Bláthy iskolaújság

A lassan múló nyár

 

Most még zöld, s vidám a táj,

El jő majd a zord, a komor tél.

Eltelnek az évek, s meghal, ami él.

S ekkor egyszerre szól majd sok ezer sikoly,

 

Versenyt futottam a halállal,

De már nincs hová menjek.

Kifáradt lelkemmel,

Ideje, hogy megpihenjek.

Megtörik orcámon a nap fénye,

Szívemben mély homály honol.

S most tárt karokkal vár a pokol,

De kitudja mi lesz a történet vége.

Az ösvény végére értem,

De a bejárat zárva.

Visszafelé indultam,

De most inkább gyönyörködtem a tájba.

(Kreatív írás pályázat)

Beszélgetés egy maszkos idegennel…

 

Helló Uzu vagyok és boldogtalan. – Helló Uzu! – köszönt a névtelen arctalan, maszkba burkolózott tömeg. Ezzel a mondattal fogadtak maguk közé. Fájdalmas, könnyes sikolyaik üdvözölnek maguk között. Hát én is ide jutottam?! Reszketnek, ordítanak, szenvednek. Én miért állok még is csöndben? Itt a helyszín, az idő… de az én fájdalmam csak odabent létezik és tombol. Végül feladom és felordítok ebbe süllyesztve minden fájdalmam és bánatom. Torkom szakadtából ordítok, kezeim a fülemre tapadnak én pedig a földön térdelve kapok levegő után. Saját sikolyom visszhangzik, de végül belevész a hangtalan semmibe. – Befejezted? – Szólít meg a jól ismert hang ki már oly rég óta kísért. A férfi a falnak dőlve áll, fehér maszkján át csak tekintete és a benne lévő gyűlölet és szánalom látszik.  Kezet nyújt felém majd magához ránt. Testem az övének vetül. Karja átkarol és magához szorít annyira, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. Tekintete megragad és el sem ereszt. Ismerem ezeket a szemeket és a benne lévő szánalmat és gyűlöletet. Ezek a szemek…fel síkitok Ellököm magam tőle. Ismételten a földre kerülve csúszom egyre hátrébb minél messzebb tőle. – Előlem nem tudsz elmenekülni – Tekintete követ, ahogy végig csúszom egészen a mögöttem lévő falig. Kezét továbbra is felém tartja. – Azt kérdeztem Befejezted? – …- Itt lenne már az ideje, hogy megtanulj elfogadni engem… Magadat.

 

(Kreatív írás pályázat)

Visszatérés

 

Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.

Mosolygott, tényleg minden olyan volt. Persze mindenhol ujjnyi vastag por. Az asztalán, a polcon még a kiakasztott képek keretén is. Furcsa volt újra belépnie ebbe a szobába, ahonnan 24 évvel ezelőtt menekülni akart. Hátrahagyni az egészet. Nem bírt itt maradni, minden az édesanyjára emlékeztette. Túl nagy volt a fájdalom, a gyász. Elköltözött a városba, ahol munkát talált egy divatcégnél. Belevetette magát a munkába. Idővel így enyhült a fájdalma, de igazán sohasem szűnt meg. Megpróbálta elfojtani a sok túlórával és az emlékek törlésével.

Szorgalma, kitűnő üzleti érzéke és esze hamar vezetői pozícióba jutatta őt. Erős, önálló és független nőnek tartotta magát, aki bárhol megállja a helyét.

Sokáig a munka volt a mindene, mondhatni annak szentelte életét. A barátnői hiába szerveztek neki találkozókat, ő bokros teendőire hivatkozva egyikre sem ment el.

Ez így ment egészen addig míg meg nem ismerte Jamest. Jamest nevezték ki a vállalat új ügyvédjének mivel az előző botrányos körülmények között felmondott. James kimondottan a jóképű, barátságos, szerény és okos ügyvédek csoportjába tartozott. Mikor elmesélte barátnőinek James iránti vonzalmát egyikük sem állta meg mosolygás vagy kuncogás nélkül.

Mindent megtett, hogy felhívja magára James figyelmét, aminek meg is lett az eredménye.

James pár hét múlva elhívta vacsorázni. A vacsorát több találkozás követte. James elbővülő modora, magas intelligenciája és férfiassága ledöntötte őt a lábáról. Úgy érezte megtalálta az igazit, erről James is hasonlóképpen vélekedhetett hisz az első randi után 8 hónappal megkérte a kezét. Egyszerű leánykérés volt. Egy romantikus vacsora után hazafelé menet megálltak a park szökőkútjánál. Megálltak és akkor hirtelen James letérdelt, elővette a gyűrűt és feltette a kérdést. Természetesen igent mondott. Ez azt is jelentette hogy ideje volt elkezdeni közös életük. Vásároltak egy családi házat a város szélén, ahol a tökéletes nyugalom és csend fogadta őket. Pont amire szükségük volt, hogy minden időt együtt tölthessenek. Már 4 hónapja éltek együtt mikor felvetődött a házasság kérdése. James és ő megegyeztek abban, hogy kis templomi esküvő lesz, ahol csak a szűk családi kör lehet ott és hallhatja amint kimondják az igent. Az esküvő után 9 hónappal megszületett a kislányuk, Alexa. A kis jövevény érkezése felbolygatta mindennapjaikat. Ő úgy döntött otthagyja állását és inkább otthon marad Alexával. James képes volt eltartani mindannyijukat. Míg James dolgozott addig ő otthon Alexával foglalkozott, így gyorsan eltelt az idő. Alexa is kezdett felnőni, a sok boldog és szép év gyorsan elmúlt. Túl voltak sok szép és emlékezetes karácsonyon, ünnepen. Ez alatt a sok szép és boldog év alatt sikerült háttérbe szorítania a fájdalmat. Mint egy régi kedves ismerőst köszöntötte, mikor felbontotta és elolvasta a levelet amit egyik nap kapott. A fájdalom újra szép lassan elöntötte az egész testét. A kín ami az évek alatt a lelke mélyén várta ezt a pillanatot, hogy feltörhessen és sírásra késztesse.

Este lefekvés előtt már tudta mit kell tennie, holnap meglátogatja.

A kocsija beállt a szép kis kertes ház garázsába, kiszállt és a bejárati ajtó felé indult. Megnyomta az ismerős csengőt és várt. A régi tömör fa ajtó kinyílt és meglátta azt az arcot amit már vagy 24 éve nem látott. Az édesapja arcát. Hiába telt el oly sok év, ezt az arcot bármikor felismerte volna, a mosolyt, az orrát ami annyira hasonlított az övéjéhez.

A szemeit amik mindig azt a tökéletes nyugalmat és biztonságot sugározták.

- Örülök, hogy látlak. – szólalt meg ő először.

- Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. – szólalt meg kissé rekedtes hangján.

Beszélgetés közben felsétáltak az ő szobájába.

 

- Ránéztem erre az arcra, erre a sok nyomorúságot és szenvedést átélő arcra amely kissé megilletődve néz rám vissza. Meglep, hogy mennyire pontosan tudja, hogy mikor mentem el. Hagytam őt itt, magára. -

 

Ahogy nézték egymást, neki kicsordultak a szeméből a könnyek. Mintha eljött volna a megváltás pillanata, édesapja átölelte, erős karjai körbefonták őt és nem eresztették.

Halotta ahogy apja is zokogásba tör ki. A szeretet apa és lánya közt csodálatosan erős volt.

 

Ott álltak ketten, összeölelkezve a szoba közepén, sírtak, sírtak egészen estig……………..

 (Kreatív írás pályázat)

A Vécsey János Kollégium (1035 Budapest, Szél utca 11-13.) idén is megrendezi a Budapesti Középiskolások Mesemondó Versenyét.

2011. november 22-én (kedden) 16 órakor veszi kezdetét a verseny mindhárom kategóriában.  Az eredményhirdetésre 2011. november 23-án (szerdán) 18 órai kezdettel  kerül sor.

 A versenyre népmesével és műmesével benevezni.

A versenyt három kategóriában bonyolítjuk le:
I. kategória: 8-9-10. osztályosok,
II. kategória: 11-12. osztályosok,
III. kategória: 13-15. osztályosok.

Az előadásra kerülő produkció időtartama maximum 3-4 perc. A zsűri a megadott idő leteltével megvonja a szereplőtől az előadás jogát! Minden indulót megkérünk, hogy a versenyre hozza magával az elmondani kívánt mese fénymásolatát.

Nevezési határidő: 2011. november 15. Jelentkezz a 228-as szobában.

2011 a kémia nemzetközi éve, hiszen 100 évvel ezelőtt kapta második, kémiai Nobel díját Marie Curie.

Maria Skłodowska-Curie (1867-1934) lengyel származású francia fizikus és kémikus úttörő munkát végzett a radioaktivitás kutatásában. Tehetségét és munkáját elismerték, hiszen nőként elsőként lehetett a  párizsi egyetem professzora. Két Nobel-díjat kapott, 1903-ban Henri Becquerellel és férjével, Pierre Curie-vel megosztva a fizikai Nobel-díjat, majd 1911-ben (egyedül) a kémiai Nobel-díjat.

 

Emlékezőtehetségének és szorgalmának köszönhetően 16 évesen befejezte a középiskolát, de egyetemre nem tudott menni, mert középiskolai tanár édesapja rossz befektetései miatt minden megtakarított pénzét elveszítette, így Marie kénytelen volt tanári állást vállalni. Testvérével, Bronia-val megyegyeztek, hogy támogatja tanulmányait, később pedig segíti őt az egyetem elvégzésében.

1891-ben Párizsba költözött,és a Sorbonne egyetemen olyan – akkor már közismert – fizikusokkal találkozott, mint Jean Perrin, Charles Maurain és Aimé Cotton. Sklodowska. Késő éjszakáig tanult és szegényes körülmények között élt, de kitartásának köszönhetően 1893-ban  licenciátust szerzett a fizikai tudományokból, majd később matematikából. Lippmann kutatólaboratóriumában kezdett dolgozni, itt ismerkedett meg Pierre Curie-vel, akivel később együtt kezdték meg a kutatásokat.

1898 nyarán felfedezték a polóniumot, amelyet Marie szülőföldje után nevezett el, majd néhány hónappal később a rádiumot is. A Henri Becquerel által felfedezett  radioaktivitás jelenségből kiindulva Marie azzal foglalkozott, hogy az uránnál észlelt tulajdonság más anyagoknál is megfigyelhető-e. Így fedezte fel, hogy a tórium is radioaktív.

A szurokérccel kezdett foglalkozni, amelynek az uránét meghaladó sugárzása csak valamilyen igen nagy aktivitású ismeretlen anyag jelenlétével volt magyarázható. A kutatáshoz Pierre Curie is csatlakozott és felfedeztéka polóniumot és a rádiumot. Pierre Curie  az újfajta sugárzások fizikai tanulmányozásával foglalkozott, Marie tiszta, fémes állapotú rádiumot igyekezett előállítani, ebben  Pierre Curie egyik tanítványa, A. Debierne kémikus volt segítségére és ezzel a kutatással  Marie Curie 1903 nyarán megkapta a tudományok doktora címet, s Pierre-rel együtt nekik ítélték a brit Royal Society Davy-érmét is, sőt Henri Becquerellel megosztva a fizikai Nobel-díjat a radioaktivitás felfedezéséért.

1906-ban szeretett férje és tudóstársa hirtelen meghalt, így Marie Curie, minden erejét arra fordította, hogy egyedül fejezze be a közösen elkezdett munkát. Még ebben az évben kinevezték a férje után megüresedett professzori állásba, így ő lett a Sorbonne első női tanára. 1911-ben a vegytiszta rádium előállításáért, immár önállóan megkapta a kémiai Nobel-díjat és részt vett a Párizsi Egyetem Rádium Intézetének laboratóriumainak létrehozásában.

Az I. világháború alatt lányával, Irène-nel a röntgenográfia alkalmazásainak fejlesztésén dolgoztak. 1922-ben Marie Curie az Orvostudományi Akadémia tagja lett, és a radioaktív anyagok kémiájának és orvosi alkalmazásának a kutatása felé fordult. Több országban tartott előadásokat, így két lányával együtt Amerikába is eljutottak, ahol  Warren B. Harding megajándékozta 1 grammnyi rádiummal, melyet az amerikai nők által gyűjtött pénzből vásárolt.

Marie Curie nagy mennyiségű radioaktív anyagtartalékokat halmozott fel a betegségek kezeléséhez, és hogy mindig elegendő anyag álljon rendelkezésre a kutatásokhoz. A párizsi Rádium Intézetben lévő 1,5 gramm rádiumban jelentős mennyiségű rádium D és polónium halmozódott fel, ennek köszönhetően lánya, Irène Curie és férje, Frédéric Joliot kísérletei is sikerrel jártak. Ezeknek a kutatásoknak köszönhetően fedezte fel Sir James Chadwick a neutront, valamint Irène és Frédéric Joliot-Curie 1934-ben a mesterséges radioaktivitást.

Sajnos akkor még nem tudtak a radioaktív sugárzás veszélyeiről, így a tudós házaspár nem tudta milyen árat fizetnek kutatói munkájukért. Az idős Marie 1934. július 4-én fehérvérűségben a Sancellemoz szanatóriumban meghalt. Halála után a sceaux-i temetőbe, a férje mellé került, de 1995-ben tiszteletből a párizsi Panthéonban szállították át maradványaikat.

Halálát szinte biztos, hogy a káros hatású sugárzás okozta, hiszen Marie minden óvatosság nélkül dolgozott a radioaktív anyagokkal. Rendszeresen radioaktív izotópot tartalmazó csöveket tartott a zsebében és az íróasztalában, mert nagyon élvezte a szép kékeszöld fényt amit az elemek a sötétben sugároztak magukból.

Lánya, Ève Curie személyes emlékeiből, anyja elbeszéléséből és levelekből rekonstruálja édesanyja történetét a  Madame Curie című könyvében.

/kfki, wikipedia/

 

 

Limonádé

Festett szabadság

1.

Anglia, egy félreeső, festői részében él egy fiatal, húszas évei elején járó lány. Látszólag gondtalan mindennapjait tölti itt. Napjai legnagyobb részét levélírással és festéssel tölti. A kertben ül, előtte vászon, mellette ecsetek és festékek színes kavalkádja sorakozik. Ezen a kora őszi napon a kert tele van még hozzá hasonló rajzoló emberekkel. Lélekemelő látványt nyújt a sok ember, ahogy a színekkel játszanak a vásznon. Majd hirtelen sikoltás töri meg a csendet. Fehér ruhás ápolók rohannak a dühöngő, középkorú asszonyhoz és nyugtatni próbálják, majd előkerül a fecskendő és a nő szépen lassan megnyugszik. Igen, ezek a rohamok és sikítások ugyanúgy megszokottak, mint a rajzolók látványa. A szanatóriumok ilyenek, bármennyire is titkolni próbálják a hely létezését, mindenki tudja, hogy a negyvenes évek Angliájában egyre nő a létszáma az ehhez hasonló intézményeknek. A barna hajú, ábrándos tekintetű lány csodálkozva nézi, mi zajlik körülötte, nem tudja megszokni ezt a közeget. Pedig már hosszú hónapok teltek el, mióta anyja behozta ide. A lány ugyanis beleőrült, édesapja halálába. Nem mintha olyan közel álltak volna egymáshoz, de ő volt a családfenntartó. Egy jómódú polgári család feje. Az apa hirtelen halála nyomort hozott a családra. Mióta eltemették mindenüket pénzzé tették, hogy megéljenek, eközben a látszatot fenn kellett tartaniuk, különben a gazdag ismerősök messze elkerülték volna őket, így legalább egy-egy vacsora meghívás jutott nekik. A lány megtartotta egyik nyúlszőrös gallérú kabátját, néhány ruháját és az egyetlen örökségét, amit az apja hagyott rá, egy töltőtollat. Ezekben jelent meg mindenhol, nehogy sejthessék róla, hogy elszegényedett. A családi házat messze elkerülte, ha tehette. Szívesebben járt kávéházakba, ahol a nyomort és éhséget felváltotta egy élénk, vibráló légkör, ahol jóképű férfiak hívták meg egy-egy italra. Ott ahol senki sem tudta, hogyan él valójában és ahol eljátszhatta a gondtalan fiatal lányt, aki élvezi az életet. Gyakran hencegett kitalált üdülések történeteivel, vagy épp gazdag emberek elképzelt barátságaival. Leveleket írt színlelt barátainak, amikben leírta hihetetlen mindennapjait, csakhogy irigykedjenek rá. Aztán, ha hazaért minden más volt Feszült és rideg ház, várta ahol csak a penész érzi jól magát. Ki akarna ilyen életet élni? Ezért gyakran otthon is folytatta a játékot. Lassan már nem tudta megkülönböztetni a valós életét a képzelttől. Ezt az anyja is észrevette, és egy ismerőse segítségével jó helyet szerzett neki egy isten háta mögötti intézetben, ahol nincs rá több gondja. Itt az intézet falai közt gondtalanul telnek a mindennapok, látszólag. De ő már a nagy szökést tervezi, oda, ahol nincs több nyomor, színlelés és sikoltás. Egy hely, ahol boldog lehet, akárcsak azokon a képeken, amiket a kertben festett.

2.

A szépséges színésznő, Alice Smith ül a kávéház egyik márvány asztalánál és a jól megszokott napsárga színű teáját iszogatja gazdag és sármos férfiak körében. Nem is olyan rég még azt gondolhattuk volna, hogy férj jelölteket válogat magának, de ma már tudjuk, eljegyzésével dicsekszik a társaságnak. A jómódú vállalkozó, bizonyos Robert jegyezte el pár napja, de már az egész város tudja, hogy menyegzőre készül az ifjú pár, kivéve az ara családját. Ki tudja mi okból, de a fiatal menyasszony nem ég a vágytól, hogy családjával tudassa az örömhírt. Nem is sejti, hogy leendő férje nyomoztat a családja után. Mivel egy élő rokonát sem találja, a lány egyetlen hallomásból ismert barátnőjét keresi fel. A leveleken szereplő címre utazik, hogy felkutassa a rég nem látott barátnőt és idehozza őt szeretett jegyesének, hogy aztán együttes erővel rávegyék a menyasszonyt a család felkeresésére. A férfi nem rest és elutazik az addig számára ismeretlen kisvárosba, ám egy verőfényes tavaszi napon egy szanatórium bejárata előtt találja magát, kezében egy boríték, aminek a címzése ide szól. A döbbent férfi mozdulni sem tud a meglepettségtől. Ahogy jár-kel az utcán ésszerű megoldást talál a fennálló helyzetre, valamint hitvese családjának eltűnésére. Miszerint az anya itt élhet és ezt a szeretett nő titkolni akarta, nehogy folt essen a hírnevén. Itt mégiscsak elmeháborodottak élnek. Jól átgondolva a helyzetet a férfi úgy dönt, utána jár a dolognak és egyből az intézet igazgatójához fordul. Órák telnek el. A férfi egy szobában találja magát tucatnyi, bontatlan levéllel a kezében. A borítékokon jól ismert kézírás olvasható. A szobalány keze nyoma, de tudja jól a leveleket Alice írta. Sorban bontogatja a leveleket, és kártyavárként dől össze benne a remény legapróbb lehetősége is, hogy házassága jó döntés. A levelek szanaszét hevernek a kopott padlón. Mind üres. Az intézet igazgatója egy képet nyújt át a megsemmisült férfinek, majd pontos személyleírást ad a szoba lakójáról. A barna hajú, csendes, Alice Smithről, aki pár hónapja szökött meg.

3.

Egy barna hajú, csüggedt lány ül a kertben és fest. Könnyes arccal viszi fel a színeket a vászonra egymás után, de gondolatai már régóta máshol járnak. Arra gondolt, mikor még a férfi, akivel egy jobb jövőt képzelt el, bízott benne, amikor még a nyirkos falak helyett frissen sült étel és meleg otthon várta, mikor még valóban hitt benne, hogy barátai és szerető családja van, mikor még élt az apja… Ennek már közel egy éve. Azóta láncra vert rabként keresi azt a szabadságot, amit a vászonra mázolt kép rejt.

Rideg este szállt a szanatóriumra. Lámpaoltás előtt Alice még papírt és egyetlen örökségét, egy diófa töltőtollat vesz a kezébe. Egykor szeretett hitvesének címzi, leírja benne, mennyire hálás azokért a hónapokért, amiket mellette tölthetett és szó esik még a megbánásról is. Majd eloltja a lámpát és a lepedőjét kezdi igazgatni. Az ablakon beáramló hold fénye megtörik az üres lapon. Tompa zaj töltötte be a szobát. A szék eldőlt, a függöny karnisra csomózott lepedő megfeszül és Alice… Alice végre szabad lett.

(Kreatív írás pályázat)

I. helyezett

Manóka

A vér szava

A házban teljesen sötét volt. Nem világított be más, csak a Hold fénye. A sejtelmes sötétség különleges hangulatot kölcsönzött a tájnak. Az apró neszek, a fák suhogása, az időnként megmozduló árnyékok mind hozzátartoztak az összhanghoz, ami mindig is uralkodott a birtokon.

Szeretem ezt a birtokot. Pár éve még a nagybátyám tulajdona volt. Sajnálatos és tragikus halálával azonban minden vagyona rám szállt. Esténként csak kiállok az erkélyre, és hallgatom az apró neszeket. A táj nem sokat láttat magából, ám ez a homály mégis megnyugtat, kiüríti az elmémet. Elűzi a gondjaimat és megtisztít. Ha az „ember” közel kilencszáz éves… van mitől megszabadulnia.

A hűvös őszi szél felkapta a leveleket a földről, és arrébb fújta őket. A fuvallat elért engem is, és beleborzongtam az érintésébe.

Belekortyoltam a borba, majd visszamentem a hálószobába. Igazi XVI. századi épület volt, és ilyen hangulatot is árasztott. Ez a hangulat igazság szerint mindig is feszélyezett. Öregnek éreztem magam. Igaz, hogy az életkorom szerint annak számítottam. De testben és lélekben… még nagyon is fiatal voltam.

A kandalló feletti festményen az édesanyám festett portréja lógott, nyugodjon békében. Ő és a nagybátyám volt az egyetlen, akik hiányoztak a családból. Mindenki ideje korán meghalt. A sors fintora, hogy csak én maradtam életben ilyen sokáig, mert jókor voltam jó helyen – vagy épp rosszkor rossz helyen; nézőpont kérdése.

A kandallóban a tűz vörös lángja már csak halványan pislákolt. A tűz kegyetlen dolgokat juttatott eszembe. Miközben a tekintetem a lángokba révedt, a gondolataim visszarepültek egészen hatéves koromig… amikor a családom nagy részét elvesztettem. Ugyanitt történt, ezen a birtokon. Akkor még hihetetlen volt számomra, hogy a természet egyik legősibb eleme ilyen szörnyű pusztításra képes. Az édesapám hatalmast bált rendezett minden évben, amire az egész család, és a szűkebb baráti kör is hivatalos volt. Ezek a bálok azonban engem halálra untattak. Ezért a vacsora előtt kiszöktem a kertbe. A szél erősen fújt, az eső pedig zuhogott. Amikor meghallottam a dadusomat, hogy a nevemet szólongatja, kirohantam az esőbe, és átfutottam az istállóba. Azt viszont nem tudtam, hogy nem leszek egyedül. A nagybátyám is ott volt, az egyik úri hölggyel; éppen ivott belőle. Először megrémültem; nem értettem mi történik. De sok időm nem is volt rajta gondolkozni, mert egy hatalmasat villámlott és mennydörgött. Ijedtemben kifutottam az istállóból, a lábam pedig földbegyökerezett a látványtól. A házunk lángokban állt. Sose szembesültem még a tűz hatalmas, és pusztító erejével… és ekkor jutott eszembe a családom.

Vissza akartam rohanni a házba, de nagybátyám ekkora már kiért, és visszatartott. Minden erőmmel küzdöttem, próbáltam kitépni magam a szorításából, de nem sikerült. Zokogva kiabáltam, hogy eresszen el, de nem tette. Csak szorított magához, és megpróbált visszahúzni az istállóba.

Innentől már csak arra emlékszem, hogy egy éles szúrást éreztem a nyakamon. Ez a fájdalom változtatta meg az egész életemet, és tett azzá, aki most vagyok. A nagybátyám megharapott, és vámpírrá tett.

Különös fintora volt a sorsnak, hogy elvesztettem a családomat, én viszont örökké élhetek. A gondolataim visszatértek a jelenbe, majd észrevettem, hogy egyre erősebben markolom a poharat. Zihálva vettem a levegőt, és egyre jobban elöntött a düh. Mint egy dühös vadállat, ami kitörni készült a ketrecéből. Belehajítottam a poharat a tűzbe, ami hangos csörömpöléssel darabokra tört. Levettem a falra akasztott kardot, ami a család egyik ereklyéjének számított, majd minden elém kerülő tárgyat darabokra kaszaboltam.

Amikor dühöm lecsillapodott, eldobtam a kardot a szoba másik végébe és térdre rogytam. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, és csak sírtam… Ahogy a könnyeim a padlóra estek, egytől egyig olyanok voltak, mint néhány fényét vesztett gyöngy.

Hallottam, hogy a szomszédos szoba ajtaja kinyílik, és egy törékeny kis lény halk léptekkel közeledik felém. Egy puha kéz a vállamra siklott, majd a lány letérdelt mellém, és kezébe fogta az arcomat, és maga felé fordította. Mélyen a szemébe néztem, és csak figyeltem őt. A tekintete megnyugvást hozott nekem, ő pedig látta a választ az enyémben a fel sem tett kérdésre.

Pár éve ez a lány jelenti a mindenemet. Vele megoszthatom örömömet és bánatomat, bármit, ami a szívemet nyomja. Lassan felemeltem a kezemet, és finoman megsimogattam puha arcát. A bőre halovány, és hamvas volt. Gesztenyebarna szeme együtt érzően tekintett rám, mint egy kisgyerekre.

Finoman magamhoz vontam őt, majd számat puha ajkaihoz érintettem. A csókja ugyanolyan ártatlan volt, mint ő maga. És emiatt szerettem őt annyira. Ártatlan, és szűzies bájával elvarázsolt. Törékeny volt, akárcsak egy értékes porcelán, amelyet csak különleges alkalmakkor használ az ember.

Egy életen át magam mellett akartam tudni. Szerettem volna, ha mindig velem van. Ám az ő élete ehhez hamar véget ér majd. Túl hamar. Ezt pedig nem hagyhattam.

Miközben élveztem ajkainak lágy érintését, éreztem, hogy a szemfogaim megnyúlnak. Éreztem, hogy a lány vére felpezsdül, és ez csak olaj volt a tűzre. Ledöntöttem őt a padlóra, és fölé magasodtam. A haja összekócolódott, a tekintete bágyadt volt, és zihált. Úgy gondoltam, tudja, mi következik. A szemében láttam, hogy készséggel vállalja… értem.

Tekintetem a nyakára siklott, majd egy csókot leheltem az ütőerére. Nem akartam, hogy fájjon neki, de ez sajnos elkerülhetetlen volt. Szélesre nyitottam a számat, és megharaptam.

A lány felkiáltott, és belekapaszkodott a karomba. Finoman akartam csinálni, de ahogy megéreztem a vérének az ízét… megőrültem. Egyszerűen megbabonázott. Az agyam sötétségbe borult, és csak az ösztöneim vezettek. Hatalmas kortyokban ittam a vérét, de nem tudtam csillapítani a szomjamat. Egyre többet és többet akartam belőle…

A felismerés villámként csapott belém, amikor észrevettem, hogy már nem lélegzik. Annyira elkapott a hév, és az ösztön íratlan törvénye, hogy nem tudatosult bennem, mit is teszek. Leemeltem a számat a nyakáról, és csak meredtem a két hegyes pontra az ütőerén. Megöltem őt… az egyetlen nőt, akit valaha is igazán, tiszta szívből szerettem; és aki viszont szeretett. És mindezt csak azért, mert nem tudtam parancsolni a vágyaimnak, és a vérszomjamnak…

(Kreatív írás pályázat)

II. helyezett

Palacsinta

Eszményi álomkép

Most már értem. Eddig nem úgy gondolkodtam, mint ahogyan kellett volna. Talán egy picit több kegyelettel fordulhatok a múlt felé. Örülök, hogy mindezt megtanította nekem, pusztán a létezésével.

Ugorjunk rögtön az elejére, oda ahol az egész kezdődött.

- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. A következő kérdésem, hogy mi a Reformkor stílusirányzata?

Ez hihetetlen. Hányszor megbeszéltük már. Ennyire, semmi sem lehet unalmas. –gondoltam magamban és lehajtottam a fejem az asztalra. Ha jól emlékszem valaki válaszolt a kérdésre, de hogy mit felelt és, hogy a válasz helyes volt-e már nem tudom. Elmosódott hangokat hallottam csupán, melyek mintha egyre távolabbról érkeztek volna. Az álom lassan kezdett elnyomni. Szinte már teljesen megjelent előttem egy álomkép, mikor éreztem, hogy a testem rázkódik. Hirtelen kinyitottam a szemem, és a tanár állt előttem. A szája gyorsan mozgott, hadart valamit, de én csak minden második szavát értettem, még nem ébredtem fel teljesen. Valami olyasmit mondott, hogy ezzel szégyent hozok a nemzeti örökségünkre, és hogy nem vagyok idevaló, nem ezt várta tőlem. Hozzátette, hogy álljak fel és nézzek a szemébe, de az álmosságtól megrészegülve, tántorogva nem voltam elég gyors. Így hát kiküldött, hogy az óra hátralevő részét töltsem a könyvtárban.

Remek, már csak ez hiányzott. Nem örültem a helyzetemnek, de minden jobb volt, mint bent ülni az unalmas magyar órán. Elindultam a könyvtárba. Nem kellett sokat sétálni, egy emelettel volt lejjebb a termünknél. Ennek ellenére eltartott egy ideig mire leértem, mivel a végtagjaim el voltak gémberedve. Lassan megérkeztem a könyvtár bejáratához. Mikor odaléptem az ajtóhoz, egy kis cetlin a következő felirat állt rajta:”Kedves olvasó! El kellett mennem, nemsokára jövök. Kérlek, addig halkan foglald el magad!”

Bementem hát a könyvtárba, gondoltam így, hogy egyedül vagyok, folytathatom az alvást, a nem túl kényelmes székeken. Épp hogy át léptem a küszöböt, valamilyen zaj csapta meg a fülemet. Hangok. Valaki beszélt. Elindultam a sorok közt, hogy kiderítsem ki az. Most már egyre erősebben hallottam:”Egy gondolat bánt engemet, ágyban párnák közt halni meg…” Valaki talán verset szaval? Nem értettem. A következő sor végén egy asztal mellett tényleg ült egy furcsa kinézetű, régimódi férfi. Talán húsz vagy huszonhárom éves lehetett. Úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy kosztümös filmből. Még sosem láttam itt. Azt gondoltam, hogy valamilyen cserediák program keretén belül érkezett ide hozzánk vidékről, egy eldugott kis falucskából, az Isten háta mögül. Mivel még volt harminc perc az órából, amit kötelezően itt kellett töltenem, gondoltam megszólítom. Úgy sincs jobb dolgom.

-          Hát te kivagy? És mit csinálsz itt? Valamilyen program keretén belül vagy itt?- kérdeztem.

-          Kérem szépen alázatosan, Petőfi Sándor vagyok. Éppen verset írok. Uraságodat, hogy hívják?   – válaszolt.

Petőfi Sándor? Verset ír? Uraságodat? Hát ez megőrült gondoltam magamban. Vagy én őrültem meg? Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Lehet, hogy bolond és a könyvtáros régi ismerőse. Talán a könyvtáros vigyáz rá, és később elviszi egy intézetbe. Vagy ennyire unatkozik, hogy ilyen ostoba játékokkal tölti a szabadidejét? Nem tudtam. De úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. Semmit nem veszíthetek. Így hát tovább faggatóztam.

-          És már ne haragudj a kérdésért, de ha te vagy Petőfi Sándor, akkor mit keresel itt? Te már réges-régen meghaltál.

-          Óh, milyen éles eszű fiatalember. Tudja, nekem feladatom van itt a jövőben.

-          És mi lenne az a feladat?

-          Azt nem tudom. Csak azt, hogy a sorsom beteljesülése, a jövő megváltoztatása.

-          Aha, biztosan… és honnan fogod tudni, hogy mit kell csinálnod?

-          Az eszméimben való hit vezetni fog. És mikor sorsom véghezvittem, hazatérhetek. No de most ön meséljen. Ön kicsoda? Mit tesz a közjóért? Miféle eszmékben hisz? Mi az életének a célja? Forradalmár lesz?

-          Micsoda? Mit zagyválsz itt össze-vissza? Közjó? Eszmék? Szerintem nagyon beverhetted a fejed. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Először azt gondoltam, belemegyek a buta játékaidba, de most aztán már elég volt! Kezdesz kicsit idegesítő lenni Sándor! Ha tényleg úgy hívnak egyáltalán.

-          Mily bugyuta beszéd. Kardomat és véremet áldoznám a népért. Még ha a síromon meg se emlékeznek majd. A láng, mi szívemben gyúl, ha csak a hazára gondolok, egy szűz csókja sem ér ennyit. De sebaj, te biztos a nép közül vagy való. Vezess hát körbe, hadd lám az életet, mely most itt körül vesz.

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam mit tegyek. Éreztem, hogy teljes képtelenség, amit ez az ember állít, de annyira valósághű volt, hogy úgy éreztem, igazat mond.

Ekkor kicsengettek. Mivel már csak két órám volt hátra, úgy döntöttem, körbevezetem Petőfit az iskolában. Esetleg beülhet a maradék két órámra.

-          Rendben. De először is, bemegyünk a mosdóba és egy picit átalakítjuk a külsőd.

-          Nem értelek fiatalember. Mi a bajod az öltözékemmel?

-          Dominik. Ha kérhetem. Tudod, a huszonegyedik században kicsit másképp öltözködnek, mint a te korodban.

-          Nos, itt te tudod mi a rend, Dominik. Menjünk hát, csinosíts ki.

Bementünk a mosdóba. Szerencsére nálam volt a sport felszerelésem. Ráadtam az edző cipőm és a melegítőm.

-          Kár, hogy nincs nálunk borotva.

-          Borotva?

-          Igen, ez olyan, mint a borbély kése, amivel a bajuszodat levághatnánk.

-          Szó sem lehet róla! Ez hozzátartozik a sármomhoz.

-          Jól van. Azt hiszem, kész vagyunk.

-          Mi hát közös utunk első állomása, Dominik?

-          Az öltözködéssel, elment a szünetünk, úgy hogy indulnunk kell órára. Azt fogjuk mondani, hogy iskolát látogatni jöttél. Kérlek, ne kelts feltűnést.

-          Ne aggódj. Jól értek én ehhez. Észre sem veszik majd, hogy itt jártam.

Bementünk a terembe. Szerencsére a padtársam beteg volt így volt hely Petőfinek. Az osztályból, egyből mindenki észrevette őt. Kérdezősködtek egy pár percig, de hamar elhallgattak, mert a tanár belépett a terembe. A következő óránk történelem volt. A tanárnak egyből feltűnt, a vendégünk. Rögtön kérdezgetni kezdte.

-          Hogy hívnak?

-          Pető…- ekkor oldalba böktem, és halkan odasúgtam neki:”nem emlékszel mit beszéltünk? Semmi feltűnés! A neved legyen Pető József.”

-          Pető József vagyok uram.

-          Rendben, remélem, szereted a történelmet, és hasznosan töltöd el az idődet, amíg itt vagy.

Nos, gyerekek, ma a francia forradalomról lesz szó. Hallott már valaki erről valamit?

Több se kellett Petőfinek. Felállt, és mint egy gép elkezdett beszélni. Nem jelentkezett, vagy kérdezett.  Szó volt Dantonról, XIV. Lajosról,  Szt.Justról és sok más történelmi alakról. Vagy  húsz percig folyamatosan beszélt. Olyan lelkes volt,hogy senki nem tudta volna félbe szakítani. Bárcsak én tudnék, ilyen lelkes lenni. Most látom igazán, hogy tényleg mennyire fontos az, ha az ember igazán hisz valamiben. Egy eszmében, és megpróbál a szerint élni, hogy ez megvalósuljon. Mikor végzett s leült, a tanár szóhoz sem jutott, a nagy meglepettségtől.

-          Fiam – kezdte- nem tudom, mit mondjak. Te titkon kijártad már az egyetemet is? Magam sem tudtam volna jobban elmondani. Ha most ebbe az iskolába járnál, szó nélkül beírnék vagy három ötöst. Minden tanár, ilyen diákról álmodik.

-          Köszönöm, uram. Tudja a francia forradalom, az egyik kedvenc témám, sokat tanulmányoztam.

-          Most pedig megpróbálom, mind azt elmondani, amit József még nem mondott el, de igazság szerint még kiegészíteni se nagyon lehet ezt már.

-          Neked elment az eszed? Le akarsz bukni?- súgtam oda neki halkan.

-          Ne haragudj. Elkapott a hév.

Az óra nagy része arra ment el, hogy a tanár dicsőítette Petőfit. De közben azon gondolkodtam, hogy milyen jól esne, ha rólam beszélnének így.

Kicsöngettek. A szünetben Petőfi arról kezdett mesélni,hogy milyen szép gyöngyöt látott, egy lány nyakába,olyasmit, mint amilyet az édesanyja is hordott egykor.

-          Tényleg nagyon szép. De kérdezhetek valamit?

-          Persze, amit csak akarsz. Hiszen ezért jöttem, hogy segítsek.

-          Tényleg olyan fontos, hogy tudd, hogy ki vagy? Nem lehet csak úgy élni? Fontos, hogy higgy valamiben? Hiszen mire mész azzal?

-          Na, jó Dominik? Akkor hadd feleljek kérdéssel a kérdésedre. Ez a kor tényleg nem hisz semmiben? Hit nélkül éltek? Nincsenek céljaitok, álmaitok? Nem akartok egy szebb boldogabb jövőben élni? Ugyan csak pár órát töltöttem itt, de úgy érzem, ezért a jövőért kár volt küzdeni. Lehet, hogy a világotok kívülről jó, e belül csak egy rothadó alma. Te döntöd el hogy kivágod-e az alma rossz részét, vagy hagyod elrohadni.

Mikor az utolsó mondatokat kimondta, elkezdett homályosodni az arca. Egyre halványabban láttam. Pislognom kellet. Mikor teljesen kinyitottam a szemem a magyar órán találtam magam. Ott, ahol elaludtam.

-          És szerintetek a mai világban vannak még eszmék? – kérdezte a tanár.

-          Azt hiszem, én tudom. – feleltem.

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett