlékeim nem csalnak közületek többen is jelezték, hogy egy rég letűnt harcost láttak a csatatéren. Kérlek kapitány Monde el mit láttál.

- Királynőm, ha szemem nem csalta meg a kimerültség vagy egyéb mágia, Őt láttam.

- Azt akarod mondani Intelont?-

- Igen Úrnőm. – Válaszolta fáradtan Login a kapitány.

- Az nem lehet- Ugrott fel Golm aki az íjászokért felett. – Ő elment. Letette a fegyverét és itthagyott minket mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Aljas áruló. -

- Én is láttam, ha minden igaz- szólat Merion aki a középszárnyon harcolt.

Az elkövetkező másfél órában Intelon megjelenésén vitatkoztak

Éppen a Kerdih szolalt volna meg (ő az utolsó sárkánylovas, aki a Dweliton népéért harcol) amikor hangos mozgolódás támadt odakinn.

Éliosz királynő utasította az egyik kapuőrt, menjen, nézze meg mi történt.

Az őr 10 perc múlva tért vissza. Zihált. Térdére támaszkodva levegőért kapkodva mondta -Intelon visszatért-

Mind a 13 elöljáró arcára kiült a döbbenet. Többen suttogták”az nem lehet”.

Gyorsan elindultak oda ahol a tömeg közrefogta a jövevényt.

Rengeteg özvegy zöldes lepelbe volt burkolva arcukat arany maszk fedte. Gyászoltak.

A királynő láttán szétnyílt a tömeg és előre engedték.

Sietve szedte lábait kardja szinte lebegett a derekán. A pikkelypáncél mely zafír színű volt minden lépésére megzörrent.

A tömeg közepén ott volt Intelon egy hajdani élet hőse. A világon szinte mindenki ismerte.

Sokan szerették sokan gyűlölték.

Térdre rogyva hatalmas és súlyos sebekkel. Vörös bársony palástja tépett sara és véres volt. Sisakja több helyen behorpadva. Testét csak egy shortra hasonlító fekete szövet védte az ellenség gyilkos kardcsapásai ellen.

A Dweliton nép vezetője azonnal orvoshoz vitette és egy futárt hivatott.

Mikor a futár megérkezett átadta neki az üzenetet, – Szólj, neki mond meg, hogy visszatért.

Intelion Az orvos házában kómába esett.5 hónap 3 hetet Töltött „álomban”.

Mikor kinyitotta a szemét nagyon zavarta a fény.

Üres volt a szoba. Nem volt rajta kívül más csak egy szék egy asztal és rajta egy virág.

Fáradtan és nehéznek érezte magát.

Térdei könyöke és a válla sajgott a sok fekvéstől.

Felült. Mikro lábra akart állni elesett, mert nem volt erő a végtagokban.

A földön az ágy alatt megpillantott egy tároló dobozt, amiben a holmiait rakták. Nehezen felvette a vörös palástot mely a vértől és sártól össze volt ragadva.

A székbe kapaszkodva felhúzta magát és nagy erőfeszítések árán sikerült megtartania az egyensúlyát.

Intelion mindig is erős volt mind fizikailag mind szellemileg.

Lassan kicsasszogott a fába vájt lakásból.

A nap belevilágított a szemébe és ettől teljesen elszédült. Elesett.

Eliosz éppen ment volna meglátogatni Intelont de meglátta, hogy ott fekszik a hatalmas fa tövében.

Gyorsan felemelte és ledorgálta, hogy miért ilyen felelőtlen még pihennie kéne.

Intelion érvelését megértette és intézkedett.

5 perc múlva (ami óráknak tűnt Intelion számára) hatalmas szélkavarással és robajjal megérkezett Merián a hatalmas, gyönyörű sötétkék sárkány.

Intelion állapotát figyelmen kívül hagyva odarohant és fejével hatalmas ütéssel a földre teremtette. Lábával mellkasára állva, bömbölve szólalt meg az elméjében.

- Mit képzelsz te magadról!!! Itt hagysz engem és néped egy szó nélkül, elbújsz, valahol a világ elöl, mint egy féreg? Éveken át kerestünk és izgultunk érted. Csak annyiból tudtuk, hogy életben vagy, hogy ha meghalsz én is meghalok. Hogy voltál képes itt hagyni engem kivel az egész életedet megosztottad a leg titkosabb dolgaidat is. A nagy és bátor Inti, aki emberek ezreinek példaképe ellenségein rettegett személye csak egy levélbe meri leírni, hogy hátat fordít fajtájának és lelép, mert nem tud már tükörbe nézni tettei miatt. Itt mindenki visszavárt még mindig ott van a páncélod és kardod a hegyen ahol hagytad. Miért nem lehetett ezt másképp csinálni. Ekkor már könnyek borították szívét és hangja is elgyengült.

- Intelion Nem szolt. A sárkány mindent látott a lovasa arcán.

Leemelte termetes lábát a mellkasáról és követelte azonnal üljön fel a hátára.

Intelion félve felült a nyeregbe melyet még mestere készített neki nagyon rég.

Úgy érezte nem „érdemli” meg, hogy eme becses teremtmény hajdani világa hátára újra felüljön.

Egy hatalmas ugrással a magasban termett Merián és nagy szárnycsapásokkal elrepültek. Odafenn a szabadban mindent megbeszéltek.

Intelion elmondat a pár napja befejeződött csatában 476 emberrel végzett egymaga és ez az az ok, ami miatt menekült. Nem akar többet gyilkolni. De most mégis megtette. Több mint 1000 főt mentett meg (rengeteget meggyógyított és rengetegen elmenekültek előle így nem jutottak halálsorra).

A repülésből visszatérve Intelion össze hajdani barátja ott várta őket.

Kimerülten, fáradtan és gyengén felmentek a palotába ahol részletes beszámolót tartott arról miért és hova ment és miért jött vissza.

A királynő hálás volt, mert biztos pontot tett a háború végére és ezáltal sok ifjú életét megmentette.

- Hálával tartozunk neked Intelion szeretnélek megkérni, maradj köztünk és segítsd-e népet.

- Remélem jól döntöttem. Válaszolta –Nem ígérek semmit, de nem szándékozom többet bujkálni mindenki elől, tehát ha lehet, maradnék…

 

(Kreatív írás pályázat)

Egy pesti srác vidéken

 

Már hajnali 3 óra felé járt az idő. Csönd volt. A némaságot csupán néhány egérkattintás és billenyűzetgomb nyekergése törte meg.  A gyerek feszülten nézte a számítógép képernyőjét. Még pislogni is elfelejtett. Néha elmosolyodott, olykor-olykor egy kis csalódottság, szomorúság sugárzott arcáról. A szoba az éj sötétjébe burkolózott. Egyedül a monitor adott egy kis fényt, ami haloványan megvilágított néhány dolgot Dani ”birodalmában”. Az asztalon egy pizza doboza hevert, amelyben már csak morzsák tartózkodtak, a padlón chipses zacskók, ételmaradékok, morzsák, csokis papírok, üdítős dobozok tömege hevert szanaszét. Kétségkívül a késő éjszakai nassolás nyomai.

Ezt az egészségtelen életmódot Dani már hónapok óta folytatta. A mindennapos borzalmasan nagy mennyiségű édesség és gyorsétel fogyasztásának nyomai meglátszottak testén. Kórosan elhízott volt, combjai és karjai meglehetősen vastagok voltak, a levegőt szuszogva szedte. Gyakran nem talált az üzletekben az ő testméretére megfelelő nagyságú ruhát. Az egész osztályban ő volt a legkövérebb diák, emiatt sokszor csúfolták is. Bánatát többnyire édességek tucatával próbálta feledtetni. No, meg persze a számítógépes játékokkal. Dani tulajdonképp nem is élt valódi életet, csupán a virtuális világban volt igazán jelen. A kalandjátékok adták neki azt a helyet, ahol megvalósíthatta álmait, ahol barátokat szerezhetett, ahol önmagát adhatta. Ezt a világot érezte otthonának. Gyakran teltek el úgy hétvégék, amikor a számítógépet ki sem kapcsolta, és mindvégig nem evett rendes, főtt ételt. Akkor még nagyobb szokott lenni a rendetlenség, mint most. Szülei hiába figyelmeztették, hogy ha nem változtat az életmódján, súlyos baja is lehet belőle, de ő a féltő mondatokat elengedte a füle mellett. A suliban a napokat igyekezte minél hamarabb túlélni, hogy hazakerülve újra a számítógép elé ülhessen. Barátai többször is hívták már magukkal moziba, közös délutáni programokra, de ő mindig azt válaszolta, hogy tanulnia kell. De ez persze nem volt igaz. Osztályzatai is ezt bizonyították. Az órákra szinte sohasem készült. A házi feladatokat még csak le sem jegyezte a füzetébe, nem hogy meg is csinálta volna azokat. A dolgozatainak eredménye is jó néhányszor elégtelen lett. Tavaly évvégén épp hogy átcsúszott. Már eddig rengetegszer megfogadta, hogy ezen túl tanulni fog, és változtatni fog életvitelén, de ez eddig egyszer sem valósult meg. A leghosszabb időtartam, amit kibírt a számítógép bekapcsolása és az egészségtelen ételek nélkül az csak néhány nap volt. Mindig visszaesett abba a gödörbe, amiből épp megkezdett kifelé mászni.

Az idő gyorsan telt. A percekből órák lettek. Persze gyorsan telik az idő, ha jól mulatsz. Ez Dani esetében is igaznak bizonyult. Álmosan ásítozott, szeméből is nagyon látszott, hogy egész éjszakán végig játszott.  Már reggel 6 óra volt, amikor ideiglenesen abbahagyta a játékot. Felállt a székből, elgémberedett végtagjait kissé kinyújtóztatta, és az utat a konyha felé vette, azon belül is a hűtő felé, hogy azt átvizsgálva fáradtságát az ott található energiaitalok segítségével űzhesse el, de egy dobozzal sem talált.  Bágyadtak, karikás szemekkel visszacsoszogott a szobájába, leheveredett a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.  Csatornát csatornára váltott.  Kiesett a kezéből a távirányító, ami halk puffanással a szőnyegre zuhant. Dániel elaludt.

Az ajtó kinyitása felébresztette a fiút.  Szülei megérkeztek a bevásárlásból. Az ifjú azt sem tudta, hogy elmentek. Mikor ő elszenderedett még mindenki itthon volt, és aludt. Beleértve őt is. Szeméből az álmot kidörzsölve rápillantott az órára, ami már delet mutatott. Lassan, nehézkésen felkelt és elindult ismét a kedves helyiségébe, a konyhába, hogy átvizsgálja a táskákat. Közben az orra alatt odamotyogott egy kedvetlen „Jó reggelt”-et az anyjának és édesapjának, akik frissen és határozottabban visszaköszöntek.  Miközben kutakodott a csomagok között édesanyja megszólalt.

 

-Kedves kisfiam, örömmel közlöm veled, hogy Józsi nagybátyádék meghívtak egy hónapra magukhoz vidékre.  Voltunk a bevásárlás után nála, szóba kerültek a mindennapjaid és azt mondta, hogy ott náluk majd ő ember farag belőled. Eddig is meghívott volna, csak eddig te sem értél volna rá a tanidőben, meg neki is szűken volt szabadideje, de most nyári szünet van így ráérsz, ő meg most szabadságon van.  Már meg is vettük apáddal a vonatjegyet egyenesen Nyíregyháza felé.  Készülj fel, hogy korán kell holnap kelned holnap! Már kezdheted összeszedni a dolgaidat is!

Ez az ötlet természetesen nem tetszett Daninak, esze ágában sem volt vidékre mennie, hacsak nem vihette el volna magával a PC-jét, ami persze lehetetlen volt. Próbáld ki fogásokat keresni, hát így felelt:

-De anyu, én nem akarok menni, tudod, milyen elfoglalt vagyok!

 

-Hogyne, azokkal a bugyuta játékaiddal! Itt az ideje, hogy végre kimozdulj a házból! Nincsenek kifogások!  – válaszolt Dani anyja dühösen

 

-Édesanyádnak igaza van! Állandóan csak a számítógéped előtt ülsz, és ezen mindenképp változtatnunk kell!  – helyeselt a családfő.

Dániel tehát nem tehetett semmit, egyik szülő se hallgatott rá. Másnap reggel már a vonaton ült.

Az idő borzasztóan lassan telt. Mintha nem órákat utazott volna, hanem éveket. Alig várta már, hogy megérkezzen. Az állomáson már ott várt rá a nagybátyja, Józsi bácsi és fia, a 12 éves Laci. Segítettek leszállni a vonatról Daninak, néhány poggyászát, csomagját segítették vinni . Autóba szálltak, ami az állomás épülete mellett parkolt. Útközben beszélgettek a vakációról és hogy hogyan sikerült az év végi bizonyítvány. Dani szégyenébe bepirosodott, amikor válaszolnia kellett. Nem volt büszke arra, hogy kis híján megbukott 2 tantárgyból, de arra sem, hogy már egy hónap eltelt a nyári szünetből, és ez idő alatt csak a gép előtt sorvadt. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Még kellemetlenebbül érezte magát, hogy unokatestvére kitűnőként fejezte be a tanévet és minden nap részt vett fociedzéseken, és a meccseken is eredményesen szerepel. Elhatározta, hogy változtatni fog a dolgokon, de most teljesen komolyan.

Nemsokára megérkeztek.  Józsi bácsi portája nagyon szép és gondozott volt. Az udvaron néhány gyümölcsfa állott, sötétzöld lomjukban néhány sárgabarack villant ki. A virágos kert teljesen gyomtalan volt, a rózsák változatos színei gyönyörködtették azt, aki rájuk pillantott. A ház is nagyon rendezett és lakájos volt. Dani ágya a Laci szobájában volt található. A fal melletti a Lacié, az ablak melletti pedig most már az új vendégé. A csomagokat ügyesen helyükre pakolták, utána megebédeltek. A finom, magyaros ízek jobban ízlettek Daninak, mint a gyorsételek. Mindent megvett. A délutánt sohasem TV-zéssel és gépezéssel töltötték, hanem a közeli erdőben barangoltak. A vidéki tiszta és friss erdei levegő sokkal jobban esett a pesti fiúnak, mint a város szmogja. A sok zöld levél és a madarak éneke nagyon tetszett neki. Különösnek találta, hogy a napi két órás sétától sohasem nem fájdult meg a lába, pedig otthon már fél óra gyaloglás után már muszáj volt pihennie. Lacival nagyon jól el tudott beszélgetni. Unokatestvére megígérte neki, hogy megtanítja focizni, csak jöjjön le vidékre hozzájuk gyakrabban is. Ez az ajánlatot Dani nagy örömmel elfogadta.

A hetek lassan teltek a szülők számára. A mai napon kellett Daninak hazajönnie. A szülők aggódtak gyermekük miatt. Már egy fél órával korábban az állomáson voltak. Türelmetlenül vártak rég nem látott fiúkra. A vonat besiklott. Amikor Dani leszállt és odaköszönt a szüleinek, ők meg sem ismerték. Nagyon megváltozott. Lebarnult, sokat fogyott, izmosodott. Boldogan ölelték meg az ifjút.

Ezen túl gyakrabban volt kint a szabadban, többször látogatta meg nagybátyját és sokkal ritkábban ült le a számítógép elé, helyette inkább focizással ütötte el az időt. Dani azt a hónapot tartotta élete egyik legszebb hónapjának.

 

(Kreatív írás pályázat)

„Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A szobád pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja” – Így köszöntött Édesanyám amikor hazaértem ennyi év után. Arcán a mosoly alatt mégis felvéltem fedezni egy kis fájdalmat a sok együtt nem töltött idő után. Noha már egy pár ránc fedte az ő bőrét, mégis ugyanaz a két szép zöld csillagszem várt rám mosolyogva amik mindig is feldíszítették az ő ártalmatlan arcát. Teste oly törékeny volt. Látszott, hogy megöregítette őt ennyi év aggodalom én utánam. Édesapám meg sem tudott szólalni, csak méregetett, hogy mi lett az ő lányából. De ezt is rejtve próbálta tenni, inkább átkarolta az én anyukám vékony derekát és belé próbált erőt sugározni.

De még mindig csak az előszobában álltunk, egymással szemben és próbáltuk felderíteni egymás tekintetét. Ekkor Édesanyám felém lépett, megfogta a csuklóm és intett fejével, hogy nézzek körül, mennyek beljebb. De én visszaléptem, nem azért mert nem örültem a meleg fogadtatásnak, és nem azért mert hálátlannak akartam volna tűnni, de volt még egy Valaki akit muszáj volt bemutatnom. Kértem Őket, hogy várjanak egy percet. Szüleim egymásra néztek és meg sem szólaltak, míg én átléptem küszöbön hagyott táskáim és kinyitottam az ajtót. Csak egy fél lépést tettem és Gyermekem, Szemem Fénye ott ült az egyik lépcsőfokon. Felderült arca mikor meglátott engem, bizonyára az idegen hely kissé megrémisztette. Már mellettem is állt és mindkét apró kezecskéjével próbálta szorítani az én kezem.

Beléptünk az ajtón és az én Édes Szüleim arcán mintha egyszerre minden ránc kisimult volna meglátván az Apróságot kit magammal hoztam e hosszú út során. Anyukám azonnal selymes hangon bár, de kérdőre vont: „Miért nem szóltál Róla? Miért nem írtad meg, hogy Ő is létezik?” De mire kimondta, már nem is érdekelték a válaszok, így én sem válaszoltam hanem a Kicsinykéhez fordult és így szóltam: „Ők itt a Nagyszüleid.” Édesanyám arca felvillant mikor meghallotta ezeket, bizonyára csak ekkor tudatosult benne, hogy immáron Nagymama. Odalépett hozzánk és leguggolt. Kinyújtotta egyik kezét felé, majd meleg hangon megszólalt: „Hogy hívnak?” A Kisgyermek hozzám bújt, hisz még idegen volt neki itt minden rajtam kívül. De még is erőt vett magán és megszólalt egérvékonyságú hangján: „Lillának.” Én pedig picit megböktem hátulról, hogy merjen előre lépni. Rám nézett gyorsan én pedig mosolyogtam és bólogattam, hogy semmi gond nem lesz. Így a Gyermek egyik kezét lassan előre nyújtotta és megfogta Édesanyám kezét. „Hamar barátkozik, estére már jóba lesztek.” – így szóltam. Édesanyám örömmel hallotta e szavakat így tovább próbált közelíteni: „És hány éves vagy?” „Öt.” –jött is azonnal a válasz. Anyukám felállt és rám nézett. „Mintha téged látnálak magam előtt”. Rámosolyogtam és elindultam körbenézni a lakásba, mellettem a Csöppséggel.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Édesanyám csak beszél..beszél..és beszél. Hát tényleg semmit sem változott. Mindig bírt valamiről csacsogni. Sosem örültem még ennyire a hangjának.  „….és emlékszel Terike nénire? ..a felettük lévő szomszédra, na ő meghalt, de előtte mindig érdeklődött utánad. A nővérem kiköltözött Párizsba, ő is mindig mondta, hogy keres téged hátha egyszer összehoz a véletlen és találkoztok, de mégsem. Minden egyes tőle kapott képeslap aljára odaírta, hogy nem látott. ……..”  Igaz Édesanyám még most is számomra értelmetlen dolgokról beszélt, ami engem sohasem érdekelt, most mégis ittam minden egyes szavát, és figyelemmel követtem azokat. Eközben nézelődtem otthon. Tényleg semmi nem változott. A családi képet ugyanazon a falon voltak, ugyanabban a sorrendben. A porcelánok úgy szint letisztítva a helyükön. Édesanyám mindig is rendszerető ember volt és továbbra is minden katonás sorrendbe állt a polcon. Egyet véltem felfedezni a kisasztalon. Azon a kisasztalon ahol Szüleim felkelés után megisszák a kávéjukat és újságot olvasnak, ahol Anyukám varr és ahol minden áldott nap telik az étkezés. : A leveleim. A legkézenfoghatóbb helyen. Mintha nap-mint nap ellett volna olvasva az összes. Hisz Édesanyám napra pontosan tudta mikor hagytam el a családi lakást, nem is tudom miért csodálkoztam ennyire, hogy mindent ennyire számon követett velem kapcsolatba.

Ekkor már nem tudtam tovább titkolni érzelmeim. Elengedtem Lillám kezét és Szüleim nyakába borultam sírva. És sírtunk. Ők is. Én is. Hirtelen csókok özönével láttam el Őket és bár könnyekkel teli arccal de boldogan fogadták mindet. Édesanyámba mintha belefolytottam volna a szót, leültetett és kérte, hogy meséljek. Meséljek el mindent, mert minden egyes percre kíváncsi ami velem történet, és csendben mosolygott rám. Így leültünk a kisasztalhoz szemtől szembe és ekkor kezdtem csak el szégyelni magam, hogy itt hagytam őket, gondolataimat elterelve leveleimet lapozgatva meséltem szemlesütve. Édesapám elhozott egy pár régi játékom a szobámból és leült Lillával a kanapéra és igaz a Gyermekkel ismerkedett, de tudtam, hogy minden szavamra figyel Őis.

 

Elmondtam, hogy miután 18 évesen elhagytam a családi fészket, elindultam egy fiúval akire akkoriban azt hittem, hogy életem nagy szerelme lesz. Bécsbe mentünk a rokonaihoz. Én világot akartam látni és nap-mint nap sétálni és új helyeket felfedezni, megnézni a Schönbruni-kasélyt és forró csokit kortyolgatni az udvarán. De ő már az ottani lányok után kacsingatott. Elraktam azt a kis pénzem amit magammal vittem, mert nem tudhattam mikor rak ki maga mellől. Eleinte egyedül jártam az utcákat. Elvittem a varrónőhöz minden nap amivel küldtek és mindig új útvonalon mentem haza, hogy felfedezzem a vidéket. Néhol egyedül aludtam, amikor pedig a fiú, akivel jöttem otthon volt kint aludtam a nappaliba, mert nem akartam folyton veszekedni, hisz így is csak ekkor találkoztam már vele, de ő mégsem örült nekem. Viszont hamar összebarátkoztunk a varrónővel, ő volt az egyetlen társaságom. Idővel már teával várt és leült velem beszélgetni, hisz nem volt kivel megosszam a gondolataim. Majd már el is kísért néhanapján, de rossz egészségi állapota miatt nem bírta a hosszú utat.

És immáron eljött a nap, hogy a napi varró ruhák mellé megkaptam a bőröndöm is, hogy mennyek ahova tudok. Én még utoljára elvittem a ruhákat, de már nem a nénivel hanem a mentővel találkoztam. A néni meghalt. Azt hittem egy világ tört össze bennem, és hogy még aznap véget vetek az életemnek, de kérték az orvosok, hogy tartsak velük, mert mondani valójuk van. Mint kiderült a nénike mindig is gazdag volt csupán érezte, hogy közelít a halál és hobbijának akarta szentelni az idejét, így varrt és hogy minden vagyonát rám hagyja, mivel nincsenek rokonai. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött pénzzel. Nem is tudtam, hogy áldás-e vagy átok. Hisz mit adtam fel cserébe? Talán a már rég elmúló „szerelmet”, de nem is tudom, hogy az volt e vagy épp a nénike, aki egy igazi jó barátom lett. De nem én választottam így. Nem én kértem értük a pénzt. Így alakult. Ezután pár hónapig még Bécsben maradtam, végignéztem az eddig nem látott múzeumokat és kiállításokat és úgy döntöttem tovább kell utaznom, kinőttem már ezt a várost is. Nem tudtam merre mennyek tovább, nem tudtam hova induljak, csak annyit tudtam hol el kell mennem, egy új, élményekkel teli országba kell mennem. Úgy határoztam, hogy mivel a 3 szerencseszámom, felülök a 3.vágányról induló vonatra.

Mire észbe kaptam már a vonaton ültem ami Berlin felé zötyögött. Hosszú volt az út és 2 dolgot tudtam tenni, gyönyörködni a tájban, illetve az embereket figyelni. Volt amit értettem abból amit beszéltek és volt amit nem. Rájöttem, hogy idegesített amit nem. Igaz büszke is voltam magamba, mert sok mindent megtanultam az osztrákok között is. De mégis zavart, ezért úgy döntöttem, hogy legjobb tudásom szerint megfogok tanulni német nyelven. Odaérve kivettem egy szobát az egyik fogadóban ami egy nagy tér egyik épülete volt. Mert úgy éreztem most, hogy ez a világ közepe. Sok mindent láttam, tapasztaltam, hallottam. Tökéletesítettem német nyelvtudásom, bódított el esténként a sok sör, beálltam egy-két hétre gyakornoknak dolgozni, megéreztem a siker ízét és egyben a késés utáni főnök haragját is, mivel itt életfontosságú volt a pontosság. De itt sem bírtam tovább sokáig. Tudtam, hogy utaznom kellett, mert már minden egyes utcát ismertem és múzeumot bejártam. Ezután Londonba mentem. A pénz nem volt gond, volt hol aludjak, és volt mit egyek. Itt megtanultam ezt a nyelvet is. Jártam Greenich-nél, ültem a London Eye-on, és hajókáztam is. Teáztam délutánonként, hallottam unalmas angol humort és szállt belém borókás, esős délután a rosszkedv.

Eközben egyszer csak azon kaptam magam, hogy Édesanyám és Édesapám sőt még Lilla is, szájukat tátva hallgatnak és isszák minden szavamat. Teljesen átjárt a családi hangulat melege. Egyszerűen azt éreztem, hogy teljesen mindegy hol jártam, mindegy mennyi embert ismertem meg, és milyen tapasztalatokat szereztem, és hány nyelven tanultam meg, most nekem itt a legjobb. egyszerűen most éreztem azt, hogy elértem oda az életem során, hogy nem kell már új helyeket felfedeznem és nem kell már folyton úton lennem. Mert az én életem helyett lassan az én Lillámon a lesz a sor, hogy felkészítsem őt az életre, és minden tapasztalatomat átadjam neki, egy szerető család mellett. Még aznap este mindent elmeséltem az én Családomnak, hogy milyen volt Párizsban az Eiffel torony tetején, New Yorkban, a spanyolországi bikafuttatáson vagy az athéni melegben és a zsúfolt Tokióban.

 

(Kreatív írás pályázat)

Az öreg

Minden hétvégén ugyanazon a réten pihengettem. Egészen addig, míg ez meg nem történt. Csendesen, ügyedül olvasgattam, eszegettem. Szeretettem azt a rétet. Megnyugtatott. Mindig láttam a közeli erdőben élő őzeket vagy más vadállatokat. De egyiket se láttam még kijönni az erdőből. Olyan érzésem volt lenni, mintha csak ott éreznék jól magukat. De nem tudtam miért. Ha én távolról néztem bele az erdőbe, furcsa érzés fogott el, nem is igazán tudom leírni.  Egyik hétvégén furcsa dolgokat vettem észre. Amint közeledtem a rét felé, varjúkat láttam az erdő felett. Akkor még nem fordítottam rá nagy figyelmet.  Azt hittem, hogy őket is vonzza az a valami, ami a többi állatot ott tartja. Következő héten a varjak még mindig ott voltak. De akkor már fel se tűntek igazán. Azt vettem észre, hogy a rétről eltűntek a virágok. Pedig sok féle virág volt ott. Nem vagyok egy virágrajongó, nem tudom milyen fajták, annyit tudok, hogy nagyon színesek voltak.

Az ezt követő héten már távolról éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy kalapos, szakállas, ráncos öregember figyelt az erdő széléről. Belegondoltam, hogy minden joga ott van, hogy ott legyen, mi közöm nekem hozzá. Szép nyugodtan elrendezkedtem, de észrevettem, hogy az öregember már közelebb állt. Ennek se tulajdonítottam nagy jelentőséget. A saját dolgommal foglalkoztam. Amint másodszor felnéztem, már csak pár méterre állt tőlem. Furcsa volt, hogy mikor ránéztem meg se rezzent, mintha levegőt se vett volna. Szemébe néztem, semmi reakció. Utoljára visszafordultam. Egyszer csak beállt elém, eltakarva a napot. Azonnal felpattantam és ráripakodtam, hogy mégis mit képzel. Az öreg teljesen nyugodtan belenézett a szemembe és mondta, hogy menjek vele. Nem igazán tudtam mire vélni. Mondtam, hogy hagyjon békén, van nekem jobb dolgom is. De csak erősködött, hogy muszáj. Már nagyon ideges voltam. Beleegyeztem, hogy elmegyek vele az erdő széléig, ha utána békén hagy. Várakozás nélkül elindult. Gyorsan összepakoltam a holmimat és szaladtam utána. Alig bírtam utolérni. Mikor elértem hozzá csak annyit mondott, hogy:”Be”. Nem tetszett a dolog. Nem akartam bemenni, de valamiért csak bementem, mintha más irányította volna a lábamat. Az öreg vezetett az erdőn. Árkon-bokron át mentünk valahova. Megállni nem tudtam. Kérdéseimre nem jött válasz. Csak haladtunk órákon át. Állatokat egyszer se láttam. Ahogy egyre beljebb haladtunk kezdett sötétebb lenni. Belegondoltam, hogy milyen mély és sűrű lehet ez az erdő, meg hogy hol fér el, mivel jó párszor láttam már a környék térképét és azon nem volt ekkora az erdő. Hirtelen meg megbotlottam egy fadarabban és elestem. Mire feltápászkodtam az öregember nem volt sehol.

Kiabálni kezdtem, hogy merre van és hogy, miért ment el. Viszont feltűnt, hogy megint tudtam, irányítani a lábaim. Más lehetőségem nem volt, el kellett indulnom valamerre. Igazából azt se tudtam merre lehetek. Elindultam egyenesen. Az orromig se láttam olyan koromsötét volt már. A szél is elkezdett fújni, nem értettem, hogy ilyen mélyen hogy fújhat ilyen erősen. Furcsa hangokat is hozott. Morgásokat, hörgéseket illetve egyéb számomra beazonosíthatatlan hangokat. Eszembe jutott, hogy a táskámban volt egy bicska. Leültem és elkezdtem keresgélni. Jó pár perc eltelt mire a sötétben megleltem. Igazából nem sok értelme volt, mivel egy fát sem találtam volna el, nemhogy egy állatot.  Nekiütköztem valami kemény, sima, falszerű dolognak. Azt gondoltam, hogy biztos egy hegy, és ha követem a szélét egyszer csak eljutok valahova. Így is tettem. Egyszer csak nem éreztem a falat egy rövid ideig aztán megint. Picit visszaléptem és realizáltam, hogy ez egy barlang. Belőle mintha maga a rosszindulat, a gonoszság vagy a sötétség jött volna. Nem nagyon akaródzott bemennem, de mögöttem a fákon, a földön szempárokat láttam, valószínű, hogy a hangok forrásai is azok voltak. Befutottam a barlangba, haladtam öt-tíz métert és hirtelen minden előjel nélkül beomlott mögöttem a barlang. Visszanéztem és láttam, hogy picike réseken beáramlik a fény. Örültem, hogy fényt láttam ennyi idő után, de nem tudtam mit kezdeni vele. Egy lehetősem volt megint, előre.

Egy járat volt, az is lefele vezetett. Azt gondoltam, hogy sose jutok ki. Viszont ahogy haladtam fényre lettem figyelmes. Haladtam előre és a fény forrása egy falon lévő fáklya volt. Mélyebben egyre gyakrabban voltak fáklyák. Nem tudom megmondani, hogy milyen mélyen megláttam az öregembert, ahogy meggyújtja a fáklyákat a falon a sajátjával. Mintha le akart volna csalni a mélybe. Értelme nem volt, hiszen csak előre tudtam menni. Ha nem csinált volna fényt, akkor is arra mentem volna. Követtem az öreget lejjebb és lejjebb, és abbahagyta a fáklyázást, mivel leértünk. Kis üreg szerűség volt pár négyzetméter nagyságú. Teljesen ki volt világítva az egész. Megnéztem a falakat, tele volt firkálva mindenféle figurákkal, ábrákkal és azokkal a jelekkel, amit a rabok a börtönben szoktak firkálni. Ahogy nézelődtem kerültem a szemkontaktust az öreggel. Ötletem se volt, hogy mi ez a hely, hogy mit keres itt az öreg, hogy mit keresek én itt. Nézelődök, mintha ezért jöttem volna le, hogy megnézzem a falat, de feltűnt, hogy a járat, amin jöttem eltűnt. Összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem az öregtől, hogy mégis mi ez az egész. Annyit felelt, hogy:”Az” és valamit még mormogott. Inkább ne is válaszolt volna. Zúgolódni kezdett az üreg. Megint mormogott. Megint zúgolódott. Nyílt egy kis lyuk a földön. Belenéztem és egy óriási nagy odúszerű helyet láttam. Csontvázak ezrei feküdtek egymáson, egymás mellett. Az egykori emberek ruháival együtt. Volt ott középkori páncél, újkori kalap, világháborús egyenruha. Mindenfelé ruházat, amit csak el lehet képzelni. Azonnal leesett, hogy én is ott fogom végezni.

Elugrottam a lyuktól mielőtt belelökött volna az öreg. Ráüvöltök, hogy én nem fogom ott végezni. Ő csak mosolygott. Gonoszan. Nem nagyon volt ötletem hogy mit tehettem volna. És Ő ezt tudta. Láttam a szemében az elégedettséget. Már-már visítva üvöltöttem. Ő szép lassan elkezdett felém sétálni. Hátráltam, de azzal semmire se mentem, mert beleütköztem a falba. Belegondoltam, hogy sakk-matt, ennyi volt. Nekidőltem valami kiálló kődarabnak és hátra estem. Megjelent újra a járat. Felpattantam és rohanni kezdtem felfelé. Dühös ordítozást hallok az üregből. Az öreg üvöltözött érthetetlenül. Rohantam fel és megláttam a kijáratot.  Nem volt beomolva a barlang és lehetett látni, hogy fényes volt az erdő. Amint kiértem megint minden sötét lett. Visszaléptem a barlangba és egyből megint fényes lett az erdő. Mintha attól függött volna az erdő, hogy van-e bent valaki a barlangban. Valószínű, hogy akkor látszott olyan kellemes helynek az erdő kívülről mikor valakit becsalt az öreg a barlangba és akkor látszott rossznak mikor üres volt a barlang. A varjakat is biztos a sötétség vonzotta. A virágok is valószínűleg azért tűntek el. Választanom kellett. Vagy egy rövid ideig megint szép lesz az erdő vagy az életem. Az életemet választottam. Rohantam a sötétben. De úgy éreztem, hogy jó fele futok, mintha már jártam volna ezen az úton. Pár óra múlva meg is találtam az erdő szélét. Annyira boldog voltam, hogy megmenekültem. Siettem vissza az útra. Nem tudom, hogy óra, nap vagy hét telt el, de reméltem, hogy az autóm még mindig ott van és el tudok vele menni jó messzire, hogy soha se lássam már ezt a helyet. Minden rendben volt az autóval, mintha csak pár percre tűntem volna el. Visszavezettem a városba, addig más embert nem is láttam. Viszont a városban, mintha hallucinálni kezdtem volna. Minden idős emberben az öreget láttam. Haza értem. El akartam menni onnan jó messzire. Összepakoltam mindenemet és a pályaudvar felé vettem az irányt. Útközben megint láttam az öreget, szinte minden sarkon. Az első vonatra felszálltam, ami indult. Nem is érdekelt, hogy hova. Most se emlékszem, hogy hol vagyok most. A vonaton is láttam az öreget, de teljesen normálisan viselkedett, mint egy hétköznapi ember. Amint leszálltam a vonatról picit lenyugodtam. Első dolgom az volt, hogy vegyek egy diktafont, hogy rögzíthessem a történetem. Második utam a legolcsóbb motelbe vezetett, de útközbe egyre többször láttam az öreget. Rájöttem, hogy ez nem paranoia, üldöz engem, és tudja, hogy hol vagyok és be akarja fejezni, amit a barlangban elkezdett. Ha valakihez eljut, ez a felvétel kérem, tárja nyilvánosság elé bármilyen módon hogy ne lehessen több hozzám hasonló esett. A rét helyét egy kis térképrészleten beledugtam a diktafonba, hogy ne vesszen el. Úristen, valami bejött az ajtón…

 

(Kreatív írás pályázat)

Tíz év, akár száz

 

 

 

Ez értelmetlen. És reménytelen. Egyetértek. Nekünk nem szabad többé találkoznunk. Valóban, ennyi az egész: ilyen egyszerű: soha többé. Szóval akkor hol vacsorázunk?

Dean kinyitotta a kis kávézó ajtaján, és betessékelt egy elegáns, szépen öltözött lányt. Adelle fekete hajú, alacsony termetű és vékonyka lány volt. Dean egy aranyszőke, barna szemű fiú. Mindketten gimnazisták voltak. Leültek a régi, fekete kovácsoltvas székre és egymást tekintetét kerülgették. A kínos csend egészen negyedórán át tarthatott. Közben a pincérnő egy-egy forró kávét szolgált fel, hogy átfagyott vendégei hamar átmelegedjenek. Igen, tél volt. Karácson előtt volt 1 héttel.

A csendet Dean hangja törte meg.

- Rég láttalak. –mondta szelíden, majd a lányra mosolygott.

- Igen. Rég volt már. –Adelle szomorúan válaszolt és a kávéját nézegette. Kint hideg szél fújt és mindent vastag hó borított. A házakra már felkerültek a karácsonyi díszek, és minden utcában egy hóember állt, amelyet a gyerekek az épületek elé lehullott hóból kotortak össze.

- Figyelj, Adelle. Sokat gondolkoztam az elmúlt évek során. Szeretném, ha kiköltöznél velem külföldre. Szeretnélek minden reggel átölelni, szeretném, hogy együtt legyünk minden este és annyiszor nézhessük meg a hegyről a naplementét, amennyiszer csak lehet. Hiányzol. Már öt éve, hogy elköltözünk innen. Hiányzol.  –Adelle megdermedt e kérés hallatára. Még soha senki nem mondott neki ilyen szépet. A szívében érezte, hogy ő is erre vágyik, hisz minden este eszébe jutott, és akárhányszor gondolt az utolsó búcsú pillanatára, könnycseppek szöktek a szemébe, melyeket nagy erővel próbált elfojtani és eltűntetni a világ szeme elől. Ha nem lennének konkrét céljai az élettel, bárhova vele ment volna, még a Pokol legmélyére is, hisz ő volt az egyetlen barátja, aki mindig ott volt mellette, ha bánat volt lelkében ő megvigasztalta, ha szüksége volt rá ő kitartott mellette mindenbe és bármi rosszat is tett, ő segített helyrehozni.  Szerette Dean-t.

- Tudod, hogy szeretlek. Azt is tudod hogy ennyi év elteltével is még mindig elmennék veled bárhova. És azt is biztosan tudod, hogy most nem mehetek. Nekem itt van a családom, az iskola is. Ha sikeres kávézótulajdonos akarok lenni, akkor itt kell tanulnom.  –Adelle ránézett barátjára, majd fejét a párás ablak felé fordította. Dean lesújtóan tekintett maga elé. Nem tudta mit tegyen. Egy dologban biztos volt: ha már találkoznak, és lehet hogy ez az utolsó, akkor is boldogan váljanak el egymástól. Így hát kérdezősködni kezdett Adelle mindennapi életéről, mivel töltöni napjait és hogy van családja. Adelle láthatóan felvidult a témaváltástól.

Sötétedés után, 11 óra környékén kiléptek a kávézó ajtaján és az adventi bazársorokon át a vasútállomás felé sétáltak, mikor Adelle egy kisebb ajándékos stand előtt csillogó szemmel megállt. Két aranyos karácsonyfadíszt tartó mackós kulcstartóra figyelt fel. Dean odament az eladóhoz és kért kettőt, majd az egyiket Adellenak nyújtotta. A lány elpirult, és elfogadta az ajándékot. Zsebébe csúsztatta, majd egy órát vett elő.

A vonat 10 perc múlva érkezett. Azalatt a 10 perc alatt mindkettejük agyán átfutott az egész eddig együtt töltött idejük, és az idő amit a vonat indulása után egyedül, egymástól elszakítva fognak tölteni.  A némaság, mely elfogta mindkettejüket, hatalmas kőként zuhant szívükre. Mondani akartak valamit, de egy hang sem jött ki a torkukon. Ekkor Adellenak gondolatait az a tény szállta meg, hogy ez így nem lesz jó, nem bír ki még 5 évet Dean nélkül.

Indulás előtt 2 perccel Deannak sikerült összeszednie gondolatait. Előre látta Adelle minden érzését.

- 3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük. Csak várj még rám egy keveset, ígérem! –Mondta lágy hangon, mosolyogva, hogy megnyugtassa mellette álló szerelmét. Az felnézett rá. Úgy látszott, mintha mosolyogna. Halkan maga elé suttogta: „Várni fogok rád.”.

Dean minden csomagjával együtt felszállt a vonatra. Lassan mászott fel, noha egy táskát hozott arra a pár napra amit ott töltött.  Ahogy fel is szállt, a vonat elindult. Dean az ablakon át integetett kedvesének, aki a vonattal együtt futva integetett vissza neki. Mindkettejük gondolatában egy mondat vízhangzott: „3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük.”.

 

 

Ahogy telt az idő, Adelle és Dean egyre jobban belemélyedte tanulmányaikba. Mindketten iskola idő után dolgozni mentek. A sok tanulás és a munka elvette minden idejüket. Adelle hetente írt levelet Deannak, de mivel válasz mindössze csak az elsőre érkezett, egy idő után kénytelen volt feladni reményét, hogy bármikor is találkoznak, így már csak havonta, később kéthavonta, majd egyre ritkábban írt. Végül felhagyott a levélírással. Egyre csak úgy érezte, hogy levelei céltalanok és feleslegesek. Amint hazaért, ágyba vetette magát és egy kis pihenés után tanulmányait folytatta.  Az idő telt és telt. Az advent minden évben egyre szomorúbbnak tűnt. Az emlékek időszaka volt ez. Adelle visszagondolt minden örömteli és minden kevésbé boldog emlékére, Deanre, és egyre mélyebb fájdalom hasított lelkébe, melyek végül a tényleges reménytelenség sötét medrébe taszították őt. A Karácsonyok egyre csak egyhangúbbá váltak. A család ideiglenesen átköltözött a szomszédos városba valamilyen belvizes ügy okán.

Azonban 10 év elteltével, visszaköltözésük után, egyik Adventi vásáron sétálgatva hirtelen neszre kapta fel a fejét. Odafordult, de csak egy macskát látott elrohanni. A macska a téren fekvő szökőkút előtt játszadozott egy kislánnyal, ami mellett egy hirdetőtábla állt. Adelle hirtelen megrándult, majd lefagyott a megdöbbenéstől. A táblán Dean neve szerepelt, egy festészeti galéria reklámplakátjánál. Dean tehát híres lett, híres festő. Adellenak ezer gondolat futott át az agyán, és arra az elhatározásra jutott, hogy ellátogat hozzá. 10 év telt el az utolsó találkozásuk óta. A szives hevesen vert az örömtől, levegőt is alig kapott. Futni kezdett az elé a vasútállomás elé, amiről Dean vonata indult 10 éve, és ahol megígérték egymásnak, hogy onnan 3 év múlva együtt karácsonyoznak. Adellenak minden Dean által tett ígérete eszébe jutott, amiktől mérges is, egyben boldog lett. Szerencséjére elérte az utolsó vonatot, így hát gyors léptekkel megindult a jegypénztár felé, majd felszökkent a vonatra.

Az út hosszú volt. Helyet foglalt a kihalt kocsin az egyik ablak mellett. A kinti sötétség miatt nem sokat látott a tájból, így akaratlanul is a gondolataiba merült. Próbált minél szebbre gondolni, de aggodalma, hogy szerelme megváltozott fogva tartotta. Arra gondolt: „Mi lesz, ha már nem olyan, mint régen, mi lesz, ha fel sem ismer már, mit fog vajon mondani, miért nem válaszolt egy levelemre sem?”  A vonat egy hirtelen fékezés után megállt. A hangosbemondóban kijelentették, hogy a vastag hóréteg miatt a síneket meg kell tisztítani, mielőtt továbbmennének. Ezzel a vonat két órát időzött. Az a két óra volt Adelle leghosszabb két órája egész életében.

Az út összesen 6 órát vett igénybe. A két óra vesztegelések, a megállóknál való időzéssel és maga az úttal együtt.  Karácsony napjának hajnalán Adelle megérkezett. Az idegen városban először állt pár percet, majd nekiindult megkeresni szerelme galériáját, ami a város központjában helyezkedett el, 1 órára az állomástól. Egy kis keresgélés után egész könnyen odatalált. Először csak állt a bejárati ajtó előtt.  Nem mert bemenni. A vonaton eszébe jutott gondolatok ismét felvillantak az agyában.  Minden bátorságát összeszedve Adelle felemelte karját, az üvegajtónak érintette, majd egy nagy levegővétel után erőt vett magán és benyitott.  Egy hatalmas csarnokba érkezett, tele szakértőkkel és látogatókkal. Beljebbindult, de őt sehol sem találta. Körbejárta az össze termet, végignézett minden műalkotást. Néhányukat már látta ezelőtt is, Dean képeit, amiket még korábban készített. Lehangoltan sétált tovább, majd meghallotta, hogy 3 ember Deanről beszél. Odasietett hozzájuk és megkérdezte merre találja őt. Azok csak néztek rá, felismerték Adellet. Elmondták neki, hogy barátjuk az egyik közeli kávézóban ücsörög.  Adelleban felcsillant a remény sugara és futásnak eredt a kapott információk alapján. Hosszú, sötét haja csak úgy lobogott a szélben. Táskájával a kezében sietett, hogy mielőbb láthassa őt, ügyet sem vetve a vastag hó alatt húzódó jégre. Minden porcikája remegett az izgalomtól. Siettében az utca sarkán befordulva megcsúszott, hanyatesett, majd elájult.

Karácsony este volt. Adelle azt hitte nem találta meg őt. Azt hitte azzal, hogy óvatlan volt és megcsúszott, minden reménye odaveszett, hogy együtt karácsonyozzanak.  Felébredt ugyan, de nem mert kinyitni szemeit, inkább el akart bújni a valóság csalódása elől. Pár perc múlva egy ismerős hangot hallott. – Adelle! – A hangot, mely hozzászólt 10 éve hallotta utoljára. Lehetetlennek találta, hogy épp most hallja újra, ugyanakkor reménykedett benne, hogy mégis. Abból a kevéske reménységből erőt merítve kinyitotta sötétbarna szemeit. Pár másodpercig csak egy homályos foltot látott, majd mikor látása tisztulni kezdett, egy könny csordult ki szeméből, amelyet sok másik követett.  Dean karjaiba vetette magát és csak zokogott kedvese vállán. Minden bánat elszállt belőle, az öröm könnyei voltak azok.

Az ölelkezést pár perc szótlanság váltotta fel, amelyet ezúttal az Adelleban felmerülő gondolatokból alkotott kérdések törték meg.

- Miért nem válaszoltál egy levelemre sem? – kérdezte vörösre sírt szemekkel, szavából a szomorúság, indulatok és szeret hallatszódott.

-  Csak egyet kaptam meg, amire válaszoltam, utána nem jött több! –mondta meglepődötten – Ezek szerint te írtál még?

- Persze hogy írtam! Oh, hála az égnek! Azt hittem már elfelejtettél. De ezek szerint nem a te hibád. – Adelle megkönnyebbült ettől a választól. Ez eszébe sem jutott se a vonaton, se máskor. Örült, hogy szerelme nem hagyta cserben, nem felejtette el és nem is változott meg.

-Soha sem felejtelek el, megmondtam. El is mentem hozzád, de azt mondták kiköltöztették a környéketeken lakókat. Nem tudtam a legújabb címeteket.  –Adelle elcsodálkozott. Erre sem gondolt.

- Értem. Most már nem számít. Itt vagyunk mindketten. Együtt. Hiányoztál. Jobban mint valaha. A nélküled eltelt évek üresebbek voltak a világűrnél is. Szeretlek.

-Tudom. Én is szeretlek. És van egy ajándékom is! –Ekkor egy hatalmas, téglalap alakú csomagot vett elő a szekrényból, majd átnyújtotta Adellenak. Adelle rögtön ki is bontotta és megcsókolta szerelmét. Egy festmény volt benne. A képen Adelle szerepelt. Gyönyörű, tökéletsen kidolgozott festmény, tisztán tükrözte Dean Adelle iránt érzett szerelmét.

-Bolgok Karácsont. –Mondta Dean, azzal a mosollyan, amit Adellenak mindig mutat, és boldoggá teszi.

-Dean… Sajnálom, de én… nem készültem ajándékkal… annyira siettem hozzád hogy teljesen elfelejtettem.

-Semmi gond. Te itt vagy, nekem ennyi bőven elég! Emlékszel még? Arra az ígéretre amit tíz éve tettem? „3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük.” Sajnos a 3 évet nem tudtam betartani. Bocsáss meg…

-Nem baj. Azt ígértem „várok rád”.  Megvártalak.

A tíz év minden fájdalma és gyötrelme egy szempillantás alatt tűnt el mindkettejük szívéből. A Karácsonyt együtt ünnepelték. Úgy gondolták, ők a legboldogabbak az egész földkerekségen. Másnap Adelle átköltözött Deanhez, akinél munkát is talált. Boldogan éltek, és többé ember el nem választhatta őket.

 

(Kreatív írás pályázat)

http://www.budapestedu.hu/palyazatok/egypercesek_szinpadra.html

Az ösvény

1959 április 14. Egy kis faluban járunk valahol Anglia határain. Ez egy annyira ismeretlen falu hogy még én az író sem tudja mi is a neve. Mindenki ismeri a másikat és boldogságban élnek , de ezen a napon minden megváltozott. Egy kis családnál járunk , a Thomson családnál ahol az a pletyka vagy úgymond legenda kering hogy az ő kertjük végén lévő ösvénynél egy varász világba vezet a sötét út. Sokak nem tudják eldönteni  ez vajon igaz vagy csak mese vagy ha igaz is akkor milyen világba vezethet az út?! Ez a rejtélyes út mindenkiben egy kérdés volt mind idáig. Egy fiú nevén Jack volt az aki merte azt mondani hogy ő bizony nem fél és megmeri tenni azt amit eddig még senki sem mert.: Végig menni az úton.

Borús,szomorkás idő van , egyszerűen imádom ezt az időt ahogy a szél megmozdítja a nehéz felhőket addigi állásukból és ahogy a bőrömet enyhén csípi  a hideg reggeli szél. Tegnap elhatároztam ma mindennek utána járok és felfedem az ösvény sötét titkait. El is indulok hosszú utamra. Miközben kisétáltam az ajtón láttam hogy egyre kellemesebb lesz az idő, mintha isten is így akarta volna. Kiléptem az ajtón és elindultam a Thomson család felé. Nem akarom beismerni  de egy enyhe félelmet érzek a mellkasomban de ez nem tántorított el a célomtól.  Megérkeztem végre, a család már várt rám hogy végre megállítsam a pletykák szűnhetetlen zuhatagát és nyugalmat hozzak fejükre. Belátom igazán rémisztő látvány ahogy a fák körbeveszik a mély alagutat lefele, ezzel sötét kaput mintázva. Hát akkor induljunk. Se szó se beszéd elindultam lefele és ledöbbentem. Az állítások teljesen igazak voltak , nem véletlenül mondták és én még kételkedtem. Ahogy  megemeltem a lábamat máris furcsa energiákat kezdtem érezni, talán mintha folytogattak  volna és több ember jelenlétét is éreztem volna. Az egész hely sötét volt és rémisztő.

-         Segíts!  -  hallottam egy suttogást mégis sikoly volt a fülemnek. Legalább még 10x elhangzott a segély kiáltás de a végén már nem bírtam és válaszoltam a szavaknak.

-         Hogyan? Miben segíthetnék? – kérdeztem vissza az ismeretlen és rémisztő , láthatatlan talán női személytől.

-         Úgysem mered. – egy pillanatra egy női alakot láttam, elkönyveltem magamban hogy jól tippeltem.

-         De csak mond meg hogyan és mit segíthetnék!- néma csend aztán minden gyorsan történt.

A nő arca fénysebességgel közeledett az arcomhoz valamilyen eszközzel a kezében. Arca olyan förtelmes és ijesztő volt hogy felordítottam ijedtemben. Ezek után egy éles szúrást éreztem a hasamban és a vér szagát is. Leszúrtak. Miért? Miért kaptam a segítségem miatt éles szúró fájdalmat ami majd halálomat okozza? Nem tudtam tovább elmélkedni mert a vér szagától és látványától menten elájultam. –

Sötét van tehát meghaltam. Biztos vagyok benne. Nem tudom mennyi idő telt el a leszúrásom alatt de remélem legalább az események alatt a falevelek betakarják mozdulatlan testemet. Egyszer csak a jobb kezemen egy kis súlyt éreztem. Próbáltam kinyitni  a szememet hogy meglássam talán Isten keze nyúlik-e felém. Sikerült kinyitnom és kicsit csalódtam. Egy mezőn voltam, egy szép és csodálatos mezőn. Ez lenne a mennyország? Automatikusan a hasamhoz nyúltam hogy megnézzem a sebemet. Nem volt ott, eltűnt. Bele is feledkeztem a dolgokba és elfelejtettem megnézni a jobb kezemet. Egy kis madár, egy kanári.

-         Jó reggelt barátom! – Tessék? Ez a kanári hozzám beszél? – Igen jól hallod és nem nem őrültél meg. – kuncogott ha a madarak is tudnak olyat.  – Az én nevem Paul  és azért vagyok itt hogy segítsek neked vagy inkább te nekünk.

-         Én nektek? Mégis kiknek? – rendben, lehet hogy bevertem a fejemet.

-         Lehet hogy nem fogod elhinni de te szó szerint egy mesevilágba csöppentél és te vagy a kiválasztott aki majd felszabadít a varázslat alól.

-         Sajnálom de nem hiszem. Valakivel összekevertek én nem vagyok megmentő,varázsló semmi csak egy egyszerű ember. – Komikus hogy egy kis madárkával beszélem meg hogy hős vagyok-e vagy sem.

-         Kérlek hiszen te azt mondtad hogy segíteni fogsz!

-         Én? Én  soha… – Hirtelen minden bevillant. A nő. A leszúrás, a fájdalom és az ígéret. – Jó talán rendben segítek de ha nem tudlak megmenteni titeket akkor én előre figyelmeztettelek.

-         Remek! Héj srácok belement! Ő  a megmentőnk!

Hirtelen egy állatokból álló csoport körbevett de persze nem agresszívan , kedvesen szelíden és vidáman. Az egyik bokorból pedig megláttam kibukkanni  egy gyönyörű leányzót aki majdnem olyan idős volt mint én vagy egy idősek voltunk.

-         Szia! Sajnálom a késes dolgot muszáj volt megtennem , ha nem teszem meg nem tudsz átjönni a világunkra, de ebbe most nem akarok belemenni majd talán később beavatlak és egyébként az én nevem Carolina örülök a találkozásnak. – mosolygott rám szerényen.

-         Igen persze , semmi baj… – annyira belefeledkeztem abba hogy csak bámulom szépségét hogy beszélni is elfelejtettem.

-         Megtudhatom a te személyed milyen nevet takar?

-         Ööööööm Jack. – Mindenki bólintott egyet ezzel jelezve hogy megértették.

-         Na akkor kezdjünk bele. – mondta Paul. – Dióhéjban egy gonosz boszorkától Charlottetól kell megmentened bennünket aki Carolina ikertestvére. Valaha mindannyian emberek voltunk , de mi ettől függetlenül nem  ehhez a világhoz tartozunk. Mi olyan erősek vagyunk hogy eltudtuk volna pusztítani Charlotte-ot de bezárt minket ide állat formába hogy sohase tudjunk kijutni és megfékezni a hatalomra törését. Na neked meg kell ölnöd őt hogy kiszabaduljunk.

-         Ölni? Én? Nem , nem az nem fog menni én egyszer öltem meg egy szúnyogot de abba is majdnem belehaltam nemhogy egy élő embert , egy asszonyt!

-         Egy gonosz asszonyt! Nem mindegy.

-         Hmmmm – kénytelen vagyok beletörődni a sorsomba és elfogadni azt.

-         Rendben akkor mi szerintem itt végeztünk is mindenki mehet a dolgára. – Minden kis állatka elment csak Caroline maradt velem amitől pillangókat éreztem a gyomromban.

-         Azt hiszem velem kell jönnöd, nem hiszem hogy egy rókalyukban szeretnéd tölteni az éjszakát.  – kuncogott

-         Nem , nem dehogy… – Egy hosszú úton mentünk végig egymás mögött. Ő ment elől amitől kicsit kínosan éreztem magam de mégsem mehetek én elöl mert nem tudom az utat , mellette meg azért nem sétálhatok mert akkor túl közel kerülnénk egymáshoz és akkor még kellemetlenebb lenne az egész. Jobb ez így , de ez a csönd mégis egyre kínosabbá tett mindent már, már bele bolondultam amikor…

-         És hány éves vagy? – végre megszólalt és kizökkentett zavaros gondolkozásomból.

-         19 gondolom te is.

-         Igen nemsokára már 20. – mosolygott. Mosolya varázslatos volt minden problémám megoldódott és minden kérdésem válaszra talált. Azt hiszem ezt nevezik annak hogy szerelem első látásra. Vicces pár órával ezelőtt még egy ijesztő nőszemély volt aki megölt , hát megint csak egy közhely , a szerelem nem csak bolond de vak is.  Ezek után megint néma csönd következett , érdekes most nem éreztem annyira kínosnak mint az előbb.

Egy aranyos kis házikót láttam meg a távolban ami egyre inkább közeledett. Kellemes érzés töltött el hiszen olyan volt mint az én házam. Ezeken a gondolatokon merengve honvágyam támadt , megráztam a fejem mintha ez segítene kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből ,  és valamennyire használt is.

-         Megérkeztünk az ideiglenes otthonodhoz vagy inkább otthonunkhoz hiszen én is itt élek. – Az otthonunk szó hallatán mindkettőnk arcán enyhe pírt lehetett felfedezni. Mind a ketten zavarodottan mentünk be az ajtón. Caroline a konyhába én pedig a nappaliba rohantam. Lehet hogy mégsem lesz olyan rossz ez a pár nap akár hét?  Tovább gondolkodtam volna ha Caroline nem jön be egy tál süteménnyel és ül le mellém a fotelra. Megint kínos csönd következett és csak a sütemény ropogását hallottuk a fogunk alatt. Vagyis én csak az övét hiszen egész végig az arcát figyeltem. Mintha egy rózsaszín lassított felvétel lett volna az egész. Egy pillanatra rám pillantott de gyorsan levette rólam a szemeit  , arcán megint egy pírt láttam ami sokkal pirosabb  volt mint eddig. Lenyelte az utolsó falatot is és egymásra néztünk. Ez a pillanat hosszú óráknak tűnt  miközben csak 10 másodperc volt. Egyre közelebb értünk egymáshoz már közelről éreztem parfümje kellemesen édes illatát . Már csak pár milliméter választott el minket egymáshoz amikor…

-         Riadó, Riadó! Charlotte ismét felbukkant! – Carolinenal egyszerre szétugrottunk egymástól, arcunk rákvörös volt. De nem volt időm az eseményeken rágódni, azonnal cselekednem kellett. Előtte nem igazán harcoltam pláne nem varázslókkal ezért eléggé félek de  , történjen ami történjen én kifogok tartani és legyőzöm őt.

Ahogy kiléptünk az ajtón megláttuk ahogy a sötétebbnél sötétebb felhők ellepték az eget. Az orrunkig sem láttunk semmit én csak Caroline-t kerestem hogy biztonságba helyezzem de nem találtam mintha eltűnt volna de egyszer csak megpillantottam egy női alakot. Hosszú vörös haja több kontyba fel volt kötve egy fekete szalaggal , pár kusza hajtincsével durván játszott a szél . Ruhája mély fekete volt és hosszú , földig érő , azzal szántotta a földet végig míg el nem ért hozzám .

-          Te vagy az a hős akikről a legendák szólnak? Nem  nagyon tűnsz annak szolga gyermek.

-         Legendák? Én ilyesmiről nem tudtam és kikérem magamnak én nemes családból származom!

-         Bánom is én. Lényeg az hogy nem tudsz megölni engem túl gyenge vagy! Nincs benned elég gyűlölet.  Talán ha megölöm a lányt a testvéremet talán majd letudsz győzni. – Vészesen közeledett egy irányba amely Caroline irányába vezet. A felhők eltűntek és megláttam Caroline-t ésCharlotte már olyan közel volt hozzá hogy amilyen gyorsan csak tudtam elé álltam.

-         Húgocskám itt a vég!

-         Ne!

Elé álltam hogy a testemmel védjem . Nem mertem kinyitni a szememet de éreztem, egy kardot tartottam a kezemben , hunyorogva felnéztem és igen, nem tudom hogyan került hozzám de most nem is nagyon érdekelt , viszont ami minél inkább érdekelt hogy megmentsem Caroline-t és végezzek ezzel a nővel aki kezet emelt rá.  Valamilyen módtól fogva ösztönösen mozogtam és használtam a kardot ellene , pár vágást ejtettem is rajta de ő rajtam nem tudott. Ennyi lenne az a nagy boszorkány? Ide jöttem és máris végeznék vele? Ha most végzek vele vajon mi lesz a folytatás? Visszamegyek a saját világomba és ők is emberként és el kell majd hagynom Caroline-t ? Bele gondolni is rossz volt de tudom hogy meg kell tennem.

-         Hmmm nem is vagy olyan gyenge mint gondoltam.. -

-         Tessék? – nem igazán értettem mit is akar ez jelenteni.

-         Még találkozunk! – És amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt el.

-         Az átokba! Nem tudtam végezni vele de miért ment el? Ennyire fél a vereségtől?

-         Ne okold magad mindig is ilyen volt, egy gyáva nyúl. – szállt a vállamra Paul. Annyira mérges voltam hogy mindenkit kizártam és nem figyeltem szavaikra pedig tudom hogy beszéltek hozzám. Olyan közel voltam és most csak így hirtelen lelépett. Viszont éreztem hogy lábaim elnehezülnek, fáradt voltam amit eddig észre sem vettem pedig már szinte csukott szemmel álltam. A többiek besegítettek a kis kunyhóba és lefektettek hogy végre aludjak és kipihenjem magamat.

Másnap reggel újult erővel ébredtem, haragom még nem ment el makulátlanul de mégsem foglalta le teljesen a figyelmemet. Még egy kicsit bámultam magam elé az eseményeken gondolkodva és még gondolkodtam volna ha az ajtó nyikorgása nem zavar meg. Caroline lépett be az ajtón. Szőke tincsei mint mindig simák és egyenesek voltak a napfény rávilágított csillogó hajára amitől ha lehetett még szebbnek látszott.

-         Jól  vagy? – kérdezte félénken.

-         Igen persze jól vagyok.  – Leült mellém az ágyra és váratlanul egy csókot nyomott az ajkaimra. Mindenre számítottam a reggel csak erre nem. Annyira ledöbbentem hogy lefagytam, mozdulni nem bírtam. Ez mind pár másodpercig tartott utána ajkaink szétváltak. Caroline arcán láttam hogy mondani akar valamit de nem képes rá. Arca olyan vörös hogy megijedtem nehogy elájuljon.

-         Caroline? öööm ezt?

-         Csak mert ügyes voltál! – Hadarta el és rögtön kirohant a szobából.  Ezek utána körülbelül 4 órán át csak ültem és bambultam, nem igazán gondoltam semmire , fejem üres volt.

 

3 héttel később

A történtek után nem igazán történt semmi érdekes vagy említésre méltó. Carolineval bevallottuk az egymásért való érzelmeinket és most boldogan mint egy házas pár élünk együtt. Elég furcsa hogy ennyi ideig nem is bukkant fel Charlotte de nem is bántam hiszen akkor így is kell lennie. Azt kívántam bárcsak minden ilyen maradna amilyen most. Sajnos nem vált valóra. Ameddig kint edzettem arra hogy bármikor támadhat Charlotte , elő is jött. Ismét előbukkantak a fekete felhők amik megint elborították a gyönyörű kék eget , és mintha az ereje megnőtt volna. Végül a sok felhő között megpillantottam Charlotte-ot. Se szó se beszéd egy sunyi halk kacaj elengedett aztán olyan gyorsan támadott hogy nem tudtam reagálni. Erejével fellökött és vagy 5 métert zuhantam és gurultam. Ezek után nem volt valami könnyű feltámaszkodnom de sikerült a kardot kezemben tartani és neki rohanni.  Harcunk közben Caroline és mindenki minket figyelt hiszen mindenki tudta hogy ez az utolsó harcunk. Igaz nem volt sok de éppen elég ez a kettő is. Egyenlő erősek vagyunk nem győzhet ebben a csatában senki viszont itt csak egy probléma van. Én ember vagyok ezért hamar elfáradtam és a figyelmem is lankadt. Hirtelen megint egy éles szúrást éreztem a hasamban.  Charlotte belém döfte mély vörös kardját amin nem látszott a vérem. Úgy tűnik a hasba szúrás egy családi szokás. Ez volt az utolsó gondolatom aztán..minden elsötétült.

Semmit nem éreztem és nem hallottam. Idő kellett mire felfogtam mi történt és mi történik. Mintha egy ágyban lettem volna egy pihe-puha ágyban. Hunyorogva felnyitottam a szemem és döbbenten vettem észre hogy az én régi szobámban vagyok. Riadtan felugrottam ami elég rossz ötlet volt hiszen a hasamban megint éreztem a fájdalmat, a seb már nem volt ott de a fájdalom megmaradt. Lassan de mégis sietősen az ösvényhez rohantam . Emlékek gyorsan végig futottak a fejemben hogy miket is köszönhetek ennek az ösvénynek,. Szerelmet,barátokat,élményeket,boldogságot. Vissza kell mennem. Vissza kell mennem! Ezeket mondogattam magamban az utolsót már ordítottam és levetettem magamat a mélybe. Behunytam a szememet ezért nem láttam mi történik velem zuhanás közben. Ha láttam volna biztos örültem volna hiszen visszajutottam a másik világban , az igazi otthonomba. A szituáció ugyanaz volt én Charlotte-tal küzdöttem és szerencsére már több erőm és kipihentebb voltam ezért úgy éreztem most bárkit letudok győzni. Nagyon sok sebet ejtettem rajta és már tudtam hogy én leszek a győztes, Az utolsó pillanatban Caroline odafutott hozzám és megfogta a kezemet és a kardot.

-         Ketten egyesült erővel megtudjuk őt ölni. – mondta magabiztosan

-         Rendben akkor háromra ! 1,2,3!

Éreztem ahogy Caroline ereje és az én erőm eggyé válik és egy nagy fénysugárként távozik egyenesen Charlotte felé. Egy sikolyt hallottunk és mást semmit. Felpillantottunk és Charlotte hűlt helyét találtuk. Az állatok egyesével visszaváltoztak emberekké. Már csak mi és Caroline maradtunk kézen fogva. Velünk nem történt semmi de egy pillanat alatt az én világomban láttuk magunkat és az ösvénnyel szemben álltunk. Döbbenten néztem Caroline-ra és megkérdeztem:

-          Caroline leélnéd velem ezen a helyen a további életedet?

-         Ez kérdés? Persze hogy igen!

Annyira boldogok voltunk hogy már nem is érdekelt minket semmi csak belemerültünk ebe a végtelen boldog életünkbe.  Ennek az ösvénynek a jövőmet köszönhetem, ha akkor nem döntöm el hogy lemegyek unalmas életemet élném cipészként.  Köszönöm.

Ezek után Caroine és Jack egy házat építettek az ösvény aljába és boldogan élték gondtalan életüket.

VÉGE.

(Kreatív írás pályázat)

 A KÍNAI TÖRTÉNELEM és az öcsém

Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál, Semmit sem változtál az évek során És amint látod itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy 24 éve, 7 honapja és 3 napja. Milyen az élet Kínában azt hallottam hogy karatézni tanulsz

Milyen öved van bátyám kérlek szépen drága öcsém fekete övem van. Az nagyszerű tudnál

Engem tanítani miért baj van az iskolában nem dehogy is sok barátom van csak szeretném

Fejleszteni a testemet mert úgy érzem , hogy a testem egy bőrtőn. Nem tudok bukfencezni.

Futni. sőt még ugrani sem. Én csak akkor lehetek boldog ha én is olyan jó képességű fiatal

leszek mint te bátyám olyan kevés az idő elég belőlem mesélj magadról mit lehet Kínában

csinálni úgy értem mivel lehet elütni az időt általában hajnali négykor kelek 50-et gúgolok

azután 45-őt rúgok 1 órát futok azután elmegyek dolgozni majd délben elmegyek edzésre

minden edzésen futunk kétezer lépésnyit majd haza megyünk. Én pontosan este hatóára érek haza vacsorára, hogy ne hízzak el rizst és erőlevest eszek. ÉS bátyám fegyvert is használtok

nem az csak a kungfuban van a karatéban csak az ököl számit a karate anyít jelent pusztakéz.

Értem mélyen tisztelt bátyám mondd tudsz valamit mesélni az emberekről nekem tulajdonképpen arra lennék kíváncsi. Hogy egészségesebbek-e az emberek kínában mint

Magyarországon. Igen a kínaiak sokkal egészségesebbek mint mi a kínaiak rengeteg zőld teát isznak minden nap megesznek legalább 3 gyümölcsöt egy Kínai barátom mindig azt mondja

Az egészség titka a vegyes táplálkozás nemszabad egyoldaluan táplálkozni mert az egészségtelen életmodra vall és ha valaki túlságosan sokat eszik valamiből az rosszesetben akár az életében is kerűlhet értem akkor mátol őcsém hajlando vagy velem edzeni igen bátyám mostantól küzdeni fogok az egészségemért ha a testem a bőrtőnőm is marad akkor is

Szeretnék mindig egészséges lenni ahoz hogy jó formában legyél tenni kell valamit ami a számodra nehéz lesz de tudom , hogy neked sikerülni fog  honnan tudhatnád bátyám onnan

Hogy te is örökölted azokat a tulajdonságokat amelyek a világon nagyon kevés emberben találhatoak meg például találékonyság eltökéltség és a szabályokhoz szolokritikus hozzá állásod a lényeg az hogy hiszek benned drága öcsém tanulj és kűzdj a céljaidért mert a levegőnkivül semmit sem adnak ingyen ha kűzdesz akkor valaki vagy ha nem akkor senki leszel az emberek kőzt elfelejtenek gondolj a kőltőkre és írókra például az én példa képem

Széchenyi István A LEGNAGYOBB MAGYAR vagy DEÁK FERENC A HAZA BŐLCSE

De az igazi hős WESSELÉNYI MIKLÓS AZ ÁRVIZI HAJOS mert abajban nem azt nézte hogy merre menekűljön hanem hogy kit mentsen meg az az igazi kőltő aki nem csak a tollal

Tud harcolni hanem a karddal is mintpéldául PETŐFI SÁNDOR Ő a szabadságharcban kűzdőtt.Bátyám ez lenyűgőző volt mond csak hol tanúltad ezeket Kínában. Bátyám ha felnővők én is kimegyek kínába és mindent egyűtt csínálunk majd. Öcsém te már most milyen bőlcs vagy sajnos most haza kell mennem szija bátyám szija őcsém viggyázz magadra márcsak 5év és én is kímegyek kínába és majd bepotoljuk az elvesztett időt rendben szija bátyó szija öcsém.

 

(Kreatív írás pályázat)