Bláthy iskolaújság

Simply the best nevezési feltételek

Simply the best nevezési lap

… az alábbi pályázatokat!

Részletek itt!

II. helyezett kép

Igazság az igazság mögött…

Az élet fordulatokkal teli. Jönnek, mennek a korok. Sosem érhet véget a kerék, mely forgatja az idő folyamát. De vajon hol kezdődött el ez a folyamat? Hiszen tudjuk, hogy még ha a végtelen időkön túl is, de volt kezdete e világnak. A korok kezdete egy másik kor éjjele. Előző korunk éjjele a fény és sötétség határán fejeződik be, és innen kezdődik következő korunk hajnala. Minden, mi valaha létezett, minden mi volt és elmúlt megtalálható volt összesűrítve egy anyagtalan anyagban. Ezen anyag neve az volt, hogy Valami. Sokféle képen is merték ezt a jelen kor lényei: az Anyag maga, vagy egyszerűen csak Isteni Részecske. Ebben a kifejezésben viszont van egy óriási, égbekiáltó tévhit, melyet senki sem tudhat. Azt, hogy ekkor még Isten se volt. Így hiába alkotta meg ezen anyag az Istent, a hit, melyet ebbe az anyagba vetünk téves. Volt viszont ott még valami. Hiszen az életben az ellentétek vonzzák egymást, és hatalmas hiba lenne megfeledkeznünk arról, hogy mi, vagy éppen ki az, aki Isten által adott életekkel táplálkozik, és elpusztítja azokat. Ez nem más, mint a Feledés, vagyis a Semmi. Az pedig, kit a Semmi teremtett, hogy elpusztítsa a Valamit, nem más volt, mint a Halál. Előző korok hajnala a Valami, előző korok éjjele a Semmi. A békéjük tökéletes. Egy pillanatnyi ingás, kibillentette ezt a két világot. A Semmiből Valami a Valamiből pedig Semmi lett. Mint két völgybe zúgó hatalmas folyam keveredett egymással a két anyag. Kialakult az, melyet úgy neveznek, hogy az élet körforgása. Ez a folyam az, mely forgatja a kereket, és ezzel a pillanattal kezdődik el jelenünk hajnala, vezetve minket a jelenünk éjjeléhez, az Utolsó Ítélethez. És mégis ki él meg egy olyan földön, melyen senki sem jár, és semmi sem fúj? A folyó két partja mely, mint farkába harapó kígyó örökkön örökké csak hömpölygött két világnak volt otthona. Az egyik a szentek világa vagy, ahogy ekkoriban nevezték” A Fényben Járók Földje”. Ők voltak, akiket a Valami megajándékozott a Fény szentségével. A másik oldalon éltek „Ők, Akik Sötétségben Születtek”. Úgy is nevezik őket, hogy Angyalok és Démonok. Ők voltak az elsők, kik képesek voltak megélni a két parton. Békében éltek együtt, hiába az ellentétek, elpusztítani nem merték egymást. Miért merték volna, hiszen ha meghal egyikük, akkor felborul az a kényes egyensúly, mely világukban uralkodott. Amiről egyik fél sem tudott akkoriban az nem más, mint hogy van még ott rajtuk kívül két teremtény. Kik a Teremtés pillanatában távolról figyelték az eseményeket. Isten és Halál. Hosszú és valahol értéktelennek tekinthető percek teltek el, míg egy esemény meg nem bolygatta békéjük szépségét. Ez volt az, ahol a két oldal háborúba indult egy tulajdonért. Hogy ki kezdte a háborút, azt nem tudhatjuk. De egy valami biztosan kiderült. A két oldal vereséget szenvedett. Hogyan lehet ez? Kétségkívül jó kérdés ez, hiszen ritkán hallunk olyat, hogy nincs győztese egy csatának, csak vesztese. Hát tévedés történt megint. Van győztese, de a győztes nem más, mint a két alak, kik Teremtőnek nevezik magukat, hiszen a Világ a szemük láttára teremtődött, és vált elfoglalttá. A két Teremtő volt, ki egymásnak uszította az angyalok és démonok hadát, és mint nevető harmadik győzte le a maradékot. Megölni nem tudták őket, de elzárni igen. Egyik oldalon se lettek volna biztosan fogságban, hiszen a fényben az szentek, sötétben az átkozottak voltak erősebbek. Nem volt hát mit tenni, Isten, kiben megvolt a teremtés, és Halál, kiben megvolt a pusztítás közös gyermeket hoztak létre. Erejük összekovácsolódott, és megteremtették az Univerzumot. Milliónyi galaxis és világ teremtődött. Hogy miből? Nem másból, mint abból a folyóból, mely tartalmazta a világmindenség összes anyagát. Sokfele szakadt a folyó, mégis mindig egy helyre futott vissza. Rengeteg világon folyhatott le a víz, sőt, még másik ágba is köthetett ki az, aki maga uralja a sorsát, így a Menny és Pokol határán jelent meg a Föld. Isten megteremtette ezt a világot hat nap alatt. Innen kezdődik a történet, mely keresztülmegy téren és időn, álmon és valóságon. Vajon ki lesz az, aki meg fogja tudni állítani a megtört idő kerekét?

Múltak az évek, hiszen senki sem tudott szembeszállni egy ismeretlen akarattal. Isten lett kit mindenki dicsőít, Halál lett kit, mindenki fél. És egy napon, mely ugyan olyan átlagos volt, mint az, melyen megtermett az ember. Az addig eltelt évek voltak a sötétség évei. Annyi balsors, háború és halál után végre béke honolt. A kor végre gondolkozott. Nem bírták tovább hallgatni a vallás szentségét, és nem hittek többé Isten tejhatalmában. De vajon mit tehet egy ember egy világ ellen, melyet olyas valaki irányít, mint a pápa?

Egy sötét utca, melyet alig világít meg már napfény, és a lámpásokat is mostanság gyújtják csak meg, ellep még azonban embertömeg. Mindenki végre haladhatott hazafele. A zsúfolt utcán elég nagy volt a hangzavar. Volt, aki a kocsmába ment volt, aki onnan jött ki, és látszott rajta, hogy a hét véget ért, így be lehetett menni egy pár kupicára. Így volt ezzel az a még csak 18 éves gyermek is, aki mindösszesen édesapját hívta haza, mégis megkínálták. Hosszú fekete haja, és szürkés bőre volt. Szeme is szürkén csillogott, mint ködben a lámpás. Meg-megcsillant benne a bent égő lámpa is melytől egy pillanatra úgy tűnt, mintha szemében tűz égne. Ruhája koszos volt, és tépett. Munkás volt már ő is. Pontosan tudta, hogy mi lesz akkor, ha megissza, mégis megtette. Kivette édesapja kezéből a kupát, mely már csak félig volt, és kikortyolta belőle a keserű nedűt. Érezte, hogy az ital a fejébe száll, mégsem tudott mit tenni. Felkarolta szülőjét, és elindultak lassan ki az ajtón, ki a sürgő-forgó tömegbe. Kint a férfiak jót mulattak, énekelgettek és dülöngéltek. Apja vissza akart még menni, de fia nem engedte. Elindultak hát a tömeggel a határ felé. Kis város volt az övék, mégis nagyon sokra tartották őket, hiszen a legjobb fémek ott készültek. Lassan elfogyott a körülöttük lévő zsibaj, és énekszó, és nem maradt más, csak sivár és kietlen táj. Lassan kiértek a lakások erdejéből a házak rengetegébe. Mindez szép és jó volt, azonban mai nap valami furcsaság térítette el a fiú tekintetét. Volt egy út, mely a fák közé vezetett, és gyakran jártak is arra, amikor rőzsét kellett gyűjteni télire, most viszont ködbe borult az egész. Még a legelső fát se látta, pedig egy gyönyörű élettel teli tiszafa az. Az apa is megtorpant. Megvakarta fejét, és halkan félig érdes hangon szólt fiához.
- Csak nem vagy kíváncsi, hogy mi lehet a túlsó oldalán? Elhiheted, nem találnál ott mást, mint amit eddig.
A fiú továbbra is csak bámulta a tájat. Remélte, hogy talán mégis átlát a sűrű tejfehér ködön, de egy idő után fel kellett adnia. Odafordult édesapjához, és mélyen a szemébe nézett.
- Vajon tényleg csak ennyi lenne ott? Úgy érzem, sokkal több rejtőzik abban az erdőben. Valami olyan, ami talán soha eddig nem volt látható. Én pedig látni szeretném. Szabad?
Ekkor tűnt fel neki, hogy apja szeméből ijedtség tükröződik. Nem értette, mire föl ez a nagy aggodalom. Sokszor volt már az erdőben, és mindig látott sok mindent, ami új volt előző látogatásához képest. Mókusok új fészket raktak, vagy egy fakopáncs elkezdte kialakítani apró odvát, és napról napra nagyobb lett a rés, vagy csak új hajtások voltak az úton, melyeket ő ahelyett, hogy eltaposott volna kiásott, és a tisztáson ültette el újra. Most viszont szemmel látható volt apja ijedtsége.
- Fiam, a szemed… mindkettő színe megváltozott… a bal… és a jobb is…
Nem értette apja szavait, de mikor odahajolt egy apró tócsa fölé, hiába a vak sötét, mely addigra körbevette őket, láthatta, amit apja is. A bal szeme azúrkék, a jobb szeme arany fényben izzott. Apja félelme immáron rajta is megjelent. Vajon mi lehet ez, ami megváltoztatta szemének színét? Látása nem romlott, és nem is javult, mégis valami változást érzett. Apró fénypontokat látott az erdőből. De vajon mi történhetett? Kérdések kavarogtak a fejében. Azonban válasz helyett valami sokkal különösebb történt. Egy apró lyuk keletkezett a ködfalban, és egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül már egy ember is átfért volna rajta minden akadály nélkül. Ám még mindig ijedt volt, és nem mert megmozdulni. Mégis érezte, hogy nincs esélye, be kell, hogy menjen Megindult, és mikor apja is indult volna vele, kinyújtotta karját oldalra, és nem hagyta, hogy tovább menjen.
- Ez az én problémám kérlek, várj meg itt. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj.
Apja halkan bólintott csupán, így is rettegett a szíve mélyén, nem akarta életét ilyen hamar elveszíteni. Fiát se akarta, mégis őt nem állíthatta meg, ha arra húzta a szíve. Hátrább lépett, a fiú pedig elindult keresztül azon a „kapun” melyen talán sosem térhet vissza.

A túlsó oldalán várta a meglepetés, melyre a legkevésbé sem számított. Világos volt pont, mint nappal és nem rögtön a fák között volt, mint ahogy azt gondolta, hanem egy apró tisztáson, mely után kezdődött csak a rengeteg. Látta, hogy van egy tábla a kitaposott ösvény bal oldalán. Elbaktatott a fatáblához, melyen furcsa írás fogadta. Hallott sokféle nyelv, sokféle nyelvjárásáról, és sokféle írásról, ez viszont egyikhez sem volt hasonlítható. Az egyiptomi hieroglifák melyek képek voltak vagy a kínai írásjelek, melyek vonalak rendezett halmaza volt talán, ez a kettőnek egy keveréke lehetett. Nem is tudta milyen holt nyelv lehetne-e ez a nyelv, ám a válasz magától bújt elő. Felizzott a tábla, és a jelek, mint a kámfor eltűntek, majd megjelentek helyette az általa is ismert alfabetikus jelek. A tábla szövege így szólt:

„Üdvözlégy lélek, ki a halált keresi!

Ebben a földben sok lélek keresi nyugalmát. Vannak, akik jogosan, vannak kik jogtalanul. Te ki ezen a helyen jársz, jogtalanul teszed azt. Kérdezd tán, hogy miért, de válaszod nem olyasmi, amit megtudhatsz. Két szabály van ezen a területen, az egyik, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ez a felirat az, melyet a Pokol kapuján is olvashatsz. A másik: „Ki itt belépsz, reménnyel élj, és halj!” Ez a Mennyország kapujának szövege. Tehát ha tovább haladsz, akkor választanod kell, melyikhez akarsz hű lenni, jóhoz vagy rosszhoz? Válaszod legyen bölcs…

A Teremtők”

A szöveg kicsit sem nyugtatta meg, épp ellenkezőleg, rettegéssel töltötte el a tudat, hogy innen nincs visszaút. Mégis bízott magában, és az erejében. Igaz nem volt a legerősebb, de az eszét mindenki dicsérte. Ugyan csak lassan, mint egy hömpölygő folyó indult csak tovább, de tekintete elárulta, hogy nem a félelem köti gúzsba kezeit. Egy lejtő következett, majd mikor lenézett látta, hogy az út kétfelé ágazik. Lebukdácsolt, és megnézte mindkét ösvényt. Az egyik fölé ki volt írva, hogy „Remény” a másik fölé pedig, hogy „Reménytelen”. Pontosan tudta mire utal ez a két szó. A Remény vezet a békés halálhoz, a Reménytelen a gyors és fájdalmashoz. Neki viszont egyik se tetszett. Nem úgy volt vele, hogy nem akar meghalni, csupán nem akarta már akkor eldönteni sorsának végzetét. Az olyan érzés lett volna, mintha aláírná a kivégzését. De mire lehet az jó, hogy ilyen érzések keringenek a testében? Félelemnek ugyan nyoma sem volt, sokkal inkább volt benne egy érzés, hogy egyik út sem helyes. Középen egy fa volt, melyen ott volt a két fatábla, mutatva, hogy melyik út merre vezet. Ő azonban nekiiramodott, és elkezdett rohanni a fa felé. Nem érdekelte, ha fájni fog, ő akkor is küzdeni fog a sorsa ellen. Várta a fájdalmas becsapódást, ami azonban elmaradt. Helyette, mintha valami láthatatlan függönyön hatolt volna csak át, azon kapta magát, hogy meg kell állnia, vagy belecsapódik egy másik, hatalmas koronájú fába. Ámulatba ejtő volt az a növény. Mérete olyan nagy volt, hogy ha mérföldekről arrébb keresnék, akkor se lehetne eltéveszteni. Érintetlen dzsungel közepe lehetett az a hely. Ami még különlegessé tette a fát méretén kívül az nem más, mint a hatalmas gömb a tetején. Szürke színű volt, így biztos nem a termése lehetett, és virágnak is túl nagy volt. Odalépett lassan, és felnézett. Valószínűleg még mindig izzott a szeme, mert ekkor tűnt fel, hogy a pontok, melyeket már az utcáról is látott ott voltak annak a gömbnek a közepében. Fára nem tudott mászni, és egy ilyen magas fát különösképpen nehéz lett volna megmásznia. De meg akarta vizsgálni azt a furcsa tárgyat. Megérintette a fa törzsét, mire egy szürke ér elkezdett felkúszni rajta. Nem értette mi történik, de abban a pillanatban, amelyikben elérte a gömböt a szürke sugár azonnal felizzott. Elkezdett eltűnni, majd látni vélte, ahogy az egyik fele kéken a másik pirosan ég, és hamu nélkül tűnik el. Benne húsz apróbb gömb volt. Miután kiszabadultak a kis golyók elkezdtek lebegni, majd mindegyik egy szempillantás alatt eltűnt, kivétel kettőt. Ez a kettő előtte ért földet. Bal kezébe vette a feketét, jobb kezébe a fehéret. Vajon mi lehet az… – gondolta magában – De a kérdése ismét már késői volt, mivel amint átfutott néhány lehetőség a fejében a két gömböc lelapult, és hozzátapadt a tenyeréhez, majd fokozatosan fel is szívódtak. Ez volt az a pillanat, ahonnan nem volt visszaút. A sokk kiütötte, és helyben összerogyott, mint egy rongybaba.

Kinyitotta a szemét, de már nem a fák rengetege vette körül, mint eddig. Egy szürke szilárd vonalon állt, mely mintha jég lett volna. Tőle balra volt egy teljesen feketeföld, a sötétség maga, tőle jobbra egy teljesen fehérföld, a fény maga. Ő maga fel sem fogta, hogy hol lehet, mert ilyen helyen még eddig életében nem járt. Kinyújtotta bal és jobb kezét, de nem tudott átnyúlni a vonalon. Mint egy láthatatlan fal úgy zárta őt be. Ami az alatt a pár perc alatt lejátszódott az megváltoztatta egy életre a sorsát. Ott ismerkedett meg azzal a két alakkal, akik megmutatták az Igazságot az igazság mögött. A feketeségben egy fehér pont jelent meg, majd egyre nagyobb lett, míg végül egy életnagyságú ember állt mellette a fel túloldalán. A másik oldalon egy fekete pont közeledett ugyan így. De vajon kik lehetnek? A bal oldali szólalt meg legelőször. Hangja szinte csengett a hatalmas megtört csendben. Arcát nem is láthatták, mert csuklyát viselt.

- Üdvözöllek téged. Régen volt már, mikor utoljára magadhoz fajtát láttunk volna. Ne érts félre, nem emberként, hanem élőlényként gondolok most rád. Szeretném megtudni a neved Ifjú.
A fiú teljesen sápadt volt. Ki lehet, vagy sokkal inkább mi lehet ez az alak? Talán ember, vagy valami emberbőrbe bújt állat? Nem volt más ötlete, válaszolt.

- Az én nevem Haji. Haji Lexton. És bennetek kit tisztelhetek?

Meghajoltak mindketten és kórusban kezdték el költeni a szavakat, melyek egy életen át elkísérték a fiút.
- Mi vagyunk a múltad, a jelened, és a jövőd is. Te pedig a mi megváltónk! Most pedig jól figyelj, elárulom a sorsod: Legyőzni Istent és a Halált is.

Haji felkacagott. Nem volt egy Istenben hívő gyermek sohasem, de ekkora viccet még ő sem hallott, hogy valaki szembe merjen szállni a két Teremtővel. Váltogatva figyelte kettejüket, és mindketten komolynak tűntek.

- Akkor árulj el nekem valamit, mégis ha van Isten és Halál, akkor hol találom őket, és ha meg is találom őket, akkor hogy győzzek ellenük?

- Hogy hogyan? Ez rendkívül egyszerű. Mi vagyunk azok, akiket Isten is csak csellel győzhetett le, az Angyalok, és a Démonok. Hadd mutatkozzam be én először. A legfőbb démon, aki a Pokol ura volt, amíg le nem taszítottak, Sátán.

- Én pedig a legfőbb angyal, aki a Mennyország ura volt, Metatron. Te pedig nem más vagy, mint az egyetlen, aki képes halál és halál közül is az életet választani, az ilyet mi úgy hívjuk, hogy Lovag.
Mégis hova kerültem? Ez egy álom vagy valóság, vagy ennyire megártott volna az alkohol, amit ivott? Túl sok gondolat volt már a fejében, teljesen össze volt zavarodva. Megingott egy pillanatra, és el is sötétült a tekintete, és már nem is látta, hogy mit cselekszik. Egyedül annyi maradt meg, hogy a két alak mosolyog rá csuklyájuk alól. Olyan ismerősek voltak…

Felébredt, ott állt egymaga a tisztás közepén. Senki nem volt körülötte, és nem is látta már a fénypontokat akármerre kereste őket. Megfordult, és felismerte, hogy ott áll a valódi erdő valódi tisztásán ott a rengeteg kellős közepén. Vajon mindez csupán álom volt? Mindent érzett, mintha valóság lett volna, de ilyen biztosan nem történhet meg vele, egy átlagos fiúval, aki egy átlagos életet él csupán két szülővel. Betudta inkább annak a fél kupica sörnek, amit megitattak vele, és elindult hazafelé. Szülei halálra aggódhatják már magukat. Furcsa, hogy nem is nézett végig magán, mert ha megtette volna felfedezhette volna azt, hogy maradt nyoma annak, ami történt. Mikor este hazaért már megtalálta a bizonyítékot, hogy ez a valóság volt. Nem más, mint két gyűrű az ujján. A jobb kezén arany gyűrű a bal kezén ezüst gyűrű rajtuk egy-egy szimbólum: Az arany gyűrűn egy korona, mely az angyalok királyának szimbóluma volt. Az ezüstgyűrűn pedig egy számsor: 666, mely a démonok királyának jele volt. És így az idő kereke beharangozta azt, amire még senki sem készült fel, ez pedig nem más, mint a kor vége.

(Kreatív írás pályázat)

I. helyezett

A szeretet ereje

Lassacskán ballagtam a friss zöld fű fedte keskeny ösvényen, mint ezelőtt már rengeteg alkalommal. Körülölelt a tavaszi zápor üde illata, és a madarak távoli halk csicsergése. A vízcseppek apró táncosokként pattogtak lefele a fák levelein, egészen a talajig. Emlékszem, mikor először vitt erre az utam, még fiatal és energikus leány voltam. Félénken fedeztem fel az erdő sötét és hátborzongatóan hívogató mélyét, lassú, óvatos léptekkel vetettem be magam a sűrűbe. Akkor még a közelben fészkelt a vén Uhu is. Első találkozásunknál még sikerült rendesen megijesztenie, de idővel megszoktam egyedi, teafőzőhöz hasonlító sípoló hangját. Most így belegondolva, már-már hiányzik, ahogyan hatalmas barna szempárjával kérdően rám meredt, némán érdeklődve úti célom felől.

Gondolataim kergetése közepette meg is feledkeztem arról, hogy hamarosan hazaérek, szeretett kis faházamba drága férjemhez. Egy fél emberöltő is eltelt már az esküvőnk óta, de mégis remekül megértjük egymást. Engem ez a csendes, magányos környék nem csak emlékekkel, vidámsággal, de emellett szívsanyargató keserűséggel is eltölt. Ha körbepillantok, bárhova esik is a tekintetem, csak az én kedves kis Bercim körül szaladgálnak fürge gyík módjára gondolataim.

Hűvös őszi nap volt. Pontosan úgy vette kezdetét, mint bármelyik átlagos őszi reggel, de mégis, valahogy olyan szokatlan volt. Ez most biztosan bután hangzik, de a madarak másképp daloltak a fák hatalmas koronáin, a sötét felhők mintha óráról órára csak egyre gyülekeztek volna az égen, s mintha minden azt sugallta volna, hogy valami nincs rendben. Én ezek ellenére kellemesen éreztem magam. Rég nem fogott el ilyen üde érzés, mely a testem teljes egészét átjárta, mintha megfiatalodtam volna. A régi falépcsőkön légies könnyedséggel suhantam lefelé, még a térdembe sem nyilallt bele hasítóan a fájdalom, mint eddig mindig. Mégis, mikor a kis tóhoz értem, hogy kimossam a szennyest, s a sima vízre pillantottam, tükörképem bámult vissza üresen. Elfogott egy leírhatatlan érzés, mintha hirtelen minden, a madarak, a felhők, a fák eltűntek volna, a csicsergés megszűnt volna, és az egész világ fekete-fehérbe borult volna. Körbetekintettem, minden némának tűnt, pedig épp egy nagy csapat vadkacsa szállott el fölöttem nagy zajt csapva. Az arcom mégis sápadt volt, rideg és érzelemmentes. Hiába éreztem magam szomorúnak, kétségbeesettnek, hiába rettegtem, az arcom nem rezdült. Sírni tudtam volna, de nem ment.

„Berci szeretlek!” Ez a felirat díszelgett a kedvenc párnámon, melyet feleségem hímezett nekem a 20. házassági évfordulónkra. A gyomrom összerándult, a szemem pedig könnybe lábadt, ha csak a tekintetem odatévedt. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire megváltozhatnak a dolgok egy nap alatt. Előző este még boldogan öleltem magamhoz, és suttogtam fülébe szebbnél szebb bókokat, boldogságtól repesve öleltem magamhoz. Régi világom összeomlott mikor aznap reggel megpillantottam az én Katám élettelenül, békésen feküdni az ágyban. Senkinek sem kívánom azt az érzést, mintha egyszerre ezer és ezer tű szúrná át kegyetlenül az ember szívét. Erős ember létemre zokogni kezdtem, reménytelenül szorítva hideg kezét, amely nem rég még annyi gondoskodással volt tele. A könnycseppek apró labdákként egymás után gurultak le arcomról, le a paplanra.

Miután feleszméltem a tükörképem által okozott sokkból, berohantam a házba drága Bercimhez. Kerestem, kutattam, de sehol sem találtam. Végignéztem a kis konyhát, ahol mindig együtt kávéztunk, a fürdőszobát, amely a kölnijétől illatozott, a nappalit, ahol a kedvenc fotele üresen várta tulajdonosát, és végül a leghátsó szobához rohantam. Úgy éreztem, ilyen gyorsan még sosem loholtam, fáradtságot nem érezve, míg nem betoppantam a nyikorgó hálószoba ajtón. Ott feküdt az ágyon és egy betakarózott nő kezét fogta. Gyomrom görcsbe rándult, elfogott a megbántottság keserűen mardosó érzése. Ledermedtem, de végül nagy lelki erő segítségével, összeszorított fogakkal, remegő térdekkel elindultam. Közelebb léptem, s akkor vettem észre, hogy férjem keservesen zokog. Hirtelen úgy véltem, biztosan a lelkiismeret-furdalás kínozza, s hogy ezt kiderítsem, odanyúltam a vállához, de mielőtt hozzáérhettem volna, rám nézett. Szomorú, meggyötört tekintettel, akárcsak egy kisgyermek, akitől elvették a legjobban szeretett plüssmackóját. Mégis, ez a nézés, valahogy olyan más volt, felém tekintett, de mégsem rám. Átnézett rajtam, akár egy üveglapon. Megszólalni képtelen voltam a sok megrázkódtatástól, és mert születésemtől fogva néma voltam, ezért kézjelekkel próbáltam kérdezgetni, de eredménytelenül. Csak nézett rám, és sírt.

Próbáltam a zokogáson enyhíteni, de lehetetlen volt. Akkor eszméltem csak fel, mikor feleségem parfümjének kellemes, mézeskalácsra emlékeztető illatát megéreztem a levegőben. Felnéztem, mintha megint ott állna mellettem, mintha megint csak a reggelimet hozná fel kedvességből. Sajnos csalódnom kellett, csak az enyhe szellő legyintette meg az ajtót, továbbra is egyedül voltam a szobában.

Továbbra is megrökönyödve álltam férjemmel szemben, s ő megszakítás nélkül keserűen nézett engem. Nem bírtam tovább, elrohantam, el, messze, amilyen messzire csak tudtam. Túl a kis tavon, túl a vadkacsák lakta kis stégen, egészen egy tisztásig. Lerogytam a fűbe és csendesen bámultam magam elé. Az erdő mintha sejtette volna, hogy gond van. Az eddig mérgesen tomboló szél most lágy szellővé változott, és a gyengéden simogatta bús arcom. A fák mintha csak sajnálatukat próbálták volna kifejezni halk susogással. Zajra lettem figyelmes, a ház felől jött, elindultam a hang irányába, s egy lövést hallottam, egészen közelről, a hátam mögül. Mintha közvetlenül a fülem mellett sütötték volna el a vadászok a puskát. Hátrarántottam rémülten a fejemet, s egy fegyver csöve nézett vissza rám komoran…

Pár hónap telt a feleségem szomorú halála óta, én mégis magam mellett érzem, mintha most is átjárná az orrom a finom illata, mintha csak érezném a belőle áradó kedvességet. Megfogadtam, a tiszteletére, megváltozok! Régebben mindig lusta voltam, sokat dolgozott helyettem, rendetlen voltam, amivel sok terhet okoztam neki. De sosem panaszkodott, mindig segített engem mindenben, kedvesen, vigyázott rám. Megváltoztam! Mostanra minden házimunkát magam végzek, egy kis szentélyt is készítettem a tiszteletére a kertben. Gyönyörű kis kert közepén található a sírja, körülötte pedig a szerelem virága mindenhol, ahova csak az ember néz. Biztosan nagyon büszke lenne rám, ha most látna, és remélem, tudja, mennyire szeretem. Itt az ideje, hogy én gondoskodjam róla.

Beletelt pár napba, míg rájöttem, mi történt, hogy drága férjem miért nézett keresztül rajtam, és hogy miért éreztem magam olyan üresnek. Eleinte még én magam sem hittem el, hogy kísértetként figyelhetem csak őt, hogy soha többé nem láthat, hogy nem ölelhet át, hogy nem készíthetek neked tojásos omlettet. Büszke vagyok rá, és köszönök neki mindent, amit értem tett. Mindig vigyázni fogok rá, remélem egyszer majd újra találkozunk.

(Kreatív írás pályázat)

II. helyezett

A hisztérika ösvénye

Lassan elnyeli a homály a védtelen lelkeket melyek, mint borjak bolyonganak a nyáj között esetlenül. A rossz mikor belülről emészt, és elveszít.  Itt nőttem fel, Bringhamben. Nem nagyváros, sőt inkább falu. De mégis papíron rákényszerültünk arra, hogy városnak nevezzük. Ez semmi. Nincs itt élet, csak a maszk mindenki fején, ami eltakarja az igaz érzéseket és fájdalmakat. Minden árva mosoly mögött, szemernyi jókedv sem bújik meg. Undorító. Itt nincs munka, itt nincs vidámság vagy móka. Én jól tudom, mi folyik itt. De ha többet akartok megtudni, hagyjátok, hogy a szavak lassan átvegyék az uralmat a gondolataitok felett…

Bringham az a hely, ahova az emberek valószínű csak sírni jönnek. Turista látványosság vagyunk, miszerint ahogy minket reklámoznak: „Egy nyugodt hely.” Igaz. Bringhamben nem mernek háborogni. Miért is tennék? Nincs miért. Nincs vagyonunk, nincsenek birtokaink. Nincs semmink. A városunk egyetlen iskolája, már évek óta nem nyitotta ki a kapuit, és senki még csak be sem tette a lábát. Ellentétben a kórházzal, ahova napi szinten szükség volt az ellátásra. De ez a kórház más volt, mint amilyet megszokhattatok. Az ágylepedők már-már zölden foszforeszkálnak, és szakadtak. Lezuhant moslékokat pedig évek óta nem takarították fel a földről. Ebben a kórházban nincs normális ellátás. Ezt mindenki tudja, aki már legalább egyszer megfordult itt. Csak a különleges emberek miatt van még nyitva ez a borzalmas börtön. Én egy ilyen ember vagyok. Különleges.

Most töltöm itt az ezredik napom. A falból kikandikáló kőre rálépve, a szinte csak tenyérnyi méretű ablakon át, egy pillantást tudok vetni azokra a furcsa dolgokra ott kint.  Talán egy út, egy ösvény. Ennyi amennyit látok belőle. Rengeteg legendát terjesztettek el. Mi lehet az ösvény végén? Mi Bringhamiek nagyon babonásak vagyunk. De ez az ösvény az én végzetem. Ismerem azt, ami ezen a ketrecen kívül van, de nem ismerem azt, ami az ösvény végén található. Vajon egy másik világ? Egy világ ahol nincs bűn. Erőszak. És normális lehetek… nem pedig különleges. Több fajta betegséggel diagnosztizáltak. Mindegyikre szinte ugyanaz a megoldás. Gyógyszer, gyógyszer… és bezártság. El kell minket vinni és bezárni. Én sohasem éreztem azt, hogy beteg lennék. De papírt kaptam róla. Az orvosok biztosan tudják, hogyan gyógyulhatok meg ebből a semmit mondó kórból. Szeretnék újra házban élni, nem egy rácsokkal teli zárt dobozon, ahol a fény csak egy halvány csíkban világítja meg a szobát.  Nincs villany, se víz. Takarodó mikor a nap lenyugszik. Minden napom elmélkedéssel telik, és azzal hogy hangokat próbálom megszűrni. A napi rutinom sem áll sokból: Kelés, gyógyszerek, etetés, gyógyszerek, alvás.  Itt nem létezik az a szó, hogy étkezés. Nyilvánvalóan kimondják, hogy ez az etetés. Egy rutin. Néhány hónap alatt az ételnek nevezett moslékot is képes vagy legyűrni. Főleg ha a gyógyszerek megbénítják minden szerved. Ilyenkor már nem érzel ízeket, sem éhséget. Tönkre vagy téve, és kiszolgáltatott vagy. De egy remény él bennem, az hogy egy napon kijutok, és újra szabad lehetek.  El sem tudom képzelni hogy az ösvény, amire az ablakomból rálátok vajon hova vezethet… miért fél mindenki tőle? Talán mert aki egyszer bemerte tenni a lábát, az sohasem tért vissza? Ez Mende-monda, én nem hiszek ezekben. Az is csak egy ösvény, mint a többi. Vezet valahova, és nem a halálba. Talán inkább egy tóhoz, vagy patakhoz.

Elmélkednék még, de a gondozó nemsokára visszatér, a számommal és a gyógyszereimmel. A nevem Grahem, de manapság csak 747-nek hívnak. Ez a számsor igen fontos az itt léted alatt. Ez határoz meg téged. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. A sok homály elfedi azt, amit tudni szeretnék. A végtelen sötét űr, ami borzalmas ürességet hagyva a fejemben mászkál fokról-fokra. Szeretném tudni miért, vagyok itt.

Az összes napom könnyedén kezdődik, hála a sok szernek, amit kapok. Kipihent vagyok és nyugodt. Egy levél ebből, egy csepp abból, és máris eltűnik a sok probléma, amit magamnak alkottam. És kitisztul a vászon. Újra alkothatom a képeket a fejemben. Kezemben az utolsó szem nyugtató. Már az íze is elmámorít, és szinte eufórikus álomba repít. A gondozótól loptam el egy dobozzal. Könnyen kijátszható. Nem okozott problémát az, hogy átverjem. A tabletták teremtettek, és most álltaluk fogok elpusztulni. Legalábbis azt hittem.

Elfogyott minden, ami eddig éltetett. A napi kimért adagokon kívül nincs másom. Reménytelen eset. Ismét ki vagyok szolgáltatva a gondozóknak. Szükségem van arra, hogy fehér és üres legyen a fejem. Festeni akarok a gondolataimból szőtt vászonra. Ez a vászon, melyre csak én alkothattok.
Érzelmeink  hosszú monológját félbeszítva halljuk mindannyian a csörömpölést, a járkálást és a féktelen ordítozást. Dulakodás. Itt létem alatt sosem fordult még ilyen elő. A pánikbetegség kiült az arcomra, éreztem, ahogy lassan egyre borzalmasabb sémát vált a szoba. Ordítottam. Még, pedig úgy ahogy a torkomon kifért. De nem csak én. Leírhatatlan félelem uralkodott el minden ott tartózkodón. A bezárt szobákban nem tudhattuk mi történik kint. Egyre nagyobb morajlások lettek, fegyverzörrenést is hallottam. Várakozással és félelemmel még lassabban telt az idő, mint általában. Már éreztem, hogy eltértünk a rutintól.

Nem tudjuk még ma sem, hogy mi történhetett. De érzem, hogy ezen túl minden meg fog változni. Az előző napi eset óta, nem volt nálunk gondozó. Az őröket sem hallottuk. Mi történhetett? A gyógyszereim nélkül nem fogom ennél tovább kibírni. De ezt tudják. Kénytelenek lesznek odaadni, különben előtör az, aki nem én vagyok. Egy papíron kívül nem volt más a szobámban. A padlón egy kemény matrac. Ez a papír sem lehetne nálam, de mégis sikerült becsempésznem. Nem lehet semmi rajtunk és a matracunkon kívül semmi a szobánkban. Féltik az életünket. Magunktól.

Két napja nem jutottam gyógyszerhez. Sem ételhez. Émelygek. Találtam egy sötét kődarabot, mely vékony nyomot hagy. Mától el kezdek írni. Nos. Hányadika lehet? Milyen nap? Nem kapunk információt, csak a nappalt és az éjszakát tudjuk. Legyen ma a 17. születésnapom. Boldog születésnapot nekem! Ezzel fel is írtam a papíromra.

„Ma van a születésnapod. 2003”

Az írásom olvashatatlan és értékelhetetlen. De én értettem mit jelent. Más nem számított. Az évszámot tudtam. 17 évvel ezelőtt születtem. Az agyam egy része elsorvadt, de még van, amit össze tudok kaparni. Így az ilyen információval fel tudom köszönteni magam az évben bármikor. Igaz nem tudom pontosabban, de így akkor tartom, mikor én akarom. Emlékszem mikor még ajándékokkal halmoztak el a szomszéd gyerekek és süteménnyel a szüleik. Most nem így van.

Hatodik napja ülök a kis börtönömben, ételek és gyógyszerek nélkül. A víz is csak egy törött csőből csepeg, amit pár napja találtam az egyik szétrepedezett falban. Kezd elapadni ez is. Már nem is kívánom a gyógyszereket, csak az ételt és a szabadságot.

„Éhes vagy! Be vagy zárva és magadra maradtál!”

A gondolatok végigsöpörtek a fejemen, és elhagyva minden féle épp elmésséget neki rohantam a tenyér méretű ablaknak. Magasan volt, de bármit megtettem volna azért, hogy kijussak. Az agyam teljesen kikapcsolt. Felkapaszkodtam, és beleütöttem. Többször is. Amíg minden apró darabja nem a padlón, vagy a kezemben végezte. Az ablakon csak a karom fele fért ki, de olyan instabil volt a keret, hogy az ütéstől a mellette lévő fal is kimozdult. Van esély… gondoltam én, és neki estem bontani a falat, ahogy csak tudtam. Küzdöttem a szabadságomért, azért hogy soha többé ne keljen visszatérnem.

A lapon egyre több minden kezdett felgyűlni. Gondoltam itt hagyom, hogy a jövő generáció tanuljanak valamit az életutamról. Ez a művem. Bárcsak alkotó lehettem volna.

„Ma van a születésnapod. 2003
Éhes vagy! Be vagy zárva és magadra maradtál!
Nem csöpög, a törött csap
Még mindig tele van szilánkokkal a kezed.
Lehetséges.
Ki vagyok én?

Grahem May és 747.”

Két napja hogy elkezdtem a falat bontani. Már nincs több erőm, de már van annyi hely, hogy a fél testem kiférjen rajta. Ma megcsinálom. Már ahogy ástam, éreztem a harmatos, friss zöld füvet a kezeimmel. Éreztem azt, hogy kint vagyok. Akár már néhány perc múlva is. Gyenge voltam, de felhúztam magam, majd kimásztam a résen, amin napokig dolgoztam. Kúsztam és másztam, esett a fejemre a por, a kosz és minden csúszómászó, amit ellehet képzelni. Ott voltam. Az ösvénynél. Eloszlott az a határ, amit a fal alkotott.  A szemem tágra nyílt, és a szavam elakadt. Elkezdtem követni az utat. Azt az utat, amit már megálmodtam. Mentem a sötétségbe, ami mindennél jobban csábított.  Tudnom kell, mi van ott. Nekem az eszem mindig is a helyén volt, bármit is mondtak. Viszont a tudatommal nem éreztem semmi féle kapcsolatot. Nem is számított…

Érdekes tény, miszerint az ember ismeri a legjobban önmagát. De mikor nem tudod ki vagy, az információ az életedről és magadról eléggé homályos tud lenni. Megbomlott emberi tudatom súgta, hogy mennyek és fedezzek fel. Ellene az eszem esélytelen volt. Gyors sétára váltottam, majd futásra, és a tempót váltogatva értem el különböző varázslatosnak tűnő helyekre. Mitől félnek az emberek? Ilyen tudatlan és gyáva mindenki, aki nem mer belépni egy helyre, csak mert idegen. Idegen az emberi léleknek, ezeknek a bizonyos birka lelkűeknek. Hallottam, ahogy az erdő hív maga felé, a szél suttogta a nevem. A lombok komponálták a hangsúlyt, és az apró csermelyek adták a nyugodtság teljes szimbólumát.

Lassan minden félbeszakadhat. Az eszem működésbe lépett, aki azt sugallja folyamatosan, hogy itt az idő. Itt az idő, de mire? Lebomlott az álomvilág, nincs boldogság. Nincs szivárvány se viola. Hideg van, és a testem kihűl.  Besötétedett és egyedül vagyok. Nincsenek a szoba biztonságos falai. Azok a falak, amik több mint ezer napon át megvédett mindentől. Hiányzik a magányos szobám. Jól éreztem, ez az ösvény lesz a végzetem. Az én szerveztem sem mindent tűrő. Beteg vagyok. Érzem, ahogy elnehezedik a lélegzetvételem. És lassan becsukódik a szemem. A szél hangos komponálása elhalkul, és minden csendes lesz.  Soha többé nem érezhettem meg a levegő lágy simogatását. De az utolsó perceimet szabadon tölthettem.

„Grahem May holtestét megtalálták. A 747-es pszichológiai osztályon kezelt, skizofréniával és pánikbetegséggel diagnosztizált  fiatalkorú férfi elhunyásának körülményei ismeretlenek, az erdőben járőröző lovas tisztek találtak rá 2003. Június 8-án, pontosan 17:04-kor. A boncolások szerint túl sok gyógyszer volt a szervezetében, és ételhez már hosszú ideje nem jutott. A férfinél semmi nem volt, ám kezében üvegszilánkokat és elfertőződött sebeket találtak. A rendőrség lezárta a nyomozást. Az átkelés biztonságos az ösvényen keresztül „
Ezek voltak az utolsó írások rólam. A 747-es-ről.

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett