Az ösvény
1959 április 14. Egy kis faluban járunk valahol Anglia határain. Ez egy annyira ismeretlen falu hogy még én az író sem tudja mi is a neve. Mindenki ismeri a másikat és boldogságban élnek , de ezen a napon minden megváltozott. Egy kis családnál járunk , a Thomson családnál ahol az a pletyka vagy úgymond legenda kering hogy az ő kertjük végén lévő ösvénynél egy varász világba vezet a sötét út. Sokak nem tudják eldönteni ez vajon igaz vagy csak mese vagy ha igaz is akkor milyen világba vezethet az út?! Ez a rejtélyes út mindenkiben egy kérdés volt mind idáig. Egy fiú nevén Jack volt az aki merte azt mondani hogy ő bizony nem fél és megmeri tenni azt amit eddig még senki sem mert.: Végig menni az úton.
Borús,szomorkás idő van , egyszerűen imádom ezt az időt ahogy a szél megmozdítja a nehéz felhőket addigi állásukból és ahogy a bőrömet enyhén csípi a hideg reggeli szél. Tegnap elhatároztam ma mindennek utána járok és felfedem az ösvény sötét titkait. El is indulok hosszú utamra. Miközben kisétáltam az ajtón láttam hogy egyre kellemesebb lesz az idő, mintha isten is így akarta volna. Kiléptem az ajtón és elindultam a Thomson család felé. Nem akarom beismerni de egy enyhe félelmet érzek a mellkasomban de ez nem tántorított el a célomtól. Megérkeztem végre, a család már várt rám hogy végre megállítsam a pletykák szűnhetetlen zuhatagát és nyugalmat hozzak fejükre. Belátom igazán rémisztő látvány ahogy a fák körbeveszik a mély alagutat lefele, ezzel sötét kaput mintázva. Hát akkor induljunk. Se szó se beszéd elindultam lefele és ledöbbentem. Az állítások teljesen igazak voltak , nem véletlenül mondták és én még kételkedtem. Ahogy megemeltem a lábamat máris furcsa energiákat kezdtem érezni, talán mintha folytogattak volna és több ember jelenlétét is éreztem volna. Az egész hely sötét volt és rémisztő.
- Segíts! - hallottam egy suttogást mégis sikoly volt a fülemnek. Legalább még 10x elhangzott a segély kiáltás de a végén már nem bírtam és válaszoltam a szavaknak.
- Hogyan? Miben segíthetnék? – kérdeztem vissza az ismeretlen és rémisztő , láthatatlan talán női személytől.
- Úgysem mered. – egy pillanatra egy női alakot láttam, elkönyveltem magamban hogy jól tippeltem.
- De csak mond meg hogyan és mit segíthetnék!- néma csend aztán minden gyorsan történt.
A nő arca fénysebességgel közeledett az arcomhoz valamilyen eszközzel a kezében. Arca olyan förtelmes és ijesztő volt hogy felordítottam ijedtemben. Ezek után egy éles szúrást éreztem a hasamban és a vér szagát is. Leszúrtak. Miért? Miért kaptam a segítségem miatt éles szúró fájdalmat ami majd halálomat okozza? Nem tudtam tovább elmélkedni mert a vér szagától és látványától menten elájultam. –
Sötét van tehát meghaltam. Biztos vagyok benne. Nem tudom mennyi idő telt el a leszúrásom alatt de remélem legalább az események alatt a falevelek betakarják mozdulatlan testemet. Egyszer csak a jobb kezemen egy kis súlyt éreztem. Próbáltam kinyitni a szememet hogy meglássam talán Isten keze nyúlik-e felém. Sikerült kinyitnom és kicsit csalódtam. Egy mezőn voltam, egy szép és csodálatos mezőn. Ez lenne a mennyország? Automatikusan a hasamhoz nyúltam hogy megnézzem a sebemet. Nem volt ott, eltűnt. Bele is feledkeztem a dolgokba és elfelejtettem megnézni a jobb kezemet. Egy kis madár, egy kanári.
- Jó reggelt barátom! – Tessék? Ez a kanári hozzám beszél? – Igen jól hallod és nem nem őrültél meg. – kuncogott ha a madarak is tudnak olyat. – Az én nevem Paul és azért vagyok itt hogy segítsek neked vagy inkább te nekünk.
- Én nektek? Mégis kiknek? – rendben, lehet hogy bevertem a fejemet.
- Lehet hogy nem fogod elhinni de te szó szerint egy mesevilágba csöppentél és te vagy a kiválasztott aki majd felszabadít a varázslat alól.
- Sajnálom de nem hiszem. Valakivel összekevertek én nem vagyok megmentő,varázsló semmi csak egy egyszerű ember. – Komikus hogy egy kis madárkával beszélem meg hogy hős vagyok-e vagy sem.
- Kérlek hiszen te azt mondtad hogy segíteni fogsz!
- Én? Én soha… – Hirtelen minden bevillant. A nő. A leszúrás, a fájdalom és az ígéret. – Jó talán rendben segítek de ha nem tudlak megmenteni titeket akkor én előre figyelmeztettelek.
- Remek! Héj srácok belement! Ő a megmentőnk!
Hirtelen egy állatokból álló csoport körbevett de persze nem agresszívan , kedvesen szelíden és vidáman. Az egyik bokorból pedig megláttam kibukkanni egy gyönyörű leányzót aki majdnem olyan idős volt mint én vagy egy idősek voltunk.
- Szia! Sajnálom a késes dolgot muszáj volt megtennem , ha nem teszem meg nem tudsz átjönni a világunkra, de ebbe most nem akarok belemenni majd talán később beavatlak és egyébként az én nevem Carolina örülök a találkozásnak. – mosolygott rám szerényen.
- Igen persze , semmi baj… – annyira belefeledkeztem abba hogy csak bámulom szépségét hogy beszélni is elfelejtettem.
- Megtudhatom a te személyed milyen nevet takar?
- Ööööööm Jack. – Mindenki bólintott egyet ezzel jelezve hogy megértették.
- Na akkor kezdjünk bele. – mondta Paul. – Dióhéjban egy gonosz boszorkától Charlottetól kell megmentened bennünket aki Carolina ikertestvére. Valaha mindannyian emberek voltunk , de mi ettől függetlenül nem ehhez a világhoz tartozunk. Mi olyan erősek vagyunk hogy eltudtuk volna pusztítani Charlotte-ot de bezárt minket ide állat formába hogy sohase tudjunk kijutni és megfékezni a hatalomra törését. Na neked meg kell ölnöd őt hogy kiszabaduljunk.
- Ölni? Én? Nem , nem az nem fog menni én egyszer öltem meg egy szúnyogot de abba is majdnem belehaltam nemhogy egy élő embert , egy asszonyt!
- Egy gonosz asszonyt! Nem mindegy.
- Hmmmm – kénytelen vagyok beletörődni a sorsomba és elfogadni azt.
- Rendben akkor mi szerintem itt végeztünk is mindenki mehet a dolgára. – Minden kis állatka elment csak Caroline maradt velem amitől pillangókat éreztem a gyomromban.
- Azt hiszem velem kell jönnöd, nem hiszem hogy egy rókalyukban szeretnéd tölteni az éjszakát. – kuncogott
- Nem , nem dehogy… – Egy hosszú úton mentünk végig egymás mögött. Ő ment elől amitől kicsit kínosan éreztem magam de mégsem mehetek én elöl mert nem tudom az utat , mellette meg azért nem sétálhatok mert akkor túl közel kerülnénk egymáshoz és akkor még kellemetlenebb lenne az egész. Jobb ez így , de ez a csönd mégis egyre kínosabbá tett mindent már, már bele bolondultam amikor…
- És hány éves vagy? – végre megszólalt és kizökkentett zavaros gondolkozásomból.
- 19 gondolom te is.
- Igen nemsokára már 20. – mosolygott. Mosolya varázslatos volt minden problémám megoldódott és minden kérdésem válaszra talált. Azt hiszem ezt nevezik annak hogy szerelem első látásra. Vicces pár órával ezelőtt még egy ijesztő nőszemély volt aki megölt , hát megint csak egy közhely , a szerelem nem csak bolond de vak is. Ezek után megint néma csönd következett , érdekes most nem éreztem annyira kínosnak mint az előbb.
Egy aranyos kis házikót láttam meg a távolban ami egyre inkább közeledett. Kellemes érzés töltött el hiszen olyan volt mint az én házam. Ezeken a gondolatokon merengve honvágyam támadt , megráztam a fejem mintha ez segítene kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből , és valamennyire használt is.
- Megérkeztünk az ideiglenes otthonodhoz vagy inkább otthonunkhoz hiszen én is itt élek. – Az otthonunk szó hallatán mindkettőnk arcán enyhe pírt lehetett felfedezni. Mind a ketten zavarodottan mentünk be az ajtón. Caroline a konyhába én pedig a nappaliba rohantam. Lehet hogy mégsem lesz olyan rossz ez a pár nap akár hét? Tovább gondolkodtam volna ha Caroline nem jön be egy tál süteménnyel és ül le mellém a fotelra. Megint kínos csönd következett és csak a sütemény ropogását hallottuk a fogunk alatt. Vagyis én csak az övét hiszen egész végig az arcát figyeltem. Mintha egy rózsaszín lassított felvétel lett volna az egész. Egy pillanatra rám pillantott de gyorsan levette rólam a szemeit , arcán megint egy pírt láttam ami sokkal pirosabb volt mint eddig. Lenyelte az utolsó falatot is és egymásra néztünk. Ez a pillanat hosszú óráknak tűnt miközben csak 10 másodperc volt. Egyre közelebb értünk egymáshoz már közelről éreztem parfümje kellemesen édes illatát . Már csak pár milliméter választott el minket egymáshoz amikor…
- Riadó, Riadó! Charlotte ismét felbukkant! – Carolinenal egyszerre szétugrottunk egymástól, arcunk rákvörös volt. De nem volt időm az eseményeken rágódni, azonnal cselekednem kellett. Előtte nem igazán harcoltam pláne nem varázslókkal ezért eléggé félek de , történjen ami történjen én kifogok tartani és legyőzöm őt.
Ahogy kiléptünk az ajtón megláttuk ahogy a sötétebbnél sötétebb felhők ellepték az eget. Az orrunkig sem láttunk semmit én csak Caroline-t kerestem hogy biztonságba helyezzem de nem találtam mintha eltűnt volna de egyszer csak megpillantottam egy női alakot. Hosszú vörös haja több kontyba fel volt kötve egy fekete szalaggal , pár kusza hajtincsével durván játszott a szél . Ruhája mély fekete volt és hosszú , földig érő , azzal szántotta a földet végig míg el nem ért hozzám .
- Te vagy az a hős akikről a legendák szólnak? Nem nagyon tűnsz annak szolga gyermek.
- Legendák? Én ilyesmiről nem tudtam és kikérem magamnak én nemes családból származom!
- Bánom is én. Lényeg az hogy nem tudsz megölni engem túl gyenge vagy! Nincs benned elég gyűlölet. Talán ha megölöm a lányt a testvéremet talán majd letudsz győzni. – Vészesen közeledett egy irányba amely Caroline irányába vezet. A felhők eltűntek és megláttam Caroline-t ésCharlotte már olyan közel volt hozzá hogy amilyen gyorsan csak tudtam elé álltam.
- Húgocskám itt a vég!
- Ne!
Elé álltam hogy a testemmel védjem . Nem mertem kinyitni a szememet de éreztem, egy kardot tartottam a kezemben , hunyorogva felnéztem és igen, nem tudom hogyan került hozzám de most nem is nagyon érdekelt , viszont ami minél inkább érdekelt hogy megmentsem Caroline-t és végezzek ezzel a nővel aki kezet emelt rá. Valamilyen módtól fogva ösztönösen mozogtam és használtam a kardot ellene , pár vágást ejtettem is rajta de ő rajtam nem tudott. Ennyi lenne az a nagy boszorkány? Ide jöttem és máris végeznék vele? Ha most végzek vele vajon mi lesz a folytatás? Visszamegyek a saját világomba és ők is emberként és el kell majd hagynom Caroline-t ? Bele gondolni is rossz volt de tudom hogy meg kell tennem.
- Hmmm nem is vagy olyan gyenge mint gondoltam.. -
- Tessék? – nem igazán értettem mit is akar ez jelenteni.
- Még találkozunk! – És amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt el.
- Az átokba! Nem tudtam végezni vele de miért ment el? Ennyire fél a vereségtől?
- Ne okold magad mindig is ilyen volt, egy gyáva nyúl. – szállt a vállamra Paul. Annyira mérges voltam hogy mindenkit kizártam és nem figyeltem szavaikra pedig tudom hogy beszéltek hozzám. Olyan közel voltam és most csak így hirtelen lelépett. Viszont éreztem hogy lábaim elnehezülnek, fáradt voltam amit eddig észre sem vettem pedig már szinte csukott szemmel álltam. A többiek besegítettek a kis kunyhóba és lefektettek hogy végre aludjak és kipihenjem magamat.
Másnap reggel újult erővel ébredtem, haragom még nem ment el makulátlanul de mégsem foglalta le teljesen a figyelmemet. Még egy kicsit bámultam magam elé az eseményeken gondolkodva és még gondolkodtam volna ha az ajtó nyikorgása nem zavar meg. Caroline lépett be az ajtón. Szőke tincsei mint mindig simák és egyenesek voltak a napfény rávilágított csillogó hajára amitől ha lehetett még szebbnek látszott.
- Jól vagy? – kérdezte félénken.
- Igen persze jól vagyok. – Leült mellém az ágyra és váratlanul egy csókot nyomott az ajkaimra. Mindenre számítottam a reggel csak erre nem. Annyira ledöbbentem hogy lefagytam, mozdulni nem bírtam. Ez mind pár másodpercig tartott utána ajkaink szétváltak. Caroline arcán láttam hogy mondani akar valamit de nem képes rá. Arca olyan vörös hogy megijedtem nehogy elájuljon.
- Caroline? öööm ezt?
- Csak mert ügyes voltál! – Hadarta el és rögtön kirohant a szobából. Ezek utána körülbelül 4 órán át csak ültem és bambultam, nem igazán gondoltam semmire , fejem üres volt.
3 héttel később
A történtek után nem igazán történt semmi érdekes vagy említésre méltó. Carolineval bevallottuk az egymásért való érzelmeinket és most boldogan mint egy házas pár élünk együtt. Elég furcsa hogy ennyi ideig nem is bukkant fel Charlotte de nem is bántam hiszen akkor így is kell lennie. Azt kívántam bárcsak minden ilyen maradna amilyen most. Sajnos nem vált valóra. Ameddig kint edzettem arra hogy bármikor támadhat Charlotte , elő is jött. Ismét előbukkantak a fekete felhők amik megint elborították a gyönyörű kék eget , és mintha az ereje megnőtt volna. Végül a sok felhő között megpillantottam Charlotte-ot. Se szó se beszéd egy sunyi halk kacaj elengedett aztán olyan gyorsan támadott hogy nem tudtam reagálni. Erejével fellökött és vagy 5 métert zuhantam és gurultam. Ezek után nem volt valami könnyű feltámaszkodnom de sikerült a kardot kezemben tartani és neki rohanni. Harcunk közben Caroline és mindenki minket figyelt hiszen mindenki tudta hogy ez az utolsó harcunk. Igaz nem volt sok de éppen elég ez a kettő is. Egyenlő erősek vagyunk nem győzhet ebben a csatában senki viszont itt csak egy probléma van. Én ember vagyok ezért hamar elfáradtam és a figyelmem is lankadt. Hirtelen megint egy éles szúrást éreztem a hasamban. Charlotte belém döfte mély vörös kardját amin nem látszott a vérem. Úgy tűnik a hasba szúrás egy családi szokás. Ez volt az utolsó gondolatom aztán..minden elsötétült.
Semmit nem éreztem és nem hallottam. Idő kellett mire felfogtam mi történt és mi történik. Mintha egy ágyban lettem volna egy pihe-puha ágyban. Hunyorogva felnyitottam a szemem és döbbenten vettem észre hogy az én régi szobámban vagyok. Riadtan felugrottam ami elég rossz ötlet volt hiszen a hasamban megint éreztem a fájdalmat, a seb már nem volt ott de a fájdalom megmaradt. Lassan de mégis sietősen az ösvényhez rohantam . Emlékek gyorsan végig futottak a fejemben hogy miket is köszönhetek ennek az ösvénynek,. Szerelmet,barátokat,élményeket,boldogságot. Vissza kell mennem. Vissza kell mennem! Ezeket mondogattam magamban az utolsót már ordítottam és levetettem magamat a mélybe. Behunytam a szememet ezért nem láttam mi történik velem zuhanás közben. Ha láttam volna biztos örültem volna hiszen visszajutottam a másik világban , az igazi otthonomba. A szituáció ugyanaz volt én Charlotte-tal küzdöttem és szerencsére már több erőm és kipihentebb voltam ezért úgy éreztem most bárkit letudok győzni. Nagyon sok sebet ejtettem rajta és már tudtam hogy én leszek a győztes, Az utolsó pillanatban Caroline odafutott hozzám és megfogta a kezemet és a kardot.
- Ketten egyesült erővel megtudjuk őt ölni. – mondta magabiztosan
- Rendben akkor háromra ! 1,2,3!
Éreztem ahogy Caroline ereje és az én erőm eggyé válik és egy nagy fénysugárként távozik egyenesen Charlotte felé. Egy sikolyt hallottunk és mást semmit. Felpillantottunk és Charlotte hűlt helyét találtuk. Az állatok egyesével visszaváltoztak emberekké. Már csak mi és Caroline maradtunk kézen fogva. Velünk nem történt semmi de egy pillanat alatt az én világomban láttuk magunkat és az ösvénnyel szemben álltunk. Döbbenten néztem Caroline-ra és megkérdeztem:
- Caroline leélnéd velem ezen a helyen a további életedet?
- Ez kérdés? Persze hogy igen!
Annyira boldogok voltunk hogy már nem is érdekelt minket semmi csak belemerültünk ebe a végtelen boldog életünkbe. Ennek az ösvénynek a jövőmet köszönhetem, ha akkor nem döntöm el hogy lemegyek unalmas életemet élném cipészként. Köszönöm.
Ezek után Caroine és Jack egy házat építettek az ösvény aljába és boldogan élték gondtalan életüket.
VÉGE.
(Kreatív írás pályázat)
A KÍNAI TÖRTÉNELEM és az öcsém
Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál, Semmit sem változtál az évek során És amint látod itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy 24 éve, 7 honapja és 3 napja. Milyen az élet Kínában azt hallottam hogy karatézni tanulsz
Milyen öved van bátyám kérlek szépen drága öcsém fekete övem van. Az nagyszerű tudnál
Engem tanítani miért baj van az iskolában nem dehogy is sok barátom van csak szeretném
Fejleszteni a testemet mert úgy érzem , hogy a testem egy bőrtőn. Nem tudok bukfencezni.
Futni. sőt még ugrani sem. Én csak akkor lehetek boldog ha én is olyan jó képességű fiatal
leszek mint te bátyám olyan kevés az idő elég belőlem mesélj magadról mit lehet Kínában
csinálni úgy értem mivel lehet elütni az időt általában hajnali négykor kelek 50-et gúgolok
azután 45-őt rúgok 1 órát futok azután elmegyek dolgozni majd délben elmegyek edzésre
minden edzésen futunk kétezer lépésnyit majd haza megyünk. Én pontosan este hatóára érek haza vacsorára, hogy ne hízzak el rizst és erőlevest eszek. ÉS bátyám fegyvert is használtok
nem az csak a kungfuban van a karatéban csak az ököl számit a karate anyít jelent pusztakéz.
Értem mélyen tisztelt bátyám mondd tudsz valamit mesélni az emberekről nekem tulajdonképpen arra lennék kíváncsi. Hogy egészségesebbek-e az emberek kínában mint
Magyarországon. Igen a kínaiak sokkal egészségesebbek mint mi a kínaiak rengeteg zőld teát isznak minden nap megesznek legalább 3 gyümölcsöt egy Kínai barátom mindig azt mondja
Az egészség titka a vegyes táplálkozás nemszabad egyoldaluan táplálkozni mert az egészségtelen életmodra vall és ha valaki túlságosan sokat eszik valamiből az rosszesetben akár az életében is kerűlhet értem akkor mátol őcsém hajlando vagy velem edzeni igen bátyám mostantól küzdeni fogok az egészségemért ha a testem a bőrtőnőm is marad akkor is
Szeretnék mindig egészséges lenni ahoz hogy jó formában legyél tenni kell valamit ami a számodra nehéz lesz de tudom , hogy neked sikerülni fog honnan tudhatnád bátyám onnan
Hogy te is örökölted azokat a tulajdonságokat amelyek a világon nagyon kevés emberben találhatoak meg például találékonyság eltökéltség és a szabályokhoz szolokritikus hozzá állásod a lényeg az hogy hiszek benned drága öcsém tanulj és kűzdj a céljaidért mert a levegőnkivül semmit sem adnak ingyen ha kűzdesz akkor valaki vagy ha nem akkor senki leszel az emberek kőzt elfelejtenek gondolj a kőltőkre és írókra például az én példa képem
Széchenyi István A LEGNAGYOBB MAGYAR vagy DEÁK FERENC A HAZA BŐLCSE
De az igazi hős WESSELÉNYI MIKLÓS AZ ÁRVIZI HAJOS mert abajban nem azt nézte hogy merre menekűljön hanem hogy kit mentsen meg az az igazi kőltő aki nem csak a tollal
Tud harcolni hanem a karddal is mintpéldául PETŐFI SÁNDOR Ő a szabadságharcban kűzdőtt.Bátyám ez lenyűgőző volt mond csak hol tanúltad ezeket Kínában. Bátyám ha felnővők én is kimegyek kínába és mindent egyűtt csínálunk majd. Öcsém te már most milyen bőlcs vagy sajnos most haza kell mennem szija bátyám szija őcsém viggyázz magadra márcsak 5év és én is kímegyek kínába és majd bepotoljuk az elvesztett időt rendben szija bátyó szija öcsém.
(Kreatív írás pályázat)
Álmok, célok, élet…
„Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.”
Ezek a mondatok csengtek a fülemben, amikor felébredtem. Persze, egyből tudtam, hogy mi volt az álmom. Megint vele álmodtam: az anyukámmal.
Emlékszem, egy napsütéses délutánon sétáltunk a főúton. Fagyit ettünk, és vígan nevetgéltünk. 10 éves voltam. Amikor át akartunk menni a zebrán, de egy autó hirtelen ott termett, és elgázolta anyut. Én sikítottam, egy bácsi megfogta a kezemet, és magához húzott. A többire nem emlékszem, mert sokkot kaptam és elájultam. Amikor felébredtem, a kórházban találtam magamat. Nem értettem, hogy mi történt. A bácsi ült a szobában. Hol van anyu, kérdeztem tőle. Ő csak ennyit mondott: az angyalokkal. Ezt nem értettem. Hogy hogy az angyalokkal van, mit keres az angyaloknál, és hogy kerülnek ide angyalok? Hívja ide, kérem, szóltam megint a nővérhez. Anyukád már egy másik világban van, mert… meghalt… Mondta csöndesen. Nem akartam elhinni. A bácsi látta rajtam, hogy össze vagyok zavarodva. Oda ült az ágyamra, kedvesen simogatni kezdte a hajamat, és mesélni kezdett: -tudod kislány, azok az emberek, akiknek már nincsen dolguk a világban, elmennek a Földről. Itt hagyják ezt a világot, és új életet kezdenek. Őket többé nem láthatod, csak a szívedben őrizheted. Ők is angyalokká válnak, és mindegyik angyal vigyáz valakire. Rád most az anyukád figyel oda fentről. De egy cseppet se félj, csak az igazán bátrakat hagyják itt. Azokat, akik képesek megküzdeni az élet gondjaival egyedül is. Feladatot kaptál. Talpra kell állnod, és teljesítened kell a legmerészebb álmaidat. Vannak álmaid, ügye?
-Vannak, feleltem félve.
-Akkor azokat teljesítsd, mert az élet erről szól. Álmokról… semmi másról. Meg tudod csinálni. Mindenki meg tudja csinálni. Miután elvégezted a dolgodat a világban, te is el fogsz menni oda, ahol most az anyukád van. Legközelebb akkor fogsz találkozni az édesanyáddal. De, még hosszú út áll előtted.
Mik az álmaid?
-Szeretnék egy családot, szerető feleség és jó anya szeretnék lenni. Szeretném, hogy a gyermekeimnek legyen apjuk. Legalább ők tapasztalják meg, hogy milyen érzés, ha egy gyereknek van apja. Nekem nem volt. Elhagyta anyut, miután én megszülettem. Továbbá írni szeretnék. Rengeteget írni az embereknek, az emberekhez.
-És miről szeretnél írni, kérdezte a bácsi.
-Hát… az életről. Meg szeretném nekik tanítani, hogy hogyan kell élni. Úgy, ahogy anyukám tanította nekem. Ő mindig azt mondta: „a legfontosabb drágám, hogy az élet szuper legyen, és ha már az, nem számít meddig tart.” Freddie Mercurytól idézett, ha jól tudom.
-Az anyukád nagyon bölcs volt, és te is az leszel.
-Most mi lesz velem, kérdeztem a bácsitól. -Egyedül vagyok. Nincsen anyám, se apám…
-Én már mindent elintéztem. Én leszek a gyámod, magyarul mondva, nálam fogsz lakni. Én segítek neked mindenben, jó lesz?
-Jó, feleltem.
Utána elaludtam, és akkor is anyut láttam. Láttam őt az angyalkákkal. Nagyon boldog volt. Én is boldog akartam lenni. Anya arra nevelt engem, hogy akármi is történik az életben, emelt fővel kell viselnünk. Attól a naptól kezdve annál a bácsinál laktam. Nagyon szerettem őt. Mindent megadott nekem. Segített véghezvinni a terveimet: beíratott a legnevesebb gimnáziumba, ahol kedvemre kigyakorolhattam az írás minden fortéját. Híres lettem. 24 éves koromra már férjes asszony voltam. Mindenem megvolt: szerető család, jól menő munka, és nagy hírnév. Mindenki az én írásaimat olvasta.
25 éves voltam, amikor meghalt a bácsi. A férjem segített átvészelni azt az időszakot. Néhány hétig szenvedtem a hiánya miatt. Úgy éreztem, hogy én is meghaltam egy kicsit. De eszembe jutottak azok a mondatok, amiket ő mondott nekem, és talpra álltam, másodszor is az életben.
Amikor felébredtem, kinéztem az ablakomon, és a gyermekeimet láttam. Akkor értettem meg igazán, de tényleg igazán, hogy nem hiába éltem. A kertünkben a családom játszadozott, a ház fala (a férjem jóvoltából) tele volt tűzdelve a cikkeimmel. Tényleg mindenem megvolt.
Anya talán azért mondta az álmomban azt, amit mondott, mert ezzel akart üzenni, hogy bármi történjék is az életben, a család az biztos pontot jelent. Ugyanúgy vár vissza minket. Ő is biztos pont volt az életemben, hiába hunyt el idő előtt. Nem állítom, hogy minden percben eszembejutot, de ha nehezebb idők jöttek, akkor mindig rá gondoltam, és ez sokat segített. Tudtam, hogy a gyermekeim is így fognak rám emlékezni. Ha esetleg eltűnnék, ők minden emléket megőrizve fognak engem visszavárni. Akár 24 év, 7 hónap, 3 nap után is.
És mi a célja az életnek, ha nem éppen ez?
(Kreatív írás pályázat)
Az Óceán szíve.
Sikeres hazatérés.
1.
– Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. Semmit sem változál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.
– Én is örülök, szerelmem Viktória! annak örülök hogy a két kék szemeded láthatom amelyek olyanok mint a két legszebb csillag az „Óceán szíve fölött” , a hajad illata mely olyan mint a kora reggeli friss levegő amelyet ha belélegzem egyből életre kelek!
A két házaspár így találkozott először majdnem 25 év után és annak oka az hogy Richard hajókereskedő volt. 1770. április.10-én pontosan egy hónappal azután hogy Viktória és Richard összeházasodott, Richard Londonból Kikötött hajójával és 20 fős legénységével céljük az volt hogy Dél-Afrikában érkezzenek később Európa keleti kikötöin kössenek ki és az elszálított árut Constantinápoly ban szálítság.
Hajófedérzeten volt egy kapítány:Richard, 2 orvos Róbert és Cristian, egy másodrendü kapítány Viktória öcse John, két kiváló szigonyos Dawid és Fernando aki spanyol eredetü ember volt és 16 matróz.
Induláskor „Santa Viktória” Richard hajója a kikötön olyan volt a többi hajóhoz képest mint az északi-sark csillag a többi csillag között „Santa Vikotória” csillogot a kikötöben és induláskaor csaknem 200 ember figyelte meg távozását a kikötöből.
1770. november.15 kora reggel Richard kapítány hajoján egy felkiáltás halatszódik…
John a másodrendű kapítány futva szalad a kapítány fülkében… néhány perc kipihenés után vigyázban áll és enyhén riadt hangon megszólal:
- Kapitány Richard, tályékoztatom önt hogy egy hajó közeledik felénk…
-Értem, erre felé sok hajót fogunk még látni Mr. John ugyan is ez az eggyik legforgalmasabb kereskedői út…
- Kapítány, a hajó a láthatáron kalózokkal van teli!
A kapítány sürgősen összegyüjtötte a 20 fős legénységet és arra készült fel hogy hajócata fog bekövetkezni. Egy órával későb egy ujjab kalóz hajó bukkan elő és Richard kapítány arra gondolt hogy talán arra van rá esély hogy meggegyezésre jusson a kalózokkal.A kalózoknak nem egyeztetésre volt szükségük így támadni kezdték a hajót „Santa Viktória” visszatámadt a 20 legénységből és még a kapítány 5 mber meghalt köztük John másodrendükapítány és a kiváló Róbert orvos és másik 6 ember sulyosan megsebesült köztök maga Richard kapítány is. „Santa Viktória” sok kár tett az eggyik kalóz hajóban és sok kalózt is megőlt.
A kalózok átszáltak „Santa Viktória” fedélzetére és mindent kizsákmányolt és a maradt legénységet fogoly ként cellákban zárta őket volt akit „Santa viktória” celájában volt akit „Shadow” hajó fedélzetére zárták be őket.
– Kapítány William Stuart vagyok! Tudni szeretném ki itt a Maguk kapitánya..
- Richard Wattson kapítány vagyok és egyztetni szeretnék önel!
- Hahaha…nem, nem lesz egyeztetés mondta William kapítány hangosan ordítva.
Ekkor egy kard mozdulattal rámutattot a „Santa Viktória” ban zárt foglyokra és egy ilyestő hangon mondta..
- Poszeidon a vizek istene vigyázzon rátok mátol fogva!! és csónakban szált Richard kapítányal együt és a „Shadow” fedélzetére mentek ott parancsot adott hogy a „Santa Viktória” hajót roncsá löjék és az ócen fenekére küldje a benne léve foglyokkal eggyüt.
Richard kapítány remegve nézte végíg és halotta a sikoltozásokat a hajójáról…
- Kérem őket engedje szabadon és engemet tegyen a hajó fedélzetén!!!
- Richard kapitány, … önnek ez a legjobb büntetés hogy végíg nézze ahogy a hajója a barátyaival eggyüt víz alá szép lassan eltünik azért mert én is végíg nézhettem ma az öcsém Stewen halálát a parancsára!
Az Ócenán szíve.
2.
1770.november.29.-én egy szép délutánon Richard kapítány –t ,Cristian-t,Fernando-t és még két matrózt a „Santa Viktória” fedélzetéről egy szigetre dobták őket és William kapítány parancsára kaptak 1 hétre ételt és egy puskát .
Ricahrd kapítány és 4 embere egy szigeten lettek ledoba amit „Óceán szíve” szigetnek nevezték el.Ezen a szigeten később találtak egy földalatti átjárót ami egy olnyan helyre vezetett ahol sok sok Kalóz kincs volt az öt legénység megfogatta hogy ezt közöttük beosszák ha majd egyszer kijutnak a szigetről.
Az öt emberből cask egy maradt a Richard kapítány ugyan is az egyyik matróz Fernándó megfázott és Cristian orovs nem tudta életét menteni, Cristian abban halt bele hogy életét akarta menteni egyik matróznak melyik egy sziklaomláskor belekapaszkodott egy ágon és Cristian érte akart ugorni hogy megmentse és mindketten a beleestek a szakadékban.Az másik matróz meg a 21 év az után hogy „Ócán szíve” szigetre lelett dobva öregségben meghalt.
Egy jó és közben kockázatos
javaslat
3.
Richard 24 év útán 1801.ben haza tért Londonban egy kereskedő hajóval aminek a Kapitánya nem volt tapasztalt és kerülőt tett így rátalált „Óceán szíve” szigetre és így Richard kapítányra is.
Amikor Richard kapítány sikeresen kikötött Nagy Britania eggyik Déli kikötöjében akkor előadta a mesélyét az ottani város bírójának és azt közölte vele hogy William Stuart kalóz kapítány már 10 éve nincs az élők közé… mivel hogy Halottak erről a „Santa Viktória” hajócsapásról az eggyik matróztól aki „Santa Viktória” matróza volt és akit nem dobtak le a szigetre Richard kapitányal eggyüt,… és sikerült megmenekülnie….
Nagy-Britania kereskedői akkor közösen építettek egy három hajós flottát és körözni kedték „Shadow”és „Black Head” hajókat és megistalálták és a kapítány az hajócsatában „Shadow” hajójával eggyüt tenger mélyére sülyedtek.
Richard kapítány haza tért Londonban és Felességének Viktóriának azt a javaslatot tette hogy bérelyenek egy hajót és menyenek el az „Óceán Szive” szigetre és az ottani összes kincset hozzák át ide Londonban…
- Nem túl kockázatos ez drágám? hogy ketten és még néhány matrózzal megint vízre szájunk?
- Lehet , de a mostani vagyonunkkal nem fogunk mi boldogulni az elkövezkező években drágám… főleg hogy most már 51 éves vagyokés nem tudok semmilyen munkát rendesen elválalni.
Később a felesége kezdte érteni hogy ha most nem mennek oda az elhagyatott kincsért akkor nem lesz sok jövöjük így minden pénzüket és a közeli barátjuktól kölcsön pénzből béreltek egy hajót 2 évre és 10 matrózt és vízre keltek egy kora hajnalban!
Az út nem tartott több mint 4 hónapíg odafelé nem volt semmi veszély amire odakellet volna figyelni.
- Othon édes othon.. szólalt meg humoros hangon Richard kapítány és a felessége homlokára egy csókot adott..
- Most megpillanthatod hogy majdnem 25 éven át hol éltem le az életem.
Egy történet a Richard
életéből.
4
Már aznap este amikor megérkeztek akkor felességének megmutatta a kunyóját amit saját kézzel készített ő és a régen halott társai. Már késő este volt és arra a döntésre jutottak hogy ezen az estén nem mennek oda a kincsért.
Az nap este az „Óceán szíve” sziget partján ünnepeltek és Richard kapítány végíg mesélte feleségének és a 10 matrózának a történetét és ahogyah rátalátak az átjáróra…
- Egy szép kellemes délután volt, én meg Fernando elmentünk vadászni vacsorára és sikeresen is jártunk lelöttünk egy rókát , igaz nem a kedvenc táplálékunk volt..Mikor találat érte a rókát mi oda mentünk hogy felemelyük és haza vigyük… ezt megis tettük csakhogy a puskát ott hagytuk sistségünkben és cak akkor jöttünk rá hogy ott hagytuk amikor a kunyhóra megérkeztdünk…
- Gondolom vissza mentetek a puskáért! mondta humorosan Az egyik matróz.
- Igen, így volt én meg Fernando vissza mentünk amíg a többiek sütötték a róka húsát másszóval amíg a vacsorát készítették..Oda értünk egyhamar felemeltem a puskát a földről és indultunk volna vissza felé amikor Fernando megszólal Spanyol akcentusával hogy ne mozogjak és hogy tegyek bele puskaport a puskában én ilyedted d egyben kérdően néztem rá , és megtettem amit mondott , ujával lassan az erdő északi részére mutatott és a másik ujját a szájához vitte ezzel ezt akarta mondtani hogy meg ne szólajak..lassan láttam hogy előttünk nem messze ott van egy rakás madárféle és egyből a vacsorára járt a fejünk hogy milyen finom is lenne a vacsora ha most az egyszer ennék egy kis madár húst is.
-Rálötem a madarakra és azok elszátak. –Egy sikeres találat-mondta Fernándó odamentünk hogy felemelyük és hogy haza menyünk és estére ezt is süssük meg!
- Gondolom nagyon finom volt a madár húsa – mondta Viktória
Viktória legnagyobb meglepetésére Richard kapítány azt mondta hogy nem…
- Nem tudom milyen volt annak a madárnak az íze mert hazafelé üldözöben vett mineket egy jaguar és sietten hátama felkaptam a puskám sé szaladni kezdtem ahogy a lábam érte a földet. Körülbelül negyed óra szaladgálás után a melettem futó Fernándó legnagyobb megdöbbenésemre eltünik melőlem és én futás közben egy ilyedt de kérdő arcot is egyben vágtam megáltam és ugy döntöttem hogy a maradék erővel szemben szálok a Jaguárral..
-Ugye nem esett bajod szívem mondta riattan Viktória tábortüz mellet.
Ricahrd kapítány mosolygott és azt mondta hogy nem nem esett baja…
Richard felessége Viktória könyebülten kiengedte a levegőt és a tűzből előkapot egy fogóval egy darab csirke combot és elégedetten beleharapot..
-Ha megengedik akkor tovább mesélem az aznapesti történetemet..Mondta elgondolkodtatva Richard kapítány.
-…Amikor a Jaguar nekem akart ugorni én lehasaltam és a puska tokjával sikerült fejben vágnom a vadmacskát. A vadmacsak még egy ideig morcosan szemelt velem későb a sötétségben vonult és lassacskán a két szeme és halványan eltünt mint a „Santa Viktória” hajóm a víz alá.
Egy pillanatig mindenki csendesen lefelé bámult mintha gyászpillanat lett volna…
Richard kapítány vett egy nagy levegőt a tüdejáben és folytatta…
- Miután a vadmacska eltünk keresni kezdtem Fernando barátomat hogy hová tünhetett el a 20 méteres körzetben futás közben… egy jó fél órát ott ordibáltam amikor halkan halottam-„Richard kapirány, Richard kapitány” ez Fernando hangja volt nem sokkal után rájöttem arra hogy ez a hang valahol a föld alúl jött… a végén megtaláltam Fernando társamat és láttam hogy a föld alatt van egy gödörben ahol beszakadt a föld egy régi mostmár rohadt fa miatt gyorsan belekapaszkodtam a növényekben é lemásztam oda körbe néztem és láttam hogy ott van egy nagy alagút de azt is észre vettem hogy Fernándó társam nagyon megsebezte magát egy „mérges” faágban amiben későb beleis halt…
Miközben Richard kapítány magyarázta a történetet a tűz mellet amikor szóvolt Fernándó halálának oka miatt megint mindeki lehajtott fejjel a homokot nézte elgondolkodtatva..Richard kapítány tovább folytatta…
- Kunyhóhoz szaladtam és Az orvost hívtam eegy órná belül a helyszínen voltunk de addigra Dernándo bele is halt a sérülésben..
- Érdeklőve körülszimatoltunk és ekkor találtunk rá a sok sok aranyra…
-Maga nagyon szerencsés kapítány úr mondta az egyik matróz nagy vigyorral az arcán…
- Igen az vagyok de nem a kincs miatt hanem azért mert nekem van a világ legszebb felssége..Ekkor Viktória nagyon elpirult és átölelte richard kapítányt…
Ez az este mesékel telt el amíg mindenki elnem aludt… Másnap pedíg kora reggel elindultak az átjáró felé és a kincset érintetlenül ott találták de az átjáróban nem cask kincs volt hanem Fernándo temetője si egy ideig gyászolták Fernándót és a többi halott társát.. később a kincset hajóra szálították és az nap késő este haza felé London felé vették az írányukat… hajóról egy végső pillantást vetet a Richard kapítány mert tudta hogy többé nem jön ide ahol az életét nagy részét élte… és lehajtot fejjel a vízre nézet ezzel az jelezve mintaha búcsuzna a szigettől és a halott társaitól..
Londonban sikeresn odaértek és vissza fizették adóságaikat, és dúsgazdagon éltek addig amíg megnem haltak!
(Kreatív írás pályázat)
Események tömkelege minden formában
Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem Jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. a szobád is olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.
A házba belépve:
Ennek a szobának köszönhetően volt mindig kellemetlen itthon bulit tartani vagy vendéget hívni, mert itt még mindig, rumli van és káosz rendbe is teheted. Visszatérve rád nagyon is hiányoztál mindenkinek, na, jó talán a haladnak már nem hiányzol.
Na, szólalj már meg te is meg se mukkantál amióta vissza, értél a hosszú tánc estéjről ahol a világunk megismerése volt a partnered.
Rejtélyes utazó:
Jól van, Józsi akkor mindent elmondok, amit csak láttam, átéltem és azt is, hogy milyen érzések kerítettek néha az uralmuk alá. De előtte kaphatnék valamit enni, mert egész útón csak utazó élelem volt nálam csak ritkán kaptam rendes ételt.
Vendéglátó:
Oké semmi gond majd mindjárt kész Anasztázia készíti, mint minden pénteken amióta csak elmentél csak a kedvencedet eszük minden egyes pénteken annyira hiányzol neki, hogy így próbált nem elfelejteni.
Rejtélyes utazó:
Azért a viccnek is meg van az ideje. Jut is eszembe most vettem észre te fogytál és rendesen megerősödtél barátom.
Vendéglátó:
Na, végre már vagy 4 éve én vagyok itt a kerületi bajnok, de sajnálatomra még nincs, senkim én nem vagyok olyan mázlista, mint egyesek akár mennyire is próbálkozok jó sport és egyéb érdemeket elérni. Igazis azt tudtad, hogy ma leszel kereken 40 éves.
Rejtélyes utazó:
Igen és talán probléma? Mert ha nem akkor én olyan 2 év múlva vissza megyek, ha az kuruzsló is elenged újra, de szó mi szó azért nagyon is jó újra itthon lenni. És a többiek hol vannak?
Vendéglátó:
Hát nézzük csak, Antónia valahol itt van a hegyek közt és keményen edz, Peti még mindig építi, azt a furcsa robotot építi, ami már 12-szer fel is robbant az elmúlt 2 évben. A többiek valami nagydolgot találtak és azt próbálják kiásni, de már vagy 10 napja néhai megállással.
Rejtélyes utazó:
Jó tudni. De azt megtudhatnám, hogy hova lett a konyha? Mert ez úgy néz ki, mint egy hatalmas könyvtár még mindig képes vagy eltévedni a saját házadban is ez teljesítmény.
A konyhából az eredmények és érzelmek halhatóak:
Hali hó fiúk lányok kész a vacsora. Lehet jönni! Gyertek már! Mert a végén kifog, hűlni és akkor nem olyan finom. Hát akkor ma is egyedül fogok, mindent elfogyasztani az ő bajuk még kapnak 10 percet.
Eközben a könyvtárban rejtélyes utazónk és Jancsi:
Józsi:
Nem tévedtünk el, nagyon az egész házat újra kellet építeni kivéve azt a szárnyat ahol a szobád is található és ide egy rövidítést csináltunk tűzvész esetére, de elfelejtettem melyik a titkos könyv, ami kinyitja a kis ajtót.
Rejtélyes utazónk:
Jól van ki szokott itt lenni leginkább? Ha te, akkor ”A Diadal minden árón” könyv lesz az, amit keresünk.
Eközben az udvaron:
Akkor mára ennyi elég volt! Menjük, mert a végén nem marad semmi, amit magunkhoz vehetnék.
Mert hát tudjátok, ha ő főz, akkor senkinek semmi, ha nem érünk oda időben.
Mindenki felbukkant a konyhában, vagy így vagy úgy, de mindenki kapott valamit enni és egy két meg lepetést is a rejtélyes utazónktól, aki utazásai során mindent összegyűjtött barátainak.
Elérkezet hát az óra és kezdöthet a születésnapi össze jövetel.
Minden addig remekül alakult, míg fel nem bukkant egy váratlan vendég.
Jelenleg a bulin:
Boldog születésnapot Lommajer! Mind a 9-en egyszerre köszöntötték fel ez az éjszaka sokkal jobb volt, de ugyan olyan meghitt és kedves, mint amikor először találkozott itt mindenki az közösségi klubban. De mint akkor is most is jön a nem várt, de kedves vendég egy kicsit spiccesen.
Mindenki jelenleg jól érezte magát, mígnem betoppant Ezékiel a kedves spicces barát, aki 2 évente benéz ezekhez a leleményes, kedves és elszánt gyerekekhez.
A bulin:
Lommajer:
Mindenkinek köszönöm a kedves szavakat a szép ajándékokat remélem nektek is tetszenek azok, amiket én hoztam nektek hát akkor további jó szórakozást.
Ezékiel:
Nekem is hiányoztál nem volt senki más rajtad kívül, aki meg tudta írni a jelentést remélem, tudsz segíteni, de csak holnap után, mert nem szeretném tovább rontani a hangulatot.
Kazuke:
Én is légy szíves had szóljak én is.
Megkapod a szót hajrá mi a mondani valód. Érkezett a válasz egyhangúan.
Nos, hát akkor én is mindet köszönök meg minden más csak azt szerettem volna hirdetni, hogy már holnap oda adhatja a brigád a második ajándékát, ami közös lesz és további jó szórakozást.
A lemez pultnál már ott is termet a csapatnak a zenésze és egyben koktél mestere Don Korder művésznévre, hallgató Dani, aki máris felpörgette a hangulatot legutóbbi 100 siker alkotásával és mesésen új és finom koktéljaival.
Eközben a párocskák néhány percre félre vonultak egy kis személyes beszélgetésre.
Elérkezett az új nap reggelje és mindenki elindult megkeresni a hegyekben bóklászó Antóniát, aki vagy edz arra, hogy ne féljen a bogaraktól vagy épp egy medvét szelídít már. Nos tehát Mindenki felpakolta magát mindennel, ami csak kell egy enyhe 2 hetes túlélő és kutató túrához.
Szerencsére éppen 5 km-re voltak a hegyek, de 20 km-es átmérőjű területen volt ahonnan az ég felé nyúlt. Az is szerencse volt, hogy akit mentek meg keresni az pont velük szembe ment, de annyira remegett, hogy nem lehetett meg állapítani, hogy ez egy remegő falevél vagy csak egy nagyon rémült ember. Ennek ellenére felment a csapatnak fele és elvoltak 2 hétig semmi baj nem volt leszámítva azt a 3-4 medvetámadást, ami elő fordult ez idő alatt.
2 hét múlva a házban:
Aoi senpai:
Mondhatom ti is okosak vagytok mázlitok, hogy ott volt Lommajer meg Akira ha ők nem maradtak volna veletek, akkor jól rá fáztatok volna főleg te Andó te voltál gondolom a leginkább az, aki közöttük a legjobban hátráltatta a többieket.
Lommajer:
Ez téves ő volt közöttünk a leg okosabb és nélküle már az első nap elvesztünk volna, ha ő nincs még egy év múlva is ott kuksolnánk, vagy legalábbis éhen pusztulunk. Úgy hogy inkább beszélj vele egy kicsit tisztelettudóbban, ha lehetséges. Érthető voltam könyv kukac Aoi.
Aoi senpai:
Ne nevez, így annyira zavarba jövök és olyan megalázó, ez a jelző nem is vagyok olyan okos és leginkább képregényeket és harcművészeti olvasmányokat böngészek vagy olvasgatok.
Eközben új fejlemények történnek, a raktárnál kiderül, hogy van egy nem kívánt, de aranyos kiskutya, aki a tegnap esti esőtől itt húzta meg magát, de nem volt egyedül, hanem 13-an voltak a testvéreivel összesen, eleinte nem tudták mi legyen a sorsa a kölyköknek de Lommajer azt javasolta mindenki kap valahányat és arra vigyázz, mert nincs hűségesebb barát, mint egy kutya és feltétel nélkül szeret.
Petike a rejtélyes és tudós barátunk most fog belelendülni mindenbe, de csak rövid ideig. Mert Kell egy nem aktív, de hasznos ember egy ilyen érdekes társasághoz, aki lehet, hogy nagyon vissza fogott még is hasznosabb, mint egy számítógép.
Petike:
Nos, akkor végre kész a remekmű remélem, ez végre segít is az itt lakóknak főleg Blairnek vezetni a háztartást 19 kudarc után, ami 12 totális megsemmisüléssel járt és 7 enyhe, de nagyon fájó leégés a barátok előtt, akik soha nem nevettek ki egy rossz szót nem mondtak rám se egymásra remélem ezzel végre nem lesz semmi baj.
Eközben pityegő hang hallatszott, ami azt jelentette, hogy valaki bármi áron, de be akart, jutni a szobába ebből szegény kicsi, de nagyon okos és leleményes barátocskánk nem vette észre semmit, mert közben elég keményen hallgatta a zenéit mire feleszmélt addigra bejutott a váratlan vendég. Az új lakó volt nem más, mint az elragadóan bűbájos és elragadóan szép Anko volt. Aki tévedésből a szomszéd szobában lett volna az új lakó, de így nem biztos, mert a legszigurubban őrzött és az értékek tárolására szolgáló szóbába sikeresen betört 2 perc alatt így lehet elveszített minden esélyt, de nem más mentette meg a helyzetet, mint Petike, aki úgy tett mintha mi se történt volna és közben az új kódon gondolkozott.
Az ebédlőben 12:00-kor vagy valamikor a lényeg hogy ebéd közben:
Nahát, akkor ki a soros a mosogatásban kérdezte a szemre való Blair, Mert én nem.
Vállalkozott az új lány erre, de csak miután illedelmesen bemutatkozott mindenkinek személyesen.
Az ebéd végeztével mindenki neki ült a leckének 2 perc múlva meg már mindenki kint volt az udvaron és a medencében vagy focizás közben találták egy mást nem pedig a lecke mellet. Petike és Aoi voltak az elsők, aki hamar feladták és unalmukban a szaunába mentek és utána a medencében kötöttek ki.
Minden jól alakult a továbbiakban is.
(Kreatív írás pályázat)
Egy Japán halálisten élete
A sötét középkorban Japán területén született egy ifjú harcos, kinek. Gyermekkorában szüleit megölték egy háború során, így nem volt sem neve sem otthona. Neki, is mint minden embernek megvoltak az álmai. Ő szeretett volna lenni a helyi Ninja őrség vezetője.
Sokat edzett gyakorolt. Mikor elérte 12 éves kort jelentkezett az iskolába. Gőzerővel tanult, hogy megismerje az elismert harcosok technikáit. Ahogy telt múlt az idő a fiú felnőtt lett .és egy bevetés során halt meg. Történetünk halála napján kezdődik. A hiedelmek szerint, kinek lelke tiszta és a harcban is jártas azok nem a Mennyekben vagy a Pokolban kerül, hanem a lét és halál közötti világba. Ebben a Párhuzamos világban éltek a halálistenek és a balesetben meghaltak lelkei. Történetünk főhőse Toushi-Ra ebbe a világba került. Nem tudta hol van és emlékei sem voltak földi életéről. Útnak indult hátha találkozik emberekkel. Ahogy ment egy hatalmas kapuhoz ért. A kapu díszes volt, látszólag márványból épülhetett és a hozzá tartozó szobrok pedig aranyból. Ahogy Toushi-Ra csodálta a kaput egyszer csak egy hang így szólt:
- Kaput nyiss!- hangzott
Toushi-Ra először megijedt, de aztán látta, hogy emberek jönnek ki a kapun. Öltözetük díszes volt zöld köpeny, egy aranyozott maszk és egy kapucni vagy sapkához hasonlító tárgy a fejükön. Mikor odaértek a fiúhoz megszólították.
- Te lennél a híres harcos Toushi-Ra?
- Én híres harcos? – kérdezte vissza a fiú
- Válaszolj! Igen vagy Nem?- Ordított rá a középső alak.
- Igen Én vagyok Toushi-Ra!
- Gyere velünk a fővezér már várt.
Toushi-Ra Követte az alakokat. Ahogy haladtak egy faluszerű helyre értek, aminek a közepén egy hatalmas torony volt, pontosan 15 emelettel. Ahogy beléptek a toronyba a 3 maszkos alak felkísérte hősünket a 15 emeletre.
- Innen már egyedül kell menned!- hangozott el
A fiú elindult a kis tákolt faajtó felé. Menet közben azon gondolkozott, hogy az egész épületben arany ezüst ajtók és a vezérhez hozták neki egy kis tákolt fa ajtója lenne?
Ahogy belépett az ajtón egy kétfejű medvéhez hasonlító állat várta. A pórázukon egy kulcs volt, a falon pedig egy hatalmas kard. Toushi-Ra indult a kulcs felé, amikor egy hang hirtelen megszólalt:
- Nem veheted el! Azt ki kell érdemelni!
- Ki az? Ki mondta ezt?
- Hát én, Komamura a kulcs őre.
- Mivel érdemelhetném ki?
- Látod azt a kardot? Ha leemeled a falról és legyőzöl engem tied a kulcs.
- Hát legyen.
Hosszas harc után elérkezett a pillanat mikor Toushi-Ra levágta Komamura egyik fejét. A lény ezután ígérete betartása végett oda adta a fiúnak a kulcsot.
Ahogy Toushi-Ra belépett az ajtón az orráig sem látott, mert vak sötétség uralkodott a helységben. Pár perc elteltével fáklyák gyulladtak ki a falakon egy trónszerű helyre világítva. A trónban egy öregember ült és megtapsolta a fiút, aztán így szólt:
- Üdvözöllek kedves Toushi-Ra! Én vagyok a Lelkek Világának királya és egyben a halálistenek vezetője is. Halálod nem volt véletlen. Életed végigkísértük. A gyermekkorod, a hosszas kemény edzésid felnőtt korodra meghozta gyümölcsét. Nemde?
- De igen. Az lenne az egyetlen kérdésem. Miért pont Én?
- Mivel közeleg a háború.
- Milyen háború?
- A földön sok lélek ragadt, akik valamiért kötődnek a helyhez ahol meghaltak , vagy valakihez az élők sorából. Ezeket az embereket felemészti a bánat és szörnyekké válnak. Ezek a szörnyek a lidércek. De most ez a legkisebb gondunk. Lidércek egy csoportja eljutott a végkifejlett szintre, ami azzal jár, hogy erejük és kinézetük megegyezik a halálistenekével.
Jelen pillanatban 12 halálisten van, aki képes lenne felvenni a harcot.
- De én még csak halálisten sem vagyok!- mondta Toushi-Ra.
- Igen, de megvan hozzá az erőd, hogy te is képes legyél erre a feladatra. Most menj az előbbi kísérőid már várnak.
Ahogy kilépett az ajtón újra ott volt a három zöldruhás fazon. Elindultak nem sokkal később egy kiképzőtábor helyéhez értek.
Ekkor megjelent még két ember. Zöldnek zöld volt a ruhájuk, de a maszkjuk aranyból volt és díszesebb volt, mint az előzőké. Hirtelen elkezdték támadni Toushi-Ra-t.
A fiú harc közben vette észre hogy fakardokat használtak.
Este Toushi-Ra- hoz belépett két ember, de ezek már fekete ruhában voltak , kard volt az oldalukra csatolva és nem volt rajtuk maszk. Bemutatkozta egymásnak illedelmesen. Mindenki elmesélte a saját történetét, és kiderült, hogy eddig 15 embert hívtak a lelkek világába, a Föld minden tájáról.
Másnap reggel a 16 katonát sorba állította az a két ember, aki díszes öltözetben harcolt tegnap a tanulók ellen. Ez alkalommal levetették magukról a zöld öltözetet. Bemutatkoztak.
- Az én nevem Yakumatsu
- Az én nevem pedig Karukazu. Mi vagyunk a 16. eltitkolt csoport vezetői. Csoportunkról a meglévő 15 csoport nem tud. A mi feladatunk lesz hogy megöljük az összes túlfejlődött lidércet. Egy átlagos halálisten ruhája fekete, De mi zöld ruhát fogunk viselni arany maszkkal és a ruhán található arany díszekkel.
- Mindenkinek megvan a kardja? – Kérdezte Yakumatsu.
- Igen! – Válaszolták az emberek.
- Rendben, pontban egykor jöjjön mindenki a hármas kapuhoz.
Toushi-Ra a barátaival ment harcra kész öltözetben. Amikor odaértek meglátták, hogy nem Ők tizenhatan a 16-os csoport, hanem összesen 132-en vannak.
Mindenki áthaladt a kapun és egy hatalmas tengerpartra jutottak. Már látták, ahogy a lidércek közeledtek. A harc elkezdődött. A harcot Toushi-Ra ék nyerték. Mikor visszaértek a Lelkek Világába, és már csak kisseb akciók voltak a lidércek ellen. A 16-os osztagot feloszlatták és a tagokat a meglévő 15 csoportba sorolták. Minden halálistent az erejével egy szinten lévő csoportot kapta. Toushi-Ra az 1. csoportba került, azóta is itt szolgál.
(Kreatív írás pályázat)
Vágyak útján.
Hosszú az út, mely a mélybe vezet,
Sötét, komor a félelem erdejében,
De szélviharként törsz át -e rengetegen,
Hogy szerelmed meglelhesd…
Mész előre akár a halálba,
Sűrű, szürke erdőkön előre,
Hogy megleld mindazt,
Ami már oly rég elveszett…
Szerelmednek apró kis virága,
Mely gyöngén világít a homályban,
Mint egy világítótorony lámpája,
Messze, messze az óceánban.
Csillagezred néz le rád az égből,
Kék fűmilliárd hallgatja lépteid,
Ahogy előtűnsz a nagy rengetegből,
És nem engeded elveszni álmaid.
Hófehér már a táj, ősz fák énekelnek,
Közeleg már a tél, fagyos Halál integet,
De küzdesz, kitartasz célod mellett,
Pedig már feladná minden ember…
Hűség, kitartás, színtiszta szeretet,
Élénk vörös rózsabokor nyílik lelkeden,
Mely a magasba emel, fel a mennyekbe,
Hol a Halál nem érhet, hiába szeretne.
De hiába való volna minden fáradozás!
Az elmúlás, vagy az élet jelenléte,
Ha nem leled meg Gaiát,
Ki vörösre festette szívedet.
Őt, ki felborította egész világodat,
És megmutatta, mi is az…”élet”,
Ki viszont szerethet téged,
Ahogy te áldod fenyőzöld szemedben.
Leld hát meg, és éljetek örökkön,
Mint az Istenek fölöttünk.
Ha rátalálsz, ne engedd el soha,
Mert a világon, nincs még egy ilyen csoda…
Ámen!
(Kreatív írás pályázat)
Az élet körforgása
Kék ég, zöld fű, fák és levelek,
A napsütötte rét, hol pillangó száll,
Mind olyan dolgok mik számomra kedvesek,
De az élet egyszer majd elszáll.
Midőn tested már a földel egybevál
S élet sarjad poraidból, ne búsulj
Te leszel az ki új életet ad át
Hisz belőled születik az új
Az élet az elmúlást kezdete
Aki adta azt, el is veszi egyszer
Így működik az élet kereke
Tökéletes, s mégis szertelen
Sokszor nem értem, miért félik a halált
Ha nem ismerik, nincs mitől tartani
Az ki az orra hegynél tovább nem lát
Ne félje azt mi képes új életet adni
Ezek csak szavak miket papírra vetek
De a tanulságot megleled benne
Egyszer eljön, félni tőle vétek
Nem érdemes mindig küzdeni ellene
Így működik az csodás élet kereke
S ha át látod,többé nincs mi megtéveszthet
Ki hosszút kap, ki rövidet érdemel
Ki kell használni addig amíg teheted
Úgy éld mindig, hogy ne legyen mi bánt
S majdan ha eljő a pillanat, maradjon csak boldogság
Mindent mi rossz, mit kérhet az ember lehánt
Ez a természetünk, így teremtettünk
Ne hajhászd a hosszabbat
A rend ha felborul, következménnyel jár
Lehet hogy természetünkből fakad, de
Ez pedig rosszabb lesz mint egyetlen Halál
Ahogy teremtetett tökéletes
Mindig kibúvót keresni, hiába
Akárhogy is akarja azt felesleges
Sose essünk a legnagyobb csapdába
Csapdából nincs már többé kiút
És ha ide eljutsz, az egyetlen amit kívánsz
Nem lesz már más mi hálát nyújt
Csak a keserves haláltánc
(Kreatív írás pályázat)
A kalandor
Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál. Semmit se változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja. Nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, már-már azt hittem sose térsz vissza. Kérsz valamit, esetleg egy gyógyteát? Igen az jólesne, köszönöm. Gondolom sokfelé jártál, hogyha idáig távol voltál. Lesz mit elmesélned. Mond csak sikerrel jártál az utad során? Esetleg csak tapasztalatokat gyűjtöttél? Ez egy hosszú és kalandos történet, de most már van időm elmesélni…
Történetem kezdete pontosan, egyben az életem kezdete, 24 évvel ez előtt egy, júniusi napon kezdődött. A középiskolás évem elvégzése után, nem volt cél mi hajtott volna életem útján. Hiú ábrándokat kergettem, mint minden fiatal én is csak csellengtem. Nem érdekelt mit hoz a jövő, a jelenben éltem, és egyre csak szemléltem a körülöttem folyó életet, mint pásztor a kék eget. Célt kellett találnom magamnak, és rájönni mi az amit a lelkem igazán akarhat. Egy dolog mindig is izgatott, amihez minden lehetőségem adott. Gazdag nemei családban neveltek, minden megtanultam mi az élethez kellett. Tanultam nyelveket, történelmet, könyvárunkból még azt is mit iskolában nem lehetett. Tudomány és pénz nem volt számomra akadály, így megmaradt maga a vágy. Hogy kioltsam magamban ezt az égető tüzet, egy nyári napon megfogalmazódott bennem a tökéletes ötlet. Felfedezés, ősi tudományok, kalandvágy mi engem igazán éltet, így hát neki vágok a nagyvilágnak és megtalálom azokat mikre ember még rá nem lelt. Édesapám kivel egy házban élek, végül elfogadta azt amit érzek, mivel pénzből nem szenvedtünk hiányt, kaptam is tőle eleget. Már csak egy kérdés maradt, hol kezdjem utazásomat. Választásom a titkok földjére esett, mit a modern kor Egyiptomnak nevezett. Másnap reggel a búcsú után, elindultam a városba. A sofőr gyorsan kivitt a reptérre, jegyem megvolt már, tehát nem maradt más dolgom, felszálltam a repülő gépre. Életem első repülése nagy élmény volt számomra, ekkor még nagy újdonságnak számított a légi közlekedés. A gép elindult és a levegőbe emelkedett, ez az érzés nekem tetszett, aztán ott volt a sok látni való. A város teljesen más képet mutatott felülről, eltűnt a sötét komor köd mi belengte utcáit, csak egy nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlít. A felkelő nap sugarai tisztává tették a kék eget, a gép pedig csak siklott a sűrű krém felhők felett. Az első osztályra szólt a jegyem, ezért kihasználtam a luxus élvezeteket, fiatal voltam, csak éltem az életem, egy pohár pezsgőt, és pisztáciát rendeltem. Az út mesésen telt, az utolsó órákban el is szenderedtem.
Amikor leszálltam a gépről egy új világ fogadott, más volt a nap, a levegő, de nem éreztem rosszul magam, hisz megkaptam azt, amit akartam. Célom miatt nem kerestem semmiféle hotelt, csak a lehetőségeket. Hamar rá is találtam egy expedíciós csoportra kik a piramisokat vették elsőnek úti célba. Furcsa emberek voltak, de mivel otthon én is kilógtam a sorból, hamar megtaláltuk a közös hangot egymással. Egy nap leforgása alatt meg is érkeztünk a helyszínre, eleinte csak körbejártuk a helyet, és felmértük a terepet, végül nekiláttunk a munkának. Ásatásokat, és feltárásokat végeztünk, szerte a Gizai fennsíkon. Az igazi áttörést egy véletlen folytán megtalált sírbolt jelentette, talán innentől indul az igazi kalandom kezdete. Pár órás küzdelem után átjutottunk a hatalmas kő ajtón. Lassan haladtunk előre a szűk sötét folyósokon, míg végül elértünk egy kamrába. Fáklyákat gyújtottunk, hogy megvilágítsuk a teret, de a látvány mindenkit meglepett. A hely ahova érkeztünk, egy csarnok, és annyi oszlop amennyit ember még nem is látott. A nagy felfedezés izgalmában mindenki bátran haladt előre, veszélyeket sem sejtve. Pedig köztudott hogy az ilyen helyeket csapdák, mérgek, és különféle átkok védelmezték. Egy perc se kellett és a csapat egy ordításra lett figyelmes, az egyik ember bele esett egy feneketlen lyukba, ledobtunk egy fáklyát, de mire földet ér már nem láttuk a fényt. Tovább kellett mennünk, bár most már mindannyian féltünk, sokkal elővigyázatosabban haladtunk előre. De ami láthatatlan arra nem számíthat az ember, és így sorra veszetek oda a tagok, míg végül csak öten maradtunk.
Elértük a belső szentély kapuját, az ajtót már távolról nyitottuk ki egy bot segítségével, de semmise történt, amikor már bont belépett volna a csoportvezető, visszarántottam, és egy követ hajítottam a padlóra. Jól gondoltam, a csapda ezúttal a padlóba volt rejtve, a kő súlyától lenyomódott a padló, és éles pengék bukkantak a felszínre. Bizonyos elemek alá nem rejtettek csapdát, így eljutottunk a folyosó másik feléig, ahol az egyik hordár, figyelmetlenül berontott a következő terembe, ezzel a saját vesztét előidézve. Egy hajszál vékony kötél volt kifeszítve, ami nyilat lőtt ki aktiválása során. Már csak négyen folytattuk utunkat. Úgy tűnt megérkeztünk a terem végéhez, egy istenség szobra állt előttünk, színaranyból készült, a többieknek rögtön ez szúrt szemet, azonban én másra lettem figyelmes. A hold jele volt látható a szobor homlokán, erről pedig már olvastam régebben. Egyiptom ősi istenei, a feljegyzések előtti időkből, vagyis ez a hely nem más mint a Hold vagy más néven Holtak Temploma. Tüzetesen megvizsgáltam a jelet, megérintettem, és egy mozdulattal kihúztam a szobor homlokából. A többiek már elkezdték kimozdítani a helyéről, ekkor vettem észre, hogy a hátán lévő nyílásba pontosan beleillik, egy könyvet találtam benne. A kijutás az út ismeretében már zökkenőmentesen folyt, a további feltárásokban én már nem is vettem rész, csak a könyvet tanulmányoztam. Igen érdekes varázsigék, találmányok, és szertartások voltak leírva benne, valamit további titkos tárgyak fellelési helyei. Innentől kezdve már nem volt megállás, kezemben tartottam a kulcsot, amivel a világ minden titka megfejthető és fellelhető. Már csak egy problémám volt, az Idő. Egy emberi öltő koránt sem elég ahhoz, hogy mint ezt megfejtsem, ezért először is meg kellett találnom a „Tabula Smaragdula”-t ami a feljegyzések szerint tartalmazza az örök fiatalság, és hosszú élet titkát. Következő úti célom tehát Ázsiába vezetett, azon belül egy Tibeti hegyi kolostorban, a könyv megnevezi a nyilvánosságra hozott hamis helyszíneket is, logikával és tudományos ismeretek segítségével azonban rá tudtam jönni, hogy melyik hely az igazi.
Nyolc hónappal később megérkeztem Tibet északi határvidéke elé, de mivel az országba tilos belépni, törvénytelen módszerekhez kellett folyamodnom. Egy hegyi vezető segítségével bejutottam az országba, és végül egy városba, innentől kezdve magamra voltam utalva, találnom kellett valakit, aki már hallott a Templom hollétéről. Pénzem még volt bőven, hisz nem kellett sokat költeni, ezért megszálltam a városban. Több hónapos kutató munka során, megjegyzem nem mindig a legerkölcsösebb módon, de használható információkhoz jutottam. Találtam egy embert, aki képes elvezetni a Templomig, csak sajnos minden vagyonom fejébe teszi meg ezt a szívességet. Mivel a szükség nagyúr, belementem az alkuba, két hét készülődés után végül elindultunk. Hihetetlen sok hegyi út van Tibetben, szinte csak veszélyes hegyormokon keresztül, és hágókon át vezetett az utunk, a hetekig tartó utazás során tovább tanulmányoztam a könyvet, és rájöttem, hogy megfordítva, sőt tükörrel visszafele olvasva is van jelentése. Ami azt jelenti, hogy egy történet mellé térképet is adtak, csak meg kell találni a módját, a megfejtésének. Az élelmünk még négy napig tart ki, de az idegen vezető szerint nem érjük el ennyi idő alatt a Templomot. Szerencsére a harmadik napon egy nem várt fordulat megmentette a helyzetet, tudtunk élelmet vásárolni egy hegyi falucskában, és még azt is közölték, hogy jó felé haladunk és nincs már messze az úti célunk. Újult erővel és tartalékokkal vágtunk neki a maradék útnak, bevallom ez a kis hegyi kaland nagyon jót tett nekem az Egyiptomban töltött forró, párás és homokos időjárás után. Éreztem, hogy újra feltöltődök erővel és energiával, kitisztul a testem. Három nap múlva elértük a Templom lábát, most már csak a végeláthatatlan lépcsők vártak a megmászásra. Több órás lépcsőzés után már nagyon közel volt a vége, de kezdtem feladni, úgy éreztem elértem a tűrőképességem határáig, és itt fogok össze rogyni. De a remény és a lelki erőm nem hagyott el, megtettem a maradék utat még végül diadalmasan el nem értem a Templom robosztus kapuját. Itt hiába kopogtattam volna úgyse hallja senki, észrevettem, hogy egy kis csengő van a hatalmas kapu jobb oldalán. Megcsengettem, és erre a hangra a kapu magától elkezdett kinyílni, beléptem a belső szentélybe. Mindenhol gyertyák sorakoztak, a terem végén pedig egy szerzetes meditált, amikor oda értem hozzá, csak annyit mondott, tudom miért jöttél. Átnyújtott egy zöld kőtáblát, és egy bőr tasakot. Azt mondta most távozzak, minden meg kaptam, amiért jöttem. Távozásom után a kapu magától visszacsukódott, ezt a helyet körül lengi a misztikum és a varázslat.
Hetekkel később egy elhagyatott faluban találtam menedéket, csak egy lakója volt, egy öreg remete. Ő már ismerte a smaragd tábla titkát, annak a Rendnek a tagja, akik őrzik ezt a titkot. Mint kiderült tényleg a kezemben tartottam a hőn áhított kincset, csakhogy volt ennek egy sehol sem említett csapdája. Ha nem találkoztam volna a remetével nyílván valóan én is bele futok, mint eddig oly sokan mások. Az ember testi és lelki edzés nélkül nem képest elviselni a szer hatását, vagyis élet helyett halált kap. Évekig tartó felkészülésem során, csak friss zöldségeken, gyümölcsökön, magvakon éltem. Meg tanultam kommunikálni a természettel, természetes gyógymódokat találni a bajaimra, a teljes lelki megnyugvás állapotát elérni. Megedzettem a testem, hogy képest legyen elviselni bármilyen fájdalmat. Felkészültem, hogy befogadjam az új élet magvait. A szert fokozatosan adagoltam magamnak, mivel nagy dózisban ugyancsak mérgező, esetenként halálos hatású, még a felkészült emberi lény számára is. Az egybeválás folyamata fájdalmas, és hosszú volt, erőtlennek és életuntnak éreztem magam, de sose vesztettem el a hitem. Végül a testem teljesen befogadta és magába építette az elixírt. Otthonom elhagyása óta már huszonkét év telt el én pedig látszólag egy napot se öregedtem.
Eljött hát az időm, hazamegyek édesapámhoz és elmesélem neki történetem, aztán búcsút veszek tőle és felkutatom a titkokat, amik miatt mind eddig eljöttem és megszenvedtem. Felkerekedtem hát és elindultam Indiába, hogy onnan hajóval eljuthassak Angliába. Gyalogszerrel elmentem Tibet egyik nagyvárosába majd onnan szekérrel India egy partvidéki városáig. Mivel erőm teljében voltam, hamar felvettek matróznak egy Angliába tartó hajóra. Felpakoltuk a rakományt majd útnak indultunk, picit megviselt ez a tengeri élet, az elixír ellenére is, nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy mindig mozog a lábam alatt a talaj. Végül ehhez is hozzá szoktam, és az utazás nagy részében nem voltak problémáim, többnyire teljesítettem a kapitány parancsait a fedélzeten, később megtanultam a csillagokból való tájékozódást, és a hajó kormányzását is elsajátítottam. Egyik nap fekete vitorlát láttunk a távolban, ami egyre csak közeledett, felkészítettek minket az esetleges kalóztámadásra. Amikor közel ért hozzánk a hajó azonnal tüzet nyitottak, majd megcsáklyázták a hajónkat. Kardot ragadtam, és leszúrtam a felém lengő embert. A következő pillanatban már arcon rúgott egy másik átlendülő kalóz. Az elixír és a remetével töltött kiképzésem során hihetetlen erőre és ügyességre tettem szert, ezért nem esett nehezemre megvédeni magam. Kardpárbaj során négy embert megöltem és egyet megsebesítettem, amíg rajtam egy karcolás nem esett. Végül a kapitányukkal kerültem szembe, aki maga akart végezni velem az emberei kudarca láttán, csattogott a penge, szikrázott az acél, a nagy kavarkád során, megbotlottam egy kötélben, és a földre estem, ekkor sikerült egy vágást ejtenie a karomon. Hirtelen felpattantam, és átszúrtam a combját, innentől kezdve a küzdelem eldőlt, mivel tisztességes nevelést kaptam, harcképtelen ellenfél-el nem küzdöttem tovább, csak kikötöztem az árbochoz. Miután legyőztük az ellenséget, a zsákmányaikat áthoztuk a saját hajónkra. Pár napig még itt időztünk a hajójavítással, majd újra útnak indultunk. Végül elértük Anglia partjait, kikötöttünk és lepakoltuk a hajót. A fizetésemet nem fogadtam el, pedig a hősi tetteimért plusz pénzt is adtak volna, de nekem már nem fájt a fogam földi javakra. Elindultam a Londonba egy vándorszínész társulattal, útközben kitanultam a trükkök és szemfényvesztések csínnyát-bínnyát. Végül megérkeztem Londonba, innen pedig gyalogszerrel elindultam a Londontól nem messze lévő vidéki otthonunkba. Jó volt újra hazatérni ennyi kalanddal és tapasztalattal, és alig vártam a találkozás pillanatát. Elérkeztem a kapuhoz egy pillanatra még megálltam előtte majd benyitottam.
Most pedig itt ülök előtted kedves Apám, teát kortyolgatva életem kezdetén, hisz az igazi kaland még csak ez után kezdődik. Hogy mik a terveim azt még nem tudom, annyit időt töltök veled amennyit a sors megadatik nekünk, utána ismét útra kelek, és meg sem állok addig amíg minden titkot meg nem fejtek….
(Kreatív írás pályázat)
Az Élet négy Évszaka
Lágy őszi szellő járja át testem
Simogatva, ölelve fojtogatja énem
Bár lelkemet ez nem foglya meg
Szabadon szál, mint gólya az égen.
Csak azt kívánom, lennék újra gyermek
Hogy a Levél kupacokban fürödhessek
Most inkább a borítékos csodában,
Avagy a Levél kupacokban fürödhetek.
Ősz elején a Sárga meg a Zöld
Boldogsággal tölti el borús napjaim.
De mikor már mindent sárga piros
Fátyol borit vad énem háborogva ordít.
Mikor jön a tél, s a végtelen fehérség
Haragudni nem tudok bármit is tettél.
Hónap közepette megtalál a ködfátyol
Mint élő halott lelkem elhagy s én maradok.
Karácsonykor szeretett és család csak ez számit
Konfliktusokat kizárjuk, ilyenkor nem kell színház, se paródia.
Szilveszteri éjjel mikor ránk virrad az újév
Himnuszt énekelve tudjuk, minden remek lesz ismét.
Felnézek, az égre minden madár ide-oda repdes
Madárszóval köszöntik a Tavaszt:- hazajöttünk végre!
A levelek kizöldültek a hó elolvadt még az ablakom se deres
Zene szól, a füleimbe mikor minden madár egyszerre füttyent.
Ha Tavasz, akkor a Szerelem évszakja köszönt reánk
A kis Cupido ki Ámor nyilával szerelembe ejt minket
De a kis tündér töltényei se tartanak örökre
Felváltja őt a sátán és dárdát szúr a szívbe.
Tavasz végén minden kisgyerek dalol
Lassan vége van, az iskolának ezért örülnek ily nagyon.
De a munkának sajnos soha sincs vége
Így kapja meg fiam azt, amit szeretne.
Nyáron a sok fiatal kiket nem talált meg Cupido
Keresik, a párjukat kikkel gyerekkorukat élik.
Egy folyóparti gangon hol az első csókot kapták
Ott lesz vége szép boldog napjaiknak nem pedig az utcán.
S lehullik az első őszi levél, s kezdődhet újra minden.
(Kreatív írás pályázat)
