Az élet fordulatokkal teli. Jönnek, mennek a korok. Sosem érhet véget a kerék, mely forgatja az idő folyamát. De vajon hol kezdődött el ez a folyamat? Hiszen tudjuk, hogy még ha a végtelen időkön túl is, de volt kezdete e világnak. A korok kezdete egy másik kor éjjele. Előző korunk éjjele a fény és sötétség határán fejeződik be, és innen kezdődik következő korunk hajnala. Minden, mi valaha létezett, minden mi volt és elmúlt megtalálható volt összesűrítve egy anyagtalan anyagban. Ezen anyag neve az volt, hogy Valami. Sokféle képen is merték ezt a jelen kor lényei: az Anyag maga, vagy egyszerűen csak Isteni Részecske. Ebben a kifejezésben viszont van egy óriási, égbekiáltó tévhit, melyet senki sem tudhat. Azt, hogy ekkor még Isten se volt. Így hiába alkotta meg ezen anyag az Istent, a hit, melyet ebbe az anyagba vetünk téves. Volt viszont ott még valami. Hiszen az életben az ellentétek vonzzák egymást, és hatalmas hiba lenne megfeledkeznünk arról, hogy mi, vagy éppen ki az, aki Isten által adott életekkel táplálkozik, és elpusztítja azokat. Ez nem más, mint a Feledés, vagyis a Semmi. Az pedig, kit a Semmi teremtett, hogy elpusztítsa a Valamit, nem más volt, mint a Halál. Előző korok hajnala a Valami, előző korok éjjele a Semmi. A békéjük tökéletes. Egy pillanatnyi ingás, kibillentette ezt a két világot. A Semmiből Valami a Valamiből pedig Semmi lett. Mint két völgybe zúgó hatalmas folyam keveredett egymással a két anyag. Kialakult az, melyet úgy neveznek, hogy az élet körforgása. Ez a folyam az, mely forgatja a kereket, és ezzel a pillanattal kezdődik el jelenünk hajnala, vezetve minket a jelenünk éjjeléhez, az Utolsó Ítélethez. És mégis ki él meg egy olyan földön, melyen senki sem jár, és semmi sem fúj? A folyó két partja mely, mint farkába harapó kígyó örökkön örökké csak hömpölygött két világnak volt otthona. Az egyik a szentek világa vagy, ahogy ekkoriban nevezték” A Fényben Járók Földje”. Ők voltak, akiket a Valami megajándékozott a Fény szentségével. A másik oldalon éltek „Ők, Akik Sötétségben Születtek”. Úgy is nevezik őket, hogy Angyalok és Démonok. Ők voltak az elsők, kik képesek voltak megélni a két parton. Békében éltek együtt, hiába az ellentétek, elpusztítani nem merték egymást. Miért merték volna, hiszen ha meghal egyikük, akkor felborul az a kényes egyensúly, mely világukban uralkodott. Amiről egyik fél sem tudott akkoriban az nem más, mint hogy van még ott rajtuk kívül két teremtény. Kik a Teremtés pillanatában távolról figyelték az eseményeket. Isten és Halál. Hosszú és valahol értéktelennek tekinthető percek teltek el, míg egy esemény meg nem bolygatta békéjük szépségét. Ez volt az, ahol a két oldal háborúba indult egy tulajdonért. Hogy ki kezdte a háborút, azt nem tudhatjuk. De egy valami biztosan kiderült. A két oldal vereséget szenvedett. Hogyan lehet ez? Kétségkívül jó kérdés ez, hiszen ritkán hallunk olyat, hogy nincs győztese egy csatának, csak vesztese. Hát tévedés történt megint. Van győztese, de a győztes nem más, mint a két alak, kik Teremtőnek nevezik magukat, hiszen a Világ a szemük láttára teremtődött, és vált elfoglalttá. A két Teremtő volt, ki egymásnak uszította az angyalok és démonok hadát, és mint nevető harmadik győzte le a maradékot. Megölni nem tudták őket, de elzárni igen. Egyik oldalon se lettek volna biztosan fogságban, hiszen a fényben az szentek, sötétben az átkozottak voltak erősebbek. Nem volt hát mit tenni, Isten, kiben megvolt a teremtés, és Halál, kiben megvolt a pusztítás közös gyermeket hoztak létre. Erejük összekovácsolódott, és megteremtették az Univerzumot. Milliónyi galaxis és világ teremtődött. Hogy miből? Nem másból, mint abból a folyóból, mely tartalmazta a világmindenség összes anyagát. Sokfele szakadt a folyó, mégis mindig egy helyre futott vissza. Rengeteg világon folyhatott le a víz, sőt, még másik ágba is köthetett ki az, aki maga uralja a sorsát, így a Menny és Pokol határán jelent meg a Föld. Isten megteremtette ezt a világot hat nap alatt. Innen kezdődik a történet, mely keresztülmegy téren és időn, álmon és valóságon. Vajon ki lesz az, aki meg fogja tudni állítani a megtört idő kerekét?

Múltak az évek, hiszen senki sem tudott szembeszállni egy ismeretlen akarattal. Isten lett kit mindenki dicsőít, Halál lett kit, mindenki fél. És egy napon, mely ugyan olyan átlagos volt, mint az, melyen megtermett az ember. Az addig eltelt évek voltak a sötétség évei. Annyi balsors, háború és halál után végre béke honolt. A kor végre gondolkozott. Nem bírták tovább hallgatni a vallás szentségét, és nem hittek többé Isten tejhatalmában. De vajon mit tehet egy ember egy világ ellen, melyet olyas valaki irányít, mint a pápa?

Egy sötét utca, melyet alig világít meg már napfény, és a lámpásokat is mostanság gyújtják csak meg, ellep még azonban embertömeg. Mindenki végre haladhatott hazafele. A zsúfolt utcán elég nagy volt a hangzavar. Volt, aki a kocsmába ment volt, aki onnan jött ki, és látszott rajta, hogy a hét véget ért, így be lehetett menni egy pár kupicára. Így volt ezzel az a még csak 18 éves gyermek is, aki mindösszesen édesapját hívta haza, mégis megkínálták. Hosszú fekete haja, és szürkés bőre volt. Szeme is szürkén csillogott, mint ködben a lámpás. Meg-megcsillant benne a bent égő lámpa is melytől egy pillanatra úgy tűnt, mintha szemében tűz égne. Ruhája koszos volt, és tépett. Munkás volt már ő is. Pontosan tudta, hogy mi lesz akkor, ha megissza, mégis megtette. Kivette édesapja kezéből a kupát, mely már csak félig volt, és kikortyolta belőle a keserű nedűt. Érezte, hogy az ital a fejébe száll, mégsem tudott mit tenni. Felkarolta szülőjét, és elindultak lassan ki az ajtón, ki a sürgő-forgó tömegbe. Kint a férfiak jót mulattak, énekelgettek és dülöngéltek. Apja vissza akart még menni, de fia nem engedte. Elindultak hát a tömeggel a határ felé. Kis város volt az övék, mégis nagyon sokra tartották őket, hiszen a legjobb fémek ott készültek. Lassan elfogyott a körülöttük lévő zsibaj, és énekszó, és nem maradt más, csak sivár és kietlen táj. Lassan kiértek a lakások erdejéből a házak rengetegébe. Mindez szép és jó volt, azonban mai nap valami furcsaság térítette el a fiú tekintetét. Volt egy út, mely a fák közé vezetett, és gyakran jártak is arra, amikor rőzsét kellett gyűjteni télire, most viszont ködbe borult az egész. Még a legelső fát se látta, pedig egy gyönyörű élettel teli tiszafa az. Az apa is megtorpant. Megvakarta fejét, és halkan félig érdes hangon szólt fiához.
- Csak nem vagy kíváncsi, hogy mi lehet a túlsó oldalán? Elhiheted, nem találnál ott mást, mint amit eddig.
A fiú továbbra is csak bámulta a tájat. Remélte, hogy talán mégis átlát a sűrű tejfehér ködön, de egy idő után fel kellett adnia. Odafordult édesapjához, és mélyen a szemébe nézett.
- Vajon tényleg csak ennyi lenne ott? Úgy érzem, sokkal több rejtőzik abban az erdőben. Valami olyan, ami talán soha eddig nem volt látható. Én pedig látni szeretném. Szabad?
Ekkor tűnt fel neki, hogy apja szeméből ijedtség tükröződik. Nem értette, mire föl ez a nagy aggodalom. Sokszor volt már az erdőben, és mindig látott sok mindent, ami új volt előző látogatásához képest. Mókusok új fészket raktak, vagy egy fakopáncs elkezdte kialakítani apró odvát, és napról napra nagyobb lett a rés, vagy csak új hajtások voltak az úton, melyeket ő ahelyett, hogy eltaposott volna kiásott, és a tisztáson ültette el újra. Most viszont szemmel látható volt apja ijedtsége.
- Fiam, a szemed… mindkettő színe megváltozott… a bal… és a jobb is…
Nem értette apja szavait, de mikor odahajolt egy apró tócsa fölé, hiába a vak sötét, mely addigra körbevette őket, láthatta, amit apja is. A bal szeme azúrkék, a jobb szeme arany fényben izzott. Apja félelme immáron rajta is megjelent. Vajon mi lehet ez, ami megváltoztatta szemének színét? Látása nem romlott, és nem is javult, mégis valami változást érzett. Apró fénypontokat látott az erdőből. De vajon mi történhetett? Kérdések kavarogtak a fejében. Azonban válasz helyett valami sokkal különösebb történt. Egy apró lyuk keletkezett a ködfalban, és egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül már egy ember is átfért volna rajta minden akadály nélkül. Ám még mindig ijedt volt, és nem mert megmozdulni. Mégis érezte, hogy nincs esélye, be kell, hogy menjen Megindult, és mikor apja is indult volna vele, kinyújtotta karját oldalra, és nem hagyta, hogy tovább menjen.
- Ez az én problémám kérlek, várj meg itt. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj.
Apja halkan bólintott csupán, így is rettegett a szíve mélyén, nem akarta életét ilyen hamar elveszíteni. Fiát se akarta, mégis őt nem állíthatta meg, ha arra húzta a szíve. Hátrább lépett, a fiú pedig elindult keresztül azon a „kapun” melyen talán sosem térhet vissza.

A túlsó oldalán várta a meglepetés, melyre a legkevésbé sem számított. Világos volt pont, mint nappal és nem rögtön a fák között volt, mint ahogy azt gondolta, hanem egy apró tisztáson, mely után kezdődött csak a rengeteg. Látta, hogy van egy tábla a kitaposott ösvény bal oldalán. Elbaktatott a fatáblához, melyen furcsa írás fogadta. Hallott sokféle nyelv, sokféle nyelvjárásáról, és sokféle írásról, ez viszont egyikhez sem volt hasonlítható. Az egyiptomi hieroglifák melyek képek voltak vagy a kínai írásjelek, melyek vonalak rendezett halmaza volt talán, ez a kettőnek egy keveréke lehetett. Nem is tudta milyen holt nyelv lehetne-e ez a nyelv, ám a válasz magától bújt elő. Felizzott a tábla, és a jelek, mint a kámfor eltűntek, majd megjelentek helyette az általa is ismert alfabetikus jelek. A tábla szövege így szólt:

„Üdvözlégy lélek, ki a halált keresi!

Ebben a földben sok lélek keresi nyugalmát. Vannak, akik jogosan, vannak kik jogtalanul. Te ki ezen a helyen jársz, jogtalanul teszed azt. Kérdezd tán, hogy miért, de válaszod nem olyasmi, amit megtudhatsz. Két szabály van ezen a területen, az egyik, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ez a felirat az, melyet a Pokol kapuján is olvashatsz. A másik: „Ki itt belépsz, reménnyel élj, és halj!” Ez a Mennyország kapujának szövege. Tehát ha tovább haladsz, akkor választanod kell, melyikhez akarsz hű lenni, jóhoz vagy rosszhoz? Válaszod legyen bölcs…

A Teremtők”

A szöveg kicsit sem nyugtatta meg, épp ellenkezőleg, rettegéssel töltötte el a tudat, hogy innen nincs visszaút. Mégis bízott magában, és az erejében. Igaz nem volt a legerősebb, de az eszét mindenki dicsérte. Ugyan csak lassan, mint egy hömpölygő folyó indult csak tovább, de tekintete elárulta, hogy nem a félelem köti gúzsba kezeit. Egy lejtő következett, majd mikor lenézett látta, hogy az út kétfelé ágazik. Lebukdácsolt, és megnézte mindkét ösvényt. Az egyik fölé ki volt írva, hogy „Remény” a másik fölé pedig, hogy „Reménytelen”. Pontosan tudta mire utal ez a két szó. A Remény vezet a békés halálhoz, a Reménytelen a gyors és fájdalmashoz. Neki viszont egyik se tetszett. Nem úgy volt vele, hogy nem akar meghalni, csupán nem akarta már akkor eldönteni sorsának végzetét. Az olyan érzés lett volna, mintha aláírná a kivégzését. De mire lehet az jó, hogy ilyen érzések keringenek a testében? Félelemnek ugyan nyoma sem volt, sokkal inkább volt benne egy érzés, hogy egyik út sem helyes. Középen egy fa volt, melyen ott volt a két fatábla, mutatva, hogy melyik út merre vezet. Ő azonban nekiiramodott, és elkezdett rohanni a fa felé. Nem érdekelte, ha fájni fog, ő akkor is küzdeni fog a sorsa ellen. Várta a fájdalmas becsapódást, ami azonban elmaradt. Helyette, mintha valami láthatatlan függönyön hatolt volna csak át, azon kapta magát, hogy meg kell állnia, vagy belecsapódik egy másik, hatalmas koronájú fába. Ámulatba ejtő volt az a növény. Mérete olyan nagy volt, hogy ha mérföldekről arrébb keresnék, akkor se lehetne eltéveszteni. Érintetlen dzsungel közepe lehetett az a hely. Ami még különlegessé tette a fát méretén kívül az nem más, mint a hatalmas gömb a tetején. Szürke színű volt, így biztos nem a termése lehetett, és virágnak is túl nagy volt. Odalépett lassan, és felnézett. Valószínűleg még mindig izzott a szeme, mert ekkor tűnt fel, hogy a pontok, melyeket már az utcáról is látott ott voltak annak a gömbnek a közepében. Fára nem tudott mászni, és egy ilyen magas fát különösképpen nehéz lett volna megmásznia. De meg akarta vizsgálni azt a furcsa tárgyat. Megérintette a fa törzsét, mire egy szürke ér elkezdett felkúszni rajta. Nem értette mi történik, de abban a pillanatban, amelyikben elérte a gömböt a szürke sugár azonnal felizzott. Elkezdett eltűnni, majd látni vélte, ahogy az egyik fele kéken a másik pirosan ég, és hamu nélkül tűnik el. Benne húsz apróbb gömb volt. Miután kiszabadultak a kis golyók elkezdtek lebegni, majd mindegyik egy szempillantás alatt eltűnt, kivétel kettőt. Ez a kettő előtte ért földet. Bal kezébe vette a feketét, jobb kezébe a fehéret. Vajon mi lehet az… – gondolta magában – De a kérdése ismét már késői volt, mivel amint átfutott néhány lehetőség a fejében a két gömböc lelapult, és hozzátapadt a tenyeréhez, majd fokozatosan fel is szívódtak. Ez volt az a pillanat, ahonnan nem volt visszaút. A sokk kiütötte, és helyben összerogyott, mint egy rongybaba.

Kinyitotta a szemét, de már nem a fák rengetege vette körül, mint eddig. Egy szürke szilárd vonalon állt, mely mintha jég lett volna. Tőle balra volt egy teljesen feketeföld, a sötétség maga, tőle jobbra egy teljesen fehérföld, a fény maga. Ő maga fel sem fogta, hogy hol lehet, mert ilyen helyen még eddig életében nem járt. Kinyújtotta bal és jobb kezét, de nem tudott átnyúlni a vonalon. Mint egy láthatatlan fal úgy zárta őt be. Ami az alatt a pár perc alatt lejátszódott az megváltoztatta egy életre a sorsát. Ott ismerkedett meg azzal a két alakkal, akik megmutatták az Igazságot az igazság mögött. A feketeségben egy fehér pont jelent meg, majd egyre nagyobb lett, míg végül egy életnagyságú ember állt mellette a fel túloldalán. A másik oldalon egy fekete pont közeledett ugyan így. De vajon kik lehetnek? A bal oldali szólalt meg legelőször. Hangja szinte csengett a hatalmas megtört csendben. Arcát nem is láthatták, mert csuklyát viselt.

- Üdvözöllek téged. Régen volt már, mikor utoljára magadhoz fajtát láttunk volna. Ne érts félre, nem emberként, hanem élőlényként gondolok most rád. Szeretném megtudni a neved Ifjú.
A fiú teljesen sápadt volt. Ki lehet, vagy sokkal inkább mi lehet ez az alak? Talán ember, vagy valami emberbőrbe bújt állat? Nem volt más ötlete, válaszolt.

- Az én nevem Haji. Haji Lexton. És bennetek kit tisztelhetek?

Meghajoltak mindketten és kórusban kezdték el költeni a szavakat, melyek egy életen át elkísérték a fiút.
- Mi vagyunk a múltad, a jelened, és a jövőd is. Te pedig a mi megváltónk! Most pedig jól figyelj, elárulom a sorsod: Legyőzni Istent és a Halált is.

Haji felkacagott. Nem volt egy Istenben hívő gyermek sohasem, de ekkora viccet még ő sem hallott, hogy valaki szembe merjen szállni a két Teremtővel. Váltogatva figyelte kettejüket, és mindketten komolynak tűntek.

- Akkor árulj el nekem valamit, mégis ha van Isten és Halál, akkor hol találom őket, és ha meg is találom őket, akkor hogy győzzek ellenük?

- Hogy hogyan? Ez rendkívül egyszerű. Mi vagyunk azok, akiket Isten is csak csellel győzhetett le, az Angyalok, és a Démonok. Hadd mutatkozzam be én először. A legfőbb démon, aki a Pokol ura volt, amíg le nem taszítottak, Sátán.

- Én pedig a legfőbb angyal, aki a Mennyország ura volt, Metatron. Te pedig nem más vagy, mint az egyetlen, aki képes halál és halál közül is az életet választani, az ilyet mi úgy hívjuk, hogy Lovag.
Mégis hova kerültem? Ez egy álom vagy valóság, vagy ennyire megártott volna az alkohol, amit ivott? Túl sok gondolat volt már a fejében, teljesen össze volt zavarodva. Megingott egy pillanatra, és el is sötétült a tekintete, és már nem is látta, hogy mit cselekszik. Egyedül annyi maradt meg, hogy a két alak mosolyog rá csuklyájuk alól. Olyan ismerősek voltak…

Felébredt, ott állt egymaga a tisztás közepén. Senki nem volt körülötte, és nem is látta már a fénypontokat akármerre kereste őket. Megfordult, és felismerte, hogy ott áll a valódi erdő valódi tisztásán ott a rengeteg kellős közepén. Vajon mindez csupán álom volt? Mindent érzett, mintha valóság lett volna, de ilyen biztosan nem történhet meg vele, egy átlagos fiúval, aki egy átlagos életet él csupán két szülővel. Betudta inkább annak a fél kupica sörnek, amit megitattak vele, és elindult hazafelé. Szülei halálra aggódhatják már magukat. Furcsa, hogy nem is nézett végig magán, mert ha megtette volna felfedezhette volna azt, hogy maradt nyoma annak, ami történt. Mikor este hazaért már megtalálta a bizonyítékot, hogy ez a valóság volt. Nem más, mint két gyűrű az ujján. A jobb kezén arany gyűrű a bal kezén ezüst gyűrű rajtuk egy-egy szimbólum: Az arany gyűrűn egy korona, mely az angyalok királyának szimbóluma volt. Az ezüstgyűrűn pedig egy számsor: 666, mely a démonok királyának jele volt. És így az idő kereke beharangozta azt, amire még senki sem készült fel, ez pedig nem más, mint a kor vége.

(Kreatív írás pályázat)

I. helyezett

Lassacskán ballagtam a friss zöld fű fedte keskeny ösvényen, mint ezelőtt már rengeteg alkalommal. Körülölelt a tavaszi zápor üde illata, és a madarak távoli halk csicsergése. A vízcseppek apró táncosokként pattogtak lefele a fák levelein, egészen a talajig. Emlékszem, mikor először vitt erre az utam, még fiatal és energikus leány voltam. Félénken fedeztem fel az erdő sötét és hátborzongatóan hívogató mélyét, lassú, óvatos léptekkel vetettem be magam a sűrűbe. Akkor még a közelben fészkelt a vén Uhu is. Első találkozásunknál még sikerült rendesen megijesztenie, de idővel megszoktam egyedi, teafőzőhöz hasonlító sípoló hangját. Most így belegondolva, már-már hiányzik, ahogyan hatalmas barna szempárjával kérdően rám meredt, némán érdeklődve úti célom felől.

Gondolataim kergetése közepette meg is feledkeztem arról, hogy hamarosan hazaérek, szeretett kis faházamba drága férjemhez. Egy fél emberöltő is eltelt már az esküvőnk óta, de mégis remekül megértjük egymást. Engem ez a csendes, magányos környék nem csak emlékekkel, vidámsággal, de emellett szívsanyargató keserűséggel is eltölt. Ha körbepillantok, bárhova esik is a tekintetem, csak az én kedves kis Bercim körül szaladgálnak fürge gyík módjára gondolataim.

Hűvös őszi nap volt. Pontosan úgy vette kezdetét, mint bármelyik átlagos őszi reggel, de mégis, valahogy olyan szokatlan volt. Ez most biztosan bután hangzik, de a madarak másképp daloltak a fák hatalmas koronáin, a sötét felhők mintha óráról órára csak egyre gyülekeztek volna az égen, s mintha minden azt sugallta volna, hogy valami nincs rendben. Én ezek ellenére kellemesen éreztem magam. Rég nem fogott el ilyen üde érzés, mely a testem teljes egészét átjárta, mintha megfiatalodtam volna. A régi falépcsőkön légies könnyedséggel suhantam lefelé, még a térdembe sem nyilallt bele hasítóan a fájdalom, mint eddig mindig. Mégis, mikor a kis tóhoz értem, hogy kimossam a szennyest, s a sima vízre pillantottam, tükörképem bámult vissza üresen. Elfogott egy leírhatatlan érzés, mintha hirtelen minden, a madarak, a felhők, a fák eltűntek volna, a csicsergés megszűnt volna, és az egész világ fekete-fehérbe borult volna. Körbetekintettem, minden némának tűnt, pedig épp egy nagy csapat vadkacsa szállott el fölöttem nagy zajt csapva. Az arcom mégis sápadt volt, rideg és érzelemmentes. Hiába éreztem magam szomorúnak, kétségbeesettnek, hiába rettegtem, az arcom nem rezdült. Sírni tudtam volna, de nem ment.

„Berci szeretlek!” Ez a felirat díszelgett a kedvenc párnámon, melyet feleségem hímezett nekem a 20. házassági évfordulónkra. A gyomrom összerándult, a szemem pedig könnybe lábadt, ha csak a tekintetem odatévedt. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire megváltozhatnak a dolgok egy nap alatt. Előző este még boldogan öleltem magamhoz, és suttogtam fülébe szebbnél szebb bókokat, boldogságtól repesve öleltem magamhoz. Régi világom összeomlott mikor aznap reggel megpillantottam az én Katám élettelenül, békésen feküdni az ágyban. Senkinek sem kívánom azt az érzést, mintha egyszerre ezer és ezer tű szúrná át kegyetlenül az ember szívét. Erős ember létemre zokogni kezdtem, reménytelenül szorítva hideg kezét, amely nem rég még annyi gondoskodással volt tele. A könnycseppek apró labdákként egymás után gurultak le arcomról, le a paplanra.

Miután feleszméltem a tükörképem által okozott sokkból, berohantam a házba drága Bercimhez. Kerestem, kutattam, de sehol sem találtam. Végignéztem a kis konyhát, ahol mindig együtt kávéztunk, a fürdőszobát, amely a kölnijétől illatozott, a nappalit, ahol a kedvenc fotele üresen várta tulajdonosát, és végül a leghátsó szobához rohantam. Úgy éreztem, ilyen gyorsan még sosem loholtam, fáradtságot nem érezve, míg nem betoppantam a nyikorgó hálószoba ajtón. Ott feküdt az ágyon és egy betakarózott nő kezét fogta. Gyomrom görcsbe rándult, elfogott a megbántottság keserűen mardosó érzése. Ledermedtem, de végül nagy lelki erő segítségével, összeszorított fogakkal, remegő térdekkel elindultam. Közelebb léptem, s akkor vettem észre, hogy férjem keservesen zokog. Hirtelen úgy véltem, biztosan a lelkiismeret-furdalás kínozza, s hogy ezt kiderítsem, odanyúltam a vállához, de mielőtt hozzáérhettem volna, rám nézett. Szomorú, meggyötört tekintettel, akárcsak egy kisgyermek, akitől elvették a legjobban szeretett plüssmackóját. Mégis, ez a nézés, valahogy olyan más volt, felém tekintett, de mégsem rám. Átnézett rajtam, akár egy üveglapon. Megszólalni képtelen voltam a sok megrázkódtatástól, és mert születésemtől fogva néma voltam, ezért kézjelekkel próbáltam kérdezgetni, de eredménytelenül. Csak nézett rám, és sírt.

Próbáltam a zokogáson enyhíteni, de lehetetlen volt. Akkor eszméltem csak fel, mikor feleségem parfümjének kellemes, mézeskalácsra emlékeztető illatát megéreztem a levegőben. Felnéztem, mintha megint ott állna mellettem, mintha megint csak a reggelimet hozná fel kedvességből. Sajnos csalódnom kellett, csak az enyhe szellő legyintette meg az ajtót, továbbra is egyedül voltam a szobában.

Továbbra is megrökönyödve álltam férjemmel szemben, s ő megszakítás nélkül keserűen nézett engem. Nem bírtam tovább, elrohantam, el, messze, amilyen messzire csak tudtam. Túl a kis tavon, túl a vadkacsák lakta kis stégen, egészen egy tisztásig. Lerogytam a fűbe és csendesen bámultam magam elé. Az erdő mintha sejtette volna, hogy gond van. Az eddig mérgesen tomboló szél most lágy szellővé változott, és a gyengéden simogatta bús arcom. A fák mintha csak sajnálatukat próbálták volna kifejezni halk susogással. Zajra lettem figyelmes, a ház felől jött, elindultam a hang irányába, s egy lövést hallottam, egészen közelről, a hátam mögül. Mintha közvetlenül a fülem mellett sütötték volna el a vadászok a puskát. Hátrarántottam rémülten a fejemet, s egy fegyver csöve nézett vissza rám komoran…

Pár hónap telt a feleségem szomorú halála óta, én mégis magam mellett érzem, mintha most is átjárná az orrom a finom illata, mintha csak érezném a belőle áradó kedvességet. Megfogadtam, a tiszteletére, megváltozok! Régebben mindig lusta voltam, sokat dolgozott helyettem, rendetlen voltam, amivel sok terhet okoztam neki. De sosem panaszkodott, mindig segített engem mindenben, kedvesen, vigyázott rám. Megváltoztam! Mostanra minden házimunkát magam végzek, egy kis szentélyt is készítettem a tiszteletére a kertben. Gyönyörű kis kert közepén található a sírja, körülötte pedig a szerelem virága mindenhol, ahova csak az ember néz. Biztosan nagyon büszke lenne rám, ha most látna, és remélem, tudja, mennyire szeretem. Itt az ideje, hogy én gondoskodjam róla.

Beletelt pár napba, míg rájöttem, mi történt, hogy drága férjem miért nézett keresztül rajtam, és hogy miért éreztem magam olyan üresnek. Eleinte még én magam sem hittem el, hogy kísértetként figyelhetem csak őt, hogy soha többé nem láthat, hogy nem ölelhet át, hogy nem készíthetek neked tojásos omlettet. Büszke vagyok rá, és köszönök neki mindent, amit értem tett. Mindig vigyázni fogok rá, remélem egyszer majd újra találkozunk.

(Kreatív írás pályázat)

II. helyezett

Lassan elnyeli a homály a védtelen lelkeket melyek, mint borjak bolyonganak a nyáj között esetlenül. A rossz mikor belülről emészt, és elveszít.  Itt nőttem fel, Bringhamben. Nem nagyváros, sőt inkább falu. De mégis papíron rákényszerültünk arra, hogy városnak nevezzük. Ez semmi. Nincs itt élet, csak a maszk mindenki fején, ami eltakarja az igaz érzéseket és fájdalmakat. Minden árva mosoly mögött, szemernyi jókedv sem bújik meg. Undorító. Itt nincs munka, itt nincs vidámság vagy móka. Én jól tudom, mi folyik itt. De ha többet akartok megtudni, hagyjátok, hogy a szavak lassan átvegyék az uralmat a gondolataitok felett…

Bringham az a hely, ahova az emberek valószínű csak sírni jönnek. Turista látványosság vagyunk, miszerint ahogy minket reklámoznak: „Egy nyugodt hely.” Igaz. Bringhamben nem mernek háborogni. Miért is tennék? Nincs miért. Nincs vagyonunk, nincsenek birtokaink. Nincs semmink. A városunk egyetlen iskolája, már évek óta nem nyitotta ki a kapuit, és senki még csak be sem tette a lábát. Ellentétben a kórházzal, ahova napi szinten szükség volt az ellátásra. De ez a kórház más volt, mint amilyet megszokhattatok. Az ágylepedők már-már zölden foszforeszkálnak, és szakadtak. Lezuhant moslékokat pedig évek óta nem takarították fel a földről. Ebben a kórházban nincs normális ellátás. Ezt mindenki tudja, aki már legalább egyszer megfordult itt. Csak a különleges emberek miatt van még nyitva ez a borzalmas börtön. Én egy ilyen ember vagyok. Különleges.

Most töltöm itt az ezredik napom. A falból kikandikáló kőre rálépve, a szinte csak tenyérnyi méretű ablakon át, egy pillantást tudok vetni azokra a furcsa dolgokra ott kint.  Talán egy út, egy ösvény. Ennyi amennyit látok belőle. Rengeteg legendát terjesztettek el. Mi lehet az ösvény végén? Mi Bringhamiek nagyon babonásak vagyunk. De ez az ösvény az én végzetem. Ismerem azt, ami ezen a ketrecen kívül van, de nem ismerem azt, ami az ösvény végén található. Vajon egy másik világ? Egy világ ahol nincs bűn. Erőszak. És normális lehetek… nem pedig különleges. Több fajta betegséggel diagnosztizáltak. Mindegyikre szinte ugyanaz a megoldás. Gyógyszer, gyógyszer… és bezártság. El kell minket vinni és bezárni. Én sohasem éreztem azt, hogy beteg lennék. De papírt kaptam róla. Az orvosok biztosan tudják, hogyan gyógyulhatok meg ebből a semmit mondó kórból. Szeretnék újra házban élni, nem egy rácsokkal teli zárt dobozon, ahol a fény csak egy halvány csíkban világítja meg a szobát.  Nincs villany, se víz. Takarodó mikor a nap lenyugszik. Minden napom elmélkedéssel telik, és azzal hogy hangokat próbálom megszűrni. A napi rutinom sem áll sokból: Kelés, gyógyszerek, etetés, gyógyszerek, alvás.  Itt nem létezik az a szó, hogy étkezés. Nyilvánvalóan kimondják, hogy ez az etetés. Egy rutin. Néhány hónap alatt az ételnek nevezett moslékot is képes vagy legyűrni. Főleg ha a gyógyszerek megbénítják minden szerved. Ilyenkor már nem érzel ízeket, sem éhséget. Tönkre vagy téve, és kiszolgáltatott vagy. De egy remény él bennem, az hogy egy napon kijutok, és újra szabad lehetek.  El sem tudom képzelni hogy az ösvény, amire az ablakomból rálátok vajon hova vezethet… miért fél mindenki tőle? Talán mert aki egyszer bemerte tenni a lábát, az sohasem tért vissza? Ez Mende-monda, én nem hiszek ezekben. Az is csak egy ösvény, mint a többi. Vezet valahova, és nem a halálba. Talán inkább egy tóhoz, vagy patakhoz.

Elmélkednék még, de a gondozó nemsokára visszatér, a számommal és a gyógyszereimmel. A nevem Grahem, de manapság csak 747-nek hívnak. Ez a számsor igen fontos az itt léted alatt. Ez határoz meg téged. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. A sok homály elfedi azt, amit tudni szeretnék. A végtelen sötét űr, ami borzalmas ürességet hagyva a fejemben mászkál fokról-fokra. Szeretném tudni miért, vagyok itt.

Az összes napom könnyedén kezdődik, hála a sok szernek, amit kapok. Kipihent vagyok és nyugodt. Egy levél ebből, egy csepp abból, és máris eltűnik a sok probléma, amit magamnak alkottam. És kitisztul a vászon. Újra alkothatom a képeket a fejemben. Kezemben az utolsó szem nyugtató. Már az íze is elmámorít, és szinte eufórikus álomba repít. A gondozótól loptam el egy dobozzal. Könnyen kijátszható. Nem okozott problémát az, hogy átverjem. A tabletták teremtettek, és most álltaluk fogok elpusztulni. Legalábbis azt hittem.

Elfogyott minden, ami eddig éltetett. A napi kimért adagokon kívül nincs másom. Reménytelen eset. Ismét ki vagyok szolgáltatva a gondozóknak. Szükségem van arra, hogy fehér és üres legyen a fejem. Festeni akarok a gondolataimból szőtt vászonra. Ez a vászon, melyre csak én alkothattok.
Érzelmeink  hosszú monológját félbeszítva halljuk mindannyian a csörömpölést, a járkálást és a féktelen ordítozást. Dulakodás. Itt létem alatt sosem fordult még ilyen elő. A pánikbetegség kiült az arcomra, éreztem, ahogy lassan egyre borzalmasabb sémát vált a szoba. Ordítottam. Még, pedig úgy ahogy a torkomon kifért. De nem csak én. Leírhatatlan félelem uralkodott el minden ott tartózkodón. A bezárt szobákban nem tudhattuk mi történik kint. Egyre nagyobb morajlások lettek, fegyverzörrenést is hallottam. Várakozással és félelemmel még lassabban telt az idő, mint általában. Már éreztem, hogy eltértünk a rutintól.

Nem tudjuk még ma sem, hogy mi történhetett. De érzem, hogy ezen túl minden meg fog változni. Az előző napi eset óta, nem volt nálunk gondozó. Az őröket sem hallottuk. Mi történhetett? A gyógyszereim nélkül nem fogom ennél tovább kibírni. De ezt tudják. Kénytelenek lesznek odaadni, különben előtör az, aki nem én vagyok. Egy papíron kívül nem volt más a szobámban. A padlón egy kemény matrac. Ez a papír sem lehetne nálam, de mégis sikerült becsempésznem. Nem lehet semmi rajtunk és a matracunkon kívül semmi a szobánkban. Féltik az életünket. Magunktól.

Két napja nem jutottam gyógyszerhez. Sem ételhez. Émelygek. Találtam egy sötét kődarabot, mely vékony nyomot hagy. Mától el kezdek írni. Nos. Hányadika lehet? Milyen nap? Nem kapunk információt, csak a nappalt és az éjszakát tudjuk. Legyen ma a 17. születésnapom. Boldog születésnapot nekem! Ezzel fel is írtam a papíromra.

„Ma van a születésnapod. 2003”

Az írásom olvashatatlan és értékelhetetlen. De én értettem mit jelent. Más nem számított. Az évszámot tudtam. 17 évvel ezelőtt születtem. Az agyam egy része elsorvadt, de még van, amit össze tudok kaparni. Így az ilyen információval fel tudom köszönteni magam az évben bármikor. Igaz nem tudom pontosabban, de így akkor tartom, mikor én akarom. Emlékszem mikor még ajándékokkal halmoztak el a szomszéd gyerekek és süteménnyel a szüleik. Most nem így van.

Hatodik napja ülök a kis börtönömben, ételek és gyógyszerek nélkül. A víz is csak egy törött csőből csepeg, amit pár napja találtam az egyik szétrepedezett falban. Kezd elapadni ez is. Már nem is kívánom a gyógyszereket, csak az ételt és a szabadságot.

„Éhes vagy! Be vagy zárva és magadra maradtál!”

A gondolatok végigsöpörtek a fejemen, és elhagyva minden féle épp elmésséget neki rohantam a tenyér méretű ablaknak. Magasan volt, de bármit megtettem volna azért, hogy kijussak. Az agyam teljesen kikapcsolt. Felkapaszkodtam, és beleütöttem. Többször is. Amíg minden apró darabja nem a padlón, vagy a kezemben végezte. Az ablakon csak a karom fele fért ki, de olyan instabil volt a keret, hogy az ütéstől a mellette lévő fal is kimozdult. Van esély… gondoltam én, és neki estem bontani a falat, ahogy csak tudtam. Küzdöttem a szabadságomért, azért hogy soha többé ne keljen visszatérnem.

A lapon egyre több minden kezdett felgyűlni. Gondoltam itt hagyom, hogy a jövő generáció tanuljanak valamit az életutamról. Ez a művem. Bárcsak alkotó lehettem volna.

„Ma van a születésnapod. 2003
Éhes vagy! Be vagy zárva és magadra maradtál!
Nem csöpög, a törött csap
Még mindig tele van szilánkokkal a kezed.
Lehetséges.
Ki vagyok én?

Grahem May és 747.”

Két napja hogy elkezdtem a falat bontani. Már nincs több erőm, de már van annyi hely, hogy a fél testem kiférjen rajta. Ma megcsinálom. Már ahogy ástam, éreztem a harmatos, friss zöld füvet a kezeimmel. Éreztem azt, hogy kint vagyok. Akár már néhány perc múlva is. Gyenge voltam, de felhúztam magam, majd kimásztam a résen, amin napokig dolgoztam. Kúsztam és másztam, esett a fejemre a por, a kosz és minden csúszómászó, amit ellehet képzelni. Ott voltam. Az ösvénynél. Eloszlott az a határ, amit a fal alkotott.  A szemem tágra nyílt, és a szavam elakadt. Elkezdtem követni az utat. Azt az utat, amit már megálmodtam. Mentem a sötétségbe, ami mindennél jobban csábított.  Tudnom kell, mi van ott. Nekem az eszem mindig is a helyén volt, bármit is mondtak. Viszont a tudatommal nem éreztem semmi féle kapcsolatot. Nem is számított…

Érdekes tény, miszerint az ember ismeri a legjobban önmagát. De mikor nem tudod ki vagy, az információ az életedről és magadról eléggé homályos tud lenni. Megbomlott emberi tudatom súgta, hogy mennyek és fedezzek fel. Ellene az eszem esélytelen volt. Gyors sétára váltottam, majd futásra, és a tempót váltogatva értem el különböző varázslatosnak tűnő helyekre. Mitől félnek az emberek? Ilyen tudatlan és gyáva mindenki, aki nem mer belépni egy helyre, csak mert idegen. Idegen az emberi léleknek, ezeknek a bizonyos birka lelkűeknek. Hallottam, ahogy az erdő hív maga felé, a szél suttogta a nevem. A lombok komponálták a hangsúlyt, és az apró csermelyek adták a nyugodtság teljes szimbólumát.

Lassan minden félbeszakadhat. Az eszem működésbe lépett, aki azt sugallja folyamatosan, hogy itt az idő. Itt az idő, de mire? Lebomlott az álomvilág, nincs boldogság. Nincs szivárvány se viola. Hideg van, és a testem kihűl.  Besötétedett és egyedül vagyok. Nincsenek a szoba biztonságos falai. Azok a falak, amik több mint ezer napon át megvédett mindentől. Hiányzik a magányos szobám. Jól éreztem, ez az ösvény lesz a végzetem. Az én szerveztem sem mindent tűrő. Beteg vagyok. Érzem, ahogy elnehezedik a lélegzetvételem. És lassan becsukódik a szemem. A szél hangos komponálása elhalkul, és minden csendes lesz.  Soha többé nem érezhettem meg a levegő lágy simogatását. De az utolsó perceimet szabadon tölthettem.

„Grahem May holtestét megtalálták. A 747-es pszichológiai osztályon kezelt, skizofréniával és pánikbetegséggel diagnosztizált  fiatalkorú férfi elhunyásának körülményei ismeretlenek, az erdőben járőröző lovas tisztek találtak rá 2003. Június 8-án, pontosan 17:04-kor. A boncolások szerint túl sok gyógyszer volt a szervezetében, és ételhez már hosszú ideje nem jutott. A férfinél semmi nem volt, ám kezében üvegszilánkokat és elfertőződött sebeket találtak. A rendőrség lezárta a nyomozást. Az átkelés biztonságos az ösvényen keresztül „
Ezek voltak az utolsó írások rólam. A 747-es-ről.

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett

Ez értelmetlen. És reménytelen. Egyetértek.  Nekünk nem szabad többé találkoznunk. Valóban, ennyi az egész: ilyen egyszerű: soha többé. Szóval, akkor hol vacsorázunk? A nap még nem telt el. Legalább ezt az egy napot hagyja meg nekem az ég.  Most fordult a kocka. Még nem jöttek értem, és ha rajtam múlik, nem fognak elkapni.
A nap már vörösödött. Az agyam egyre csak azon forgott, amit ma láttam. Már biztos a városban is vannak. Nem maradhatok sokáig. Akit idáig védtem, most megmenekült, és én lettem az üldözött. Ezekben az években a szerelmet legyőzi a hadsereg.

Úgy döntöttünk, az utolsó esténknek megadjuk a módját, és a szép ruháinkban egy nyugodt, romantikus vacsorát tálaltunk magunknak. Sok mindent akartam volna neki mondani, de egy hang se hagyta el a számat. Gyönyörűbb volt, mint valaha. Részben látszott rajta a megkönnyebbülés, másrészt aggódott miattam. Akartam vele beszélni a jövőről, hogy fogunk-e még valaha találkozni, de végül csak egy szó hagyta el a számat: ”Szeretlek”. Egy enyhe mosolyt villantott, de szinte egyből halkan elkezdett sírni. Csendben ültünk tovább a vacsora felett.  Már a desszertnél jártunk, mikor a csendet megtörte egy távoli robbanás sorozat tompa zaja. „Elkezdődött” mondta a drágám remegő hangon. Hihetetlen volt, hogy máris elválunk. Újabb robbanások voltak hallhatóak kicsivel közelebb. Már biztos, hogy a városban vannak.

Adtam egy utolsó csókot az édesemnek, és kirohantam a házból. A ház egy folyópartnál lévő kis farmon volt. Ez a városnak a legszéle volt, és mellette csak egy mező terült el az alföldön. A városból füst szállt föl. Sikongást hallottam a távolban. Az égen húrok módjára helyezkedtek el a rakéták húzta csíkok. A füstcsíkok a város közelében lévő síksághoz vezettek, de ott csak néhány teherautó volt láthatók. Katyusák. Valahogy át kellett jutnom az ország nyugati felére. Ha el is kapnak, inkább az amerikaiak fogjanak el, mint ezek a vodkavedelők.

A magtárban volt egy motor. Gyorsan odarohantam, és kinyitottam az ajtót. A motor már évek óta nem volt használva. Minek is kellett volna, amikor egy köpésnyire itt volt körülöttünk minden, ami a megélhetéshez kellett. A magtár leghátuljában volt elhelyezve a kedvesem néhai rejtekhelyénél. A szalmával elrejtet ágyat nézve érdekes volt belegondolni, hogy milyen is forgandó a sors. A zsidókat üldözték évekig, fogolytáborokba zárták őket, és most hogy a Tengelyhatalmak elgyengültek, mi lettünk a vadászható faj. Mi vagyunk az eltiporható söpredék, akiket lehet hibáztatni mindenért.

A motor nehezen bár, de elindult. A határhoz kellett eljutnom. A régi földúton indultam. Szerencsére az ostromló Oroszok nem vettek észre. Fontosabbnak tartották a helyi csapatok kivégzését, mint egy rokkant, fájós kezű katona üldözését. A drágámnak megvannak a papírjai, vele nem lesz semmi baj. Itt most én vagyok a háborús bűnös.

A nap már teljesen lement, és én inkább lekapcsolt reflektorral száguldoztam a legközelebbi betonút fele. A terv egyszerű volt: Csak ki az országból. Fél kilométerre volt egy kis település. Annak a nyúlványából indult ez a földút. A település közel volt az országúthoz, amit sajnos lehetetlen volt használni a bevonuló seregek miatt. öngyilkosság lett volna azon végighajtani.  Ezzel viszont én is csak akkor szembesültem, mikor a településbe beérve egy fél hadtestet láttam elvonulni. Minden csapat Berlinbe tartott, és út közben az összes ellenállást eltiporták.

Amint megláttam őket, letértem a rozoga földútról, és a mezőn kezdtem el hajtani. Szerencsére a tankok okozta hangzavarban nem hallották a motoromat, és a sötét is segített a menekülésben. Nem volt nálam iránytű, és a helyet se ismertem. Nem tudtam melyik irányba kanyarodtam. Imádkoztam, hogy ne kelet fele menjek. Egész este hajtottam, és egyre kevesebb katonát láttam az utam során. Hogy amcsik, vagy ruszkik voltak-e a katonák, azt a sötétben nem lehetett megállapítani. A szerencsére bíztam a sorsomat.

Az utamnak a kifogyó benzin vetett véget, és egy kihalt puszta közepén nem láttam esélyét annak, hogy bármi bajom eshet, szóval letáboroztam. Egy pár órácskát sikerült aludnom, de ahogy reggel jött fel a nap, egyre nagyobb volt az esélye hogy meglátnak. A pirosra festett benzintartályt távolról is könnyen kiszúrhatták, úgyhogy azt hátrahagyva haladtam előre. Körülbelül 4 órát gyalogoltam és a távolban csak füstölgő romokat láttam. A célom a horizont volt, és reménykedtem, hogy a legközelebbi városnál, ha elkapnak, az ellenséges katonák angolul szólítanak meg.

Fél nappal később még mindig nem volt semmi. Egy kis patakocskánál lepihentem, próbáltam egy hegyes bottal fogni magamnak halat, de a művelet vége annyi volt, hogy az egyetlen ruhámat eláztattam. Az utamat folytatva egy zászlóaljat láttam elvonulni tőlem 200 méterre. Amint észrevettem őket, lebuktam. Sajnos még így is megláttak engem, és felém közeledtek. Szerencsére nem ellenségek voltak. Azt mondták átirányították őket Berlinbe. Mint kiderült, jó fele jártam. Megtudtam tőlük, hogy a határ közelében vagyok. De az ország e területén már csak ellenséges erők vannak. Megebédeltettek engem, és önvédelmi célból adtak egy pisztolyt. Elköszöntem tőlük, és haladtam tovább.

Ahogy a katonák mondták, nem volt előttem más, csak elfoglalt, Szövetséges kéz alá került területek. 2 órával később a városban, amibe beérkeztem, nem volt már semmi. A katonák, és a régebben itt élő lakosok minden értéket elvittek. Az egyik elhagyatott házban pihentem le, és próbáltam meghúzódzkodni itt, amíg csak tudtam. Csak néha-néha mentem ki az utcákra élelmet keresni, és több-kevesebb sikerrel találtam is.

Hetekig itt bujkáltam, ám egy nap katonák haladtak végig, én meg pont az utcán voltam, amikor feltűntek. Valószínűleg túlélőket, és bujdosókat kerestek. A legközelebbi házba berohantam, és elbújtam az emeleten lévő szekrénybe. Hallottam a katonák beszédjét. Amcsik voltak. Csak nehezen tudtam kivenni egy-egy szót a beszédjükből, de úgy véltem tudják, hogy itt vagyok. Ezt az is bizonyította, hogy nem hallottam a tank haladását. Megállt a ház előtt. A szívem zakatolt a halálfélelemtől. Nem láttam ki a szekrényből, csak a zajokat hallottam. Az amcsik suttogtak. Már a szobában voltak. Én próbáltam minél kevesebb zajt csapni, de éreztem, ahogy a lélegzetem zihálásba megy át. Egyszer csak megtörtént, amitől féltem. Megtaláltak. 2 katona rántotta ki előttem az ajtót, és mind a ketten a szemeim közé céloztak a Thomson gépkarabélyukkal. Azt hittem abban a percben elájulok. „Get out!”, ordította az egyik. „Get out now!”, kezdte rá a másik is. Én feltett kézzel kiléptem a szekrényből, ők meg kirúgták a térdemet. Amint a földre estem, elkobozták tőlem a pisztolyt, és tarkón ütöttek az egyik fegyver támaszával. Innentől nem emlékszem másra.

Egy táborban ébredtem egy halom fogoly között.  Egy kövér alttábornok szemlélt minket: „Who are you, and where are you from?”, szólított meg engem. Nem tudtam jól angolul, de megértettem mit akar. Elővettem a zsebemből a papírjaimat, és odanyújtottam neki. Kitépte a kezemből a papírokat, és elkezdte szemlélni azokat. „This city… I was here. There was a jew girl… Take him!”. Egy szót se értettem, de a parancsára 2 katona indult meg felém. Vállon ragadtak, és átvittek egy másik sátorba. Napokig voltam itt. Néha be-bejött hozzám egy-egy katona, de nem értettem mit mondanak. Biztos voltam, hogy meg akarnak ölni engem. És körülbelül egy héttel később fel is pakoltak egy teherautóra. Elvittek egy nagyobb létesítményre, ahol egy ideiglenes fogolytábor volt felállítva. A többi fogolytól halottam, hogy Hitler meghalt, és hogy vége a háborúnak. Ijesztő volt hallani, hogy vesztettünk. Véglegesen az ellenség kezébe került az életem. Csak az ő jószívűségük menthet meg engem. Hónapokig raboskodtam.

Ez a hely a hadifoglyoknak volt kiépítve, és a háborús bűneiket vizsgálták itt. Gyors ítélethozatallal döntöttek az emberek sorsáról. 2 módon juthatott ki innen az ember. Vagy élve, vagy hallva. Az én tárgyalásomra télen került sor. A bírák ellenőrizték a rokkantságról szóló papírjaimat, orvossal megvizsgáltattak, és megtalálták a vállamon a bemeneti seb nyomait. Összesen 1 évet voltam katonaságban, így nem véltek engem fanatikus nácinak. El is engedtek. Kivezettek az épületből. Semmi nem volt nálam. Sem egy kis pénz, se váltóruha. Visszakaptam az öltönyömet, ami rajtam volt mikor bejutottam.  Annyit se tudtam, hogy hol vagyok, így hát az első célom a közeli város volt, ahol körbekérdeztem a hollétemről.  Mint megtudtam, nem voltam messze Német országtól. Alkalmi munkát vállaltam egy boltban, hogy legyen miből megélnem.

Évekbe került a talpra állásom, és amint lett elég pénzem, elindultam haza. Haza a kis tanyába ahol eddig éltem a szerelmemmel. Vonatra szálltam, és rengeteg ellenőrzőponton át, de végül eljutottam abba a városba, ahonnan az egész történetem indult. Az állomástól 10 perc volt az út a farmig. Keresztülsétáltam az egész városon, mely teljesen más arcát mutatta nekem, mint eddig. A háború nyoma ott volt mindenütt. Bár az újjáépítés megkezdődött, az mit sem változtatott az emberekben maradt lelki sebeken. A hídon átkelve ott is voltam a régi tanyaháznál. A falai kormosak voltak, de jellegében épp maradt az épület.

Az ajtón bekopogtam, és a kedvesem nyitott ajtót. Amint meglátott, elakadt a szava. Egy ideig csak nézett, majd a nyakamba borult zokogva.

(Kreatív írás pályázat)

III. helyezett

Barátság

Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Remélem, jól utaztál.

Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem változott semmi. A

szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3 napja.

Így fogadtam barátnőm és egyben régi lakótársam, mikor hazatért családjával

külföldről, hogy együtt karácsonyozhassunk.

Tini korunk óta mindkettőnknek meg volt a saját célja, ő vágó akart lenni én pedig

grafikus. Miután befejeztünk a középiskolát összeköltöztünk és bekerültünk ugyan

abba az egyetemre, csak más-más szakra. Az egyetem után külföldre ment

dolgozni én viszont maradtam itt, a mi kis lakásunkban. A hosszú idő alatt, míg

ő kint tartózkodott csak beszéltünk, telefonon vagy interneten keresztül, de egyszer se

tudtunk találkozni. Ez idő alatt ő is és én is férjhez mentünk, gyermekeinket

neveltük és sikerült megvalósítani álmainkat. Férjemmel elköltöztünk a kicsi

lakásból, de nem adtuk el senkinek és nem adtuk albérletbe se, megmaradt

emléknek, hol terveink szerint majd barátnőmet vendégül láthatjuk, ha hazatérne.

Karácsony előtt pár héttel tudtam meg, hogy családjával hazajönnek 2 hétre, hogy

itt ünnepelhessenek velünk. Mikor megtudtam, mindent egyből meg akartam

csinálni, hogy mire ide érnek minden tökéletes legyen.

A mi kis lakásunkat teljesen ki takarítottam, de mindent ott hagytam ahol volt, sőt

még egy karácsonyfát is állítottam a nappaliba. Hetekig csak azon dolgoztam

szabadidőmben, hogy minden meglegyen, ajándékok, sütemények…

Barátnőm és családja ma este érkezett meg. A reptérre férjem ment, így én addig

is a karácsonyi vacsorával foglalkoztam és minden aprósággal, csak hogy lekössem

a figyelmemet és az idő gyorsabban elteljen, de nem sikerült. Az idő nagyon lassan

telt és én egyre jobban izgultam. Végre több mint 24 év után láthatom barátnőmet,

akivel évekig elválaszthatatlanok voltunk. Egy óra múlva kulcszörgést hallottam. A

hangra egyből az ajtóban voltam és mikor megláttam barátnőmet átöleltem és azt

mondtam neki: „Örülök, hogy látlak. Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni.

Remélem, jól utaztál. Semmit sem változtál az évek során. És amint látod, itt sem

változott semmi. A szobád is pont olyan, ahogy hagytad. 24 éve, 7 hónapja és 3

napja.” és bevezettem régi szobájába. Barátnőm a meglepetéstől hírtelen nem

tudott mit mondani csak átölelt és sírni kezdett. Mikor végre meg tudott szólalni,

csak annyit mondott: „Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.”

Egész este régi történeteinket meséltünk

férjeinknek – akik talán már mindet tudták kívülről – és gyermekeinknek.

2 hétig leszünk a mi kis lakásunkban, de utána vissza kell utaznia. Sok mindent be

kell pótolnunk, ezért családjaink a családi házban lesznek karácsony után és

barátnőmmel a mi kis lakásunkban maradhatunk. Minden olyan lesz, mint régen.

Igaz csak egy kis időre, de én ennek a kis időnek is örülök.

2042.december.25 reggel – Viszlát, kedves naplóm (most hetekig)

(Kreatív írás pályázat)

…még csak három nap telt ez azóta, hogy az évek óta húzódó csata befejeződött.

De most már vége.

Mind a két fél hatalmas veszteségeket szenvedett.

Igaz keserű a győzelem íze í hatalmas emberáldozatok miatt, de a gyászoló feleségek apjukat sirató ifjak és lányok tudják, nem hiába haltak meg szeretteik.

A királynő és 12 tanácsnoka a mai napon is összegyűlt.

Mind a 12 fő beszámolt a rája kitűzött faladat eredményről.

Kiderült a végén több mint tízezer ember vesztette életét a csatatéren.

A jövőbeli teendők megbeszélése után rátértek arra a kérdésre, amit mind a 13-man már nagyon vártak.

- Ha emlékeim nem csalnak közületek többen is jelezték, hogy egy rég letűnt harcost láttak a csatatéren. Kérlek kapitány Monde el mit láttál.

- Királynőm, ha szemem nem csalta meg a kimerültség vagy egyéb mágia, Őt láttam.

- Azt akarod mondani Intelont?-

- Igen Úrnőm. – Válaszolta fáradtan Login a kapitány.

- Az nem lehet- Ugrott fel Golm aki az íjászokért felett. – Ő elment. Letette a fegyverét és itthagyott minket mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Aljas áruló. -

- Én is láttam, ha minden igaz- szólat Merion aki a középszárnyon harcolt.

Az elkövetkező másfél órában Intelon megjelenésén vitatkoztak

Éppen a Kerdih szolalt volna meg (ő az utolsó sárkánylovas, aki a Dweliton népéért harcol) amikor hangos mozgolódás támadt odakinn.

Éliosz királynő utasította az egyik kapuőrt, menjen, nézze meg mi történt.

Az őr 10 perc múlva tért vissza. Zihált. Térdére támaszkodva levegőért kapkodva mondta -Intelon visszatért-

Mind a 13 elöljáró arcára kiült a döbbenet. Többen suttogták”az nem lehet”.

Gyorsan elindultak oda ahol a tömeg közrefogta a jövevényt.

Rengeteg özvegy zöldes lepelbe volt burkolva arcukat arany maszk fedte. Gyászoltak.

A királynő láttán szétnyílt a tömeg és előre engedték.

Sietve szedte lábait kardja szinte lebegett a derekán. A pikkelypáncél mely zafír színű volt minden lépésére megzörrent.

A tömeg közepén ott volt Intelon egy hajdani élet hőse. A világon szinte mindenki ismerte.

Sokan szerették sokan gyűlölték.

Térdre rogyva hatalmas és súlyos sebekkel. Vörös bársony palástja tépett sara és véres volt. Sisakja több helyen behorpadva. Testét csak egy shortra hasonlító fekete szövet védte az ellenség gyilkos kardcsapásai ellen.

A Dweliton nép vezetője azonnal orvoshoz vitette és egy futárt hivatott.

Mikor a futár megérkezett átadta neki az üzenetet, – Szólj, neki mond meg, hogy visszatért.

Intelion Az orvos házában kómába esett.5 hónap 3 hetet Töltött „álomban”.

Mikor kinyitotta a szemét nagyon zavarta a fény.

Üres volt a szoba. Nem volt rajta kívül más csak egy szék egy asztal és rajta egy virág.

Fáradtan és nehéznek érezte magát.

Térdei könyöke és a válla sajgott a sok fekvéstől.

Felült. Mikro lábra akart állni elesett, mert nem volt erő a végtagokban.

A földön az ágy alatt megpillantott egy tároló dobozt, amiben a holmiait rakták. Nehezen felvette a vörös palástot mely a vértől és sártól össze volt ragadva.

A székbe kapaszkodva felhúzta magát és nagy erőfeszítések árán sikerült megtartania az egyensúlyát.

Intelion mindig is erős volt mind fizikailag mind szellemileg.

Lassan kicsasszogott a fába vájt lakásból.

A nap belevilágított a szemébe és ettől teljesen elszédült. Elesett.

Eliosz éppen ment volna meglátogatni Intelont de meglátta, hogy ott fekszik a hatalmas fa tövében.

Gyorsan felemelte és ledorgálta, hogy miért ilyen felelőtlen még pihennie kéne.

Intelion érvelését megértette és intézkedett.

5 perc múlva (ami óráknak tűnt Intelion számára) hatalmas szélkavarással és robajjal megérkezett Merián a hatalmas, gyönyörű sötétkék sárkány.

Intelion állapotát figyelmen kívül hagyva odarohant és fejével hatalmas ütéssel a földre teremtette. Lábával mellkasára állva, bömbölve szólalt meg az elméjében.

- Mit képzelsz te magadról!!! Itt hagysz engem és néped egy szó nélkül, elbújsz, valahol a világ elöl, mint egy féreg? Éveken át kerestünk és izgultunk érted. Csak annyiból tudtuk, hogy életben vagy, hogy ha meghalsz én is meghalok. Hogy voltál képes itt hagyni engem kivel az egész életedet megosztottad a leg titkosabb dolgaidat is. A nagy és bátor Inti, aki emberek ezreinek példaképe ellenségein rettegett személye csak egy levélbe meri leírni, hogy hátat fordít fajtájának és lelép, mert nem tud már tükörbe nézni tettei miatt. Itt mindenki visszavárt még mindig ott van a páncélod és kardod a hegyen ahol hagytad. Miért nem lehetett ezt másképp csinálni. Ekkor már könnyek borították szívét és hangja is elgyengült.

- Intelion Nem szolt. A sárkány mindent látott a lovasa arcán.

Leemelte termetes lábát a mellkasáról és követelte azonnal üljön fel a hátára.

Intelion félve felült a nyeregbe melyet még mestere készített neki nagyon rég.

Úgy érezte nem „érdemli” meg, hogy eme becses teremtmény hajdani világa hátára újra felüljön.

Egy hatalmas ugrással a magasban termett Merián és nagy szárnycsapásokkal elrepültek. Odafenn a szabadban mindent megbeszéltek.

Intelion elmondat a pár napja befejeződött csatában 476 emberrel végzett egymaga és ez az az ok, ami miatt menekült. Nem akar többet gyilkolni. De most mégis megtette. Több mint 1000 főt mentett meg (rengeteget meggyógyított és rengetegen elmenekültek előle így nem jutottak halálsorra).

A repülésből visszatérve Intelion össze hajdani barátja ott várta őket.

Kimerülten, fáradtan és gyengén felmentek a palotába ahol részletes beszámolót tartott arról miért és hova ment és miért jött vissza.

A királynő hálás volt, mert biztos pontot tett a háború végére és ezáltal sok ifjú életét megmentette.

- Hálával tartozunk neked Intelion szeretnélek megkérni, maradj köztünk és segítsd-e népet.

- Remélem jól döntöttem. Válaszolta –Nem ígérek semmit, de nem szándékozom többet bujkálni mindenki elől, tehát ha lehet, maradnék…

(Kreatív írás pályázat)

Már hajnali 3 óra felé járt az idő. Csönd volt. A némaságot csupán néhány egérkattintás és billenyűzetgomb nyekergése törte meg.  A gyerek feszülten nézte a számítógép képernyőjét. Még pislogni is elfelejtett. Néha elmosolyodott, olykor-olykor egy kis csalódottság, szomorúság sugárzott arcáról. A szoba az éj sötétjébe burkolózott. Egyedül a monitor adott egy kis fényt, ami haloványan megvilágított néhány dolgot Dani ”birodalmában”. Az asztalon egy pizza doboza hevert, amelyben már csak morzsák tartózkodtak, a padlón chipses zacskók, ételmaradékok, morzsák, csokis papírok, üdítős dobozok tömege hevert szanaszét. Kétségkívül a késő éjszakai nassolás nyomai.

Ezt az egészségtelen életmódot Dani már hónapok óta folytatta. A mindennapos borzalmasan nagy mennyiségű édesség és gyorsétel fogyasztásának nyomai meglátszottak testén. Kórosan elhízott volt, combjai és karjai meglehetősen vastagok voltak, a levegőt szuszogva szedte. Gyakran nem talált az üzletekben az ő testméretére megfelelő nagyságú ruhát. Az egész osztályban ő volt a legkövérebb diák, emiatt sokszor csúfolták is. Bánatát többnyire édességek tucatával próbálta feledtetni. No, meg persze a számítógépes játékokkal. Dani tulajdonképp nem is élt valódi életet, csupán a virtuális világban volt igazán jelen. A kalandjátékok adták neki azt a helyet, ahol megvalósíthatta álmait, ahol barátokat szerezhetett, ahol önmagát adhatta. Ezt a világot érezte otthonának. Gyakran teltek el úgy hétvégék, amikor a számítógépet ki sem kapcsolta, és mindvégig nem evett rendes, főtt ételt. Akkor még nagyobb szokott lenni a rendetlenség, mint most. Szülei hiába figyelmeztették, hogy ha nem változtat az életmódján, súlyos baja is lehet belőle, de ő a féltő mondatokat elengedte a füle mellett. A suliban a napokat igyekezte minél hamarabb túlélni, hogy hazakerülve újra a számítógép elé ülhessen. Barátai többször is hívták már magukkal moziba, közös délutáni programokra, de ő mindig azt válaszolta, hogy tanulnia kell. De ez persze nem volt igaz. Osztályzatai is ezt bizonyították. Az órákra szinte sohasem készült. A házi feladatokat még csak le sem jegyezte a füzetébe, nem hogy meg is csinálta volna azokat. A dolgozatainak eredménye is jó néhányszor elégtelen lett. Tavaly évvégén épp hogy átcsúszott. Már eddig rengetegszer megfogadta, hogy ezen túl tanulni fog, és változtatni fog életvitelén, de ez eddig egyszer sem valósult meg. A leghosszabb időtartam, amit kibírt a számítógép bekapcsolása és az egészségtelen ételek nélkül az csak néhány nap volt. Mindig visszaesett abba a gödörbe, amiből épp megkezdett kifelé mászni.

Az idő gyorsan telt. A percekből órák lettek. Persze gyorsan telik az idő, ha jól mulatsz. Ez Dani esetében is igaznak bizonyult. Álmosan ásítozott, szeméből is nagyon látszott, hogy egész éjszakán végig játszott.  Már reggel 6 óra volt, amikor ideiglenesen abbahagyta a játékot. Felállt a székből, elgémberedett végtagjait kissé kinyújtóztatta, és az utat a konyha felé vette, azon belül is a hűtő felé, hogy azt átvizsgálva fáradtságát az ott található energiaitalok segítségével űzhesse el, de egy dobozzal sem talált.  Bágyadtak, karikás szemekkel visszacsoszogott a szobájába, leheveredett a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.  Csatornát csatornára váltott.  Kiesett a kezéből a távirányító, ami halk puffanással a szőnyegre zuhant. Dániel elaludt.

Az ajtó kinyitása felébresztette a fiút.  Szülei megérkeztek a bevásárlásból. Az ifjú azt sem tudta, hogy elmentek. Mikor ő elszenderedett még mindenki itthon volt, és aludt. Beleértve őt is. Szeméből az álmot kidörzsölve rápillantott az órára, ami már delet mutatott. Lassan, nehézkésen felkelt és elindult ismét a kedves helyiségébe, a konyhába, hogy átvizsgálja a táskákat. Közben az orra alatt odamotyogott egy kedvetlen „Jó reggelt”-et az anyjának és édesapjának, akik frissen és határozottabban visszaköszöntek.  Miközben kutakodott a csomagok között édesanyja megszólalt.

-Kedves kisfiam, örömmel közlöm veled, hogy Józsi nagybátyádék meghívtak egy hónapra magukhoz vidékre.  Voltunk a bevásárlás után nála, szóba kerültek a mindennapjaid és azt mondta, hogy ott náluk majd ő ember farag belőled. Eddig is meghívott volna, csak eddig te sem értél volna rá a tanidőben, meg neki is szűken volt szabadideje, de most nyári szünet van így ráérsz, ő meg most szabadságon van.  Már meg is vettük apáddal a vonatjegyet egyenesen Nyíregyháza felé.  Készülj fel, hogy korán kell holnap kelned holnap! Már kezdheted összeszedni a dolgaidat is!

Ez az ötlet természetesen nem tetszett Daninak, esze ágában sem volt vidékre mennie, hacsak nem vihette el volna magával a PC-jét, ami persze lehetetlen volt. Próbáld ki fogásokat keresni, hát így felelt:

-De anyu, én nem akarok menni, tudod, milyen elfoglalt vagyok!

-Hogyne, azokkal a bugyuta játékaiddal! Itt az ideje, hogy végre kimozdulj a házból! Nincsenek kifogások!  – válaszolt Dani anyja dühösen

-Édesanyádnak igaza van! Állandóan csak a számítógéped előtt ülsz, és ezen mindenképp változtatnunk kell!  – helyeselt a családfő.

Dániel tehát nem tehetett semmit, egyik szülő se hallgatott rá. Másnap reggel már a vonaton ült.

Az idő borzasztóan lassan telt. Mintha nem órákat utazott volna, hanem éveket. Alig várta már, hogy megérkezzen. Az állomáson már ott várt rá a nagybátyja, Józsi bácsi és fia, a 12 éves Laci. Segítettek leszállni a vonatról Daninak, néhány poggyászát, csomagját segítették vinni . Autóba szálltak, ami az állomás épülete mellett parkolt. Útközben beszélgettek a vakációról és hogy hogyan sikerült az év végi bizonyítvány. Dani szégyenébe bepirosodott, amikor válaszolnia kellett. Nem volt büszke arra, hogy kis híján megbukott 2 tantárgyból, de arra sem, hogy már egy hónap eltelt a nyári szünetből, és ez idő alatt csak a gép előtt sorvadt. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Még kellemetlenebbül érezte magát, hogy unokatestvére kitűnőként fejezte be a tanévet és minden nap részt vett fociedzéseken, és a meccseken is eredményesen szerepel. Elhatározta, hogy változtatni fog a dolgokon, de most teljesen komolyan.

Nemsokára megérkeztek.  Józsi bácsi portája nagyon szép és gondozott volt. Az udvaron néhány gyümölcsfa állott, sötétzöld lomjukban néhány sárgabarack villant ki. A virágos kert teljesen gyomtalan volt, a rózsák változatos színei gyönyörködtették azt, aki rájuk pillantott. A ház is nagyon rendezett és lakájos volt. Dani ágya a Laci szobájában volt található. A fal melletti a Lacié, az ablak melletti pedig most már az új vendégé. A csomagokat ügyesen helyükre pakolták, utána megebédeltek. A finom, magyaros ízek jobban ízlettek Daninak, mint a gyorsételek. Mindent megvett. A délutánt sohasem TV-zéssel és gépezéssel töltötték, hanem a közeli erdőben barangoltak. A vidéki tiszta és friss erdei levegő sokkal jobban esett a pesti fiúnak, mint a város szmogja. A sok zöld levél és a madarak éneke nagyon tetszett neki. Különösnek találta, hogy a napi két órás sétától sohasem nem fájdult meg a lába, pedig otthon már fél óra gyaloglás után már muszáj volt pihennie. Lacival nagyon jól el tudott beszélgetni. Unokatestvére megígérte neki, hogy megtanítja focizni, csak jöjjön le vidékre hozzájuk gyakrabban is. Ez az ajánlatot Dani nagy örömmel elfogadta.

A hetek lassan teltek a szülők számára. A mai napon kellett Daninak hazajönnie. A szülők aggódtak gyermekük miatt. Már egy fél órával korábban az állomáson voltak. Türelmetlenül vártak rég nem látott fiúkra. A vonat besiklott. Amikor Dani leszállt és odaköszönt a szüleinek, ők meg sem ismerték. Nagyon megváltozott. Lebarnult, sokat fogyott, izmosodott. Boldogan ölelték meg az ifjút.

Ezen túl gyakrabban volt kint a szabadban, többször látogatta meg nagybátyját és sokkal ritkábban ült le a számítógép elé, helyette inkább focizással ütötte el az időt. Dani azt a hónapot tartotta élete egyik legszebb hónapjának.

(Kreatív írás pályázat)

De még mindig csak az előszobában álltunk, egymással szemben és próbáltuk felderíteni egymás tekintetét. Ekkor Édesanyám felém lépett, megfogta a csuklóm és intett fejével, hogy nézzek körül, mennyek beljebb. De én visszaléptem, nem azért mert nem örültem a meleg fogadtatásnak, és nem azért mert hálátlannak akartam volna tűnni, de volt még egy Valaki akit muszáj volt bemutatnom. Kértem Őket, hogy várjanak egy percet. Szüleim egymásra néztek és meg sem szólaltak, míg én átléptem küszöbön hagyott táskáim és kinyitottam az ajtót. Csak egy fél lépést tettem és Gyermekem, Szemem Fénye ott ült az egyik lépcsőfokon. Felderült arca mikor meglátott engem, bizonyára az idegen hely kissé megrémisztette. Már mellettem is állt és mindkét apró kezecskéjével próbálta szorítani az én kezem.

Beléptünk az ajtón és az én Édes Szüleim arcán mintha egyszerre minden ránc kisimult volna meglátván az Apróságot kit magammal hoztam e hosszú út során. Anyukám azonnal selymes hangon bár, de kérdőre vont: „Miért nem szóltál Róla? Miért nem írtad meg, hogy Ő is létezik?” De mire kimondta, már nem is érdekelték a válaszok, így én sem válaszoltam hanem a Kicsinykéhez fordult és így szóltam: „Ők itt a Nagyszüleid.” Édesanyám arca felvillant mikor meghallotta ezeket, bizonyára csak ekkor tudatosult benne, hogy immáron Nagymama. Odalépett hozzánk és leguggolt. Kinyújtotta egyik kezét felé, majd meleg hangon megszólalt: „Hogy hívnak?” A Kisgyermek hozzám bújt, hisz még idegen volt neki itt minden rajtam kívül. De még is erőt vett magán és megszólalt egérvékonyságú hangján: „Lillának.” Én pedig picit megböktem hátulról, hogy merjen előre lépni. Rám nézett gyorsan én pedig mosolyogtam és bólogattam, hogy semmi gond nem lesz. Így a Gyermek egyik kezét lassan előre nyújtotta és megfogta Édesanyám kezét. „Hamar barátkozik, estére már jóba lesztek.” – így szóltam. Édesanyám örömmel hallotta e szavakat így tovább próbált közelíteni: „És hány éves vagy?” „Öt.” –jött is azonnal a válasz. Anyukám felállt és rám nézett. „Mintha téged látnálak magam előtt”. Rámosolyogtam és elindultam körbenézni a lakásba, mellettem a Csöppséggel.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Édesanyám csak beszél..beszél..és beszél. Hát tényleg semmit sem változott. Mindig bírt valamiről csacsogni. Sosem örültem még ennyire a hangjának.  „….és emlékszel Terike nénire? ..a felettük lévő szomszédra, na ő meghalt, de előtte mindig érdeklődött utánad. A nővérem kiköltözött Párizsba, ő is mindig mondta, hogy keres téged hátha egyszer összehoz a véletlen és találkoztok, de mégsem. Minden egyes tőle kapott képeslap aljára odaírta, hogy nem látott. ……..”  Igaz Édesanyám még most is számomra értelmetlen dolgokról beszélt, ami engem sohasem érdekelt, most mégis ittam minden egyes szavát, és figyelemmel követtem azokat. Eközben nézelődtem otthon. Tényleg semmi nem változott. A családi képet ugyanazon a falon voltak, ugyanabban a sorrendben. A porcelánok úgy szint letisztítva a helyükön. Édesanyám mindig is rendszerető ember volt és továbbra is minden katonás sorrendbe állt a polcon. Egyet véltem felfedezni a kisasztalon. Azon a kisasztalon ahol Szüleim felkelés után megisszák a kávéjukat és újságot olvasnak, ahol Anyukám varr és ahol minden áldott nap telik az étkezés. : A leveleim. A legkézenfoghatóbb helyen. Mintha nap-mint nap ellett volna olvasva az összes. Hisz Édesanyám napra pontosan tudta mikor hagytam el a családi lakást, nem is tudom miért csodálkoztam ennyire, hogy mindent ennyire számon követett velem kapcsolatba.

Ekkor már nem tudtam tovább titkolni érzelmeim. Elengedtem Lillám kezét és Szüleim nyakába borultam sírva. És sírtunk. Ők is. Én is. Hirtelen csókok özönével láttam el Őket és bár könnyekkel teli arccal de boldogan fogadták mindet. Édesanyámba mintha belefolytottam volna a szót, leültetett és kérte, hogy meséljek. Meséljek el mindent, mert minden egyes percre kíváncsi ami velem történet, és csendben mosolygott rám. Így leültünk a kisasztalhoz szemtől szembe és ekkor kezdtem csak el szégyelni magam, hogy itt hagytam őket, gondolataimat elterelve leveleimet lapozgatva meséltem szemlesütve. Édesapám elhozott egy pár régi játékom a szobámból és leült Lillával a kanapéra és igaz a Gyermekkel ismerkedett, de tudtam, hogy minden szavamra figyel Őis.

Elmondtam, hogy miután 18 évesen elhagytam a családi fészket, elindultam egy fiúval akire akkoriban azt hittem, hogy életem nagy szerelme lesz. Bécsbe mentünk a rokonaihoz. Én világot akartam látni és nap-mint nap sétálni és új helyeket felfedezni, megnézni a Schönbruni-kasélyt és forró csokit kortyolgatni az udvarán. De ő már az ottani lányok után kacsingatott. Elraktam azt a kis pénzem amit magammal vittem, mert nem tudhattam mikor rak ki maga mellől. Eleinte egyedül jártam az utcákat. Elvittem a varrónőhöz minden nap amivel küldtek és mindig új útvonalon mentem haza, hogy felfedezzem a vidéket. Néhol egyedül aludtam, amikor pedig a fiú, akivel jöttem otthon volt kint aludtam a nappaliba, mert nem akartam folyton veszekedni, hisz így is csak ekkor találkoztam már vele, de ő mégsem örült nekem. Viszont hamar összebarátkoztunk a varrónővel, ő volt az egyetlen társaságom. Idővel már teával várt és leült velem beszélgetni, hisz nem volt kivel megosszam a gondolataim. Majd már el is kísért néhanapján, de rossz egészségi állapota miatt nem bírta a hosszú utat.

És immáron eljött a nap, hogy a napi varró ruhák mellé megkaptam a bőröndöm is, hogy mennyek ahova tudok. Én még utoljára elvittem a ruhákat, de már nem a nénivel hanem a mentővel találkoztam. A néni meghalt. Azt hittem egy világ tört össze bennem, és hogy még aznap véget vetek az életemnek, de kérték az orvosok, hogy tartsak velük, mert mondani valójuk van. Mint kiderült a nénike mindig is gazdag volt csupán érezte, hogy közelít a halál és hobbijának akarta szentelni az idejét, így varrt és hogy minden vagyonát rám hagyja, mivel nincsenek rokonai. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött pénzzel. Nem is tudtam, hogy áldás-e vagy átok. Hisz mit adtam fel cserébe? Talán a már rég elmúló „szerelmet”, de nem is tudom, hogy az volt e vagy épp a nénike, aki egy igazi jó barátom lett. De nem én választottam így. Nem én kértem értük a pénzt. Így alakult. Ezután pár hónapig még Bécsben maradtam, végignéztem az eddig nem látott múzeumokat és kiállításokat és úgy döntöttem tovább kell utaznom, kinőttem már ezt a várost is. Nem tudtam merre mennyek tovább, nem tudtam hova induljak, csak annyit tudtam hol el kell mennem, egy új, élményekkel teli országba kell mennem. Úgy határoztam, hogy mivel a 3 szerencseszámom, felülök a 3.vágányról induló vonatra.

Mire észbe kaptam már a vonaton ültem ami Berlin felé zötyögött. Hosszú volt az út és 2 dolgot tudtam tenni, gyönyörködni a tájban, illetve az embereket figyelni. Volt amit értettem abból amit beszéltek és volt amit nem. Rájöttem, hogy idegesített amit nem. Igaz büszke is voltam magamba, mert sok mindent megtanultam az osztrákok között is. De mégis zavart, ezért úgy döntöttem, hogy legjobb tudásom szerint megfogok tanulni német nyelven. Odaérve kivettem egy szobát az egyik fogadóban ami egy nagy tér egyik épülete volt. Mert úgy éreztem most, hogy ez a világ közepe. Sok mindent láttam, tapasztaltam, hallottam. Tökéletesítettem német nyelvtudásom, bódított el esténként a sok sör, beálltam egy-két hétre gyakornoknak dolgozni, megéreztem a siker ízét és egyben a késés utáni főnök haragját is, mivel itt életfontosságú volt a pontosság. De itt sem bírtam tovább sokáig. Tudtam, hogy utaznom kellett, mert már minden egyes utcát ismertem és múzeumot bejártam. Ezután Londonba mentem. A pénz nem volt gond, volt hol aludjak, és volt mit egyek. Itt megtanultam ezt a nyelvet is. Jártam Greenich-nél, ültem a London Eye-on, és hajókáztam is. Teáztam délutánonként, hallottam unalmas angol humort és szállt belém borókás, esős délután a rosszkedv.

Eközben egyszer csak azon kaptam magam, hogy Édesanyám és Édesapám sőt még Lilla is, szájukat tátva hallgatnak és isszák minden szavamat. Teljesen átjárt a családi hangulat melege. Egyszerűen azt éreztem, hogy teljesen mindegy hol jártam, mindegy mennyi embert ismertem meg, és milyen tapasztalatokat szereztem, és hány nyelven tanultam meg, most nekem itt a legjobb. egyszerűen most éreztem azt, hogy elértem oda az életem során, hogy nem kell már új helyeket felfedeznem és nem kell már folyton úton lennem. Mert az én életem helyett lassan az én Lillámon a lesz a sor, hogy felkészítsem őt az életre, és minden tapasztalatomat átadjam neki, egy szerető család mellett. Még aznap este mindent elmeséltem az én Családomnak, hogy milyen volt Párizsban az Eiffel torony tetején, New Yorkban, a spanyolországi bikafuttatáson vagy az athéni melegben és a zsúfolt Tokióban.

(Kreatív írás pályázat)

Minden hétvégén ugyanazon a réten pihengettem. Egészen addig, míg ez meg nem történt. Csendesen, ügyedül olvasgattam, eszegettem. Szeretettem azt a rétet. Megnyugtatott. Mindig láttam a közeli erdőben élő őzeket vagy más vadállatokat. De egyiket se láttam még kijönni az erdőből. Olyan érzésem volt lenni, mintha csak ott éreznék jól magukat. De nem tudtam miért. Ha én távolról néztem bele az erdőbe, furcsa érzés fogott el, nem is igazán tudom leírni.  Egyik hétvégén furcsa dolgokat vettem észre. Amint közeledtem a rét felé, varjúkat láttam az erdő felett. Akkor még nem fordítottam rá nagy figyelmet.  Azt hittem, hogy őket is vonzza az a valami, ami a többi állatot ott tartja. Következő héten a varjak még mindig ott voltak. De akkor már fel se tűntek igazán. Azt vettem észre, hogy a rétről eltűntek a virágok. Pedig sok féle virág volt ott. Nem vagyok egy virágrajongó, nem tudom milyen fajták, annyit tudok, hogy nagyon színesek voltak.

Az ezt követő héten már távolról éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy kalapos, szakállas, ráncos öregember figyelt az erdő széléről. Belegondoltam, hogy minden joga ott van, hogy ott legyen, mi közöm nekem hozzá. Szép nyugodtan elrendezkedtem, de észrevettem, hogy az öregember már közelebb állt. Ennek se tulajdonítottam nagy jelentőséget. A saját dolgommal foglalkoztam. Amint másodszor felnéztem, már csak pár méterre állt tőlem. Furcsa volt, hogy mikor ránéztem meg se rezzent, mintha levegőt se vett volna. Szemébe néztem, semmi reakció. Utoljára visszafordultam. Egyszer csak beállt elém, eltakarva a napot. Azonnal felpattantam és ráripakodtam, hogy mégis mit képzel. Az öreg teljesen nyugodtan belenézett a szemembe és mondta, hogy menjek vele. Nem igazán tudtam mire vélni. Mondtam, hogy hagyjon békén, van nekem jobb dolgom is. De csak erősködött, hogy muszáj. Már nagyon ideges voltam. Beleegyeztem, hogy elmegyek vele az erdő széléig, ha utána békén hagy. Várakozás nélkül elindult. Gyorsan összepakoltam a holmimat és szaladtam utána. Alig bírtam utolérni. Mikor elértem hozzá csak annyit mondott, hogy:”Be”. Nem tetszett a dolog. Nem akartam bemenni, de valamiért csak bementem, mintha más irányította volna a lábamat. Az öreg vezetett az erdőn. Árkon-bokron át mentünk valahova. Megállni nem tudtam. Kérdéseimre nem jött válasz. Csak haladtunk órákon át. Állatokat egyszer se láttam. Ahogy egyre beljebb haladtunk kezdett sötétebb lenni. Belegondoltam, hogy milyen mély és sűrű lehet ez az erdő, meg hogy hol fér el, mivel jó párszor láttam már a környék térképét és azon nem volt ekkora az erdő. Hirtelen meg megbotlottam egy fadarabban és elestem. Mire feltápászkodtam az öregember nem volt sehol.

Kiabálni kezdtem, hogy merre van és hogy, miért ment el. Viszont feltűnt, hogy megint tudtam, irányítani a lábaim. Más lehetőségem nem volt, el kellett indulnom valamerre. Igazából azt se tudtam merre lehetek. Elindultam egyenesen. Az orromig se láttam olyan koromsötét volt már. A szél is elkezdett fújni, nem értettem, hogy ilyen mélyen hogy fújhat ilyen erősen. Furcsa hangokat is hozott. Morgásokat, hörgéseket illetve egyéb számomra beazonosíthatatlan hangokat. Eszembe jutott, hogy a táskámban volt egy bicska. Leültem és elkezdtem keresgélni. Jó pár perc eltelt mire a sötétben megleltem. Igazából nem sok értelme volt, mivel egy fát sem találtam volna el, nemhogy egy állatot.  Nekiütköztem valami kemény, sima, falszerű dolognak. Azt gondoltam, hogy biztos egy hegy, és ha követem a szélét egyszer csak eljutok valahova. Így is tettem. Egyszer csak nem éreztem a falat egy rövid ideig aztán megint. Picit visszaléptem és realizáltam, hogy ez egy barlang. Belőle mintha maga a rosszindulat, a gonoszság vagy a sötétség jött volna. Nem nagyon akaródzott bemennem, de mögöttem a fákon, a földön szempárokat láttam, valószínű, hogy a hangok forrásai is azok voltak. Befutottam a barlangba, haladtam öt-tíz métert és hirtelen minden előjel nélkül beomlott mögöttem a barlang. Visszanéztem és láttam, hogy picike réseken beáramlik a fény. Örültem, hogy fényt láttam ennyi idő után, de nem tudtam mit kezdeni vele. Egy lehetősem volt megint, előre.

Egy járat volt, az is lefele vezetett. Azt gondoltam, hogy sose jutok ki. Viszont ahogy haladtam fényre lettem figyelmes. Haladtam előre és a fény forrása egy falon lévő fáklya volt. Mélyebben egyre gyakrabban voltak fáklyák. Nem tudom megmondani, hogy milyen mélyen megláttam az öregembert, ahogy meggyújtja a fáklyákat a falon a sajátjával. Mintha le akart volna csalni a mélybe. Értelme nem volt, hiszen csak előre tudtam menni. Ha nem csinált volna fényt, akkor is arra mentem volna. Követtem az öreget lejjebb és lejjebb, és abbahagyta a fáklyázást, mivel leértünk. Kis üreg szerűség volt pár négyzetméter nagyságú. Teljesen ki volt világítva az egész. Megnéztem a falakat, tele volt firkálva mindenféle figurákkal, ábrákkal és azokkal a jelekkel, amit a rabok a börtönben szoktak firkálni. Ahogy nézelődtem kerültem a szemkontaktust az öreggel. Ötletem se volt, hogy mi ez a hely, hogy mit keres itt az öreg, hogy mit keresek én itt. Nézelődök, mintha ezért jöttem volna le, hogy megnézzem a falat, de feltűnt, hogy a járat, amin jöttem eltűnt. Összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem az öregtől, hogy mégis mi ez az egész. Annyit felelt, hogy:”Az” és valamit még mormogott. Inkább ne is válaszolt volna. Zúgolódni kezdett az üreg. Megint mormogott. Megint zúgolódott. Nyílt egy kis lyuk a földön. Belenéztem és egy óriási nagy odúszerű helyet láttam. Csontvázak ezrei feküdtek egymáson, egymás mellett. Az egykori emberek ruháival együtt. Volt ott középkori páncél, újkori kalap, világháborús egyenruha. Mindenfelé ruházat, amit csak el lehet képzelni. Azonnal leesett, hogy én is ott fogom végezni.

Elugrottam a lyuktól mielőtt belelökött volna az öreg. Ráüvöltök, hogy én nem fogom ott végezni. Ő csak mosolygott. Gonoszan. Nem nagyon volt ötletem hogy mit tehettem volna. És Ő ezt tudta. Láttam a szemében az elégedettséget. Már-már visítva üvöltöttem. Ő szép lassan elkezdett felém sétálni. Hátráltam, de azzal semmire se mentem, mert beleütköztem a falba. Belegondoltam, hogy sakk-matt, ennyi volt. Nekidőltem valami kiálló kődarabnak és hátra estem. Megjelent újra a járat. Felpattantam és rohanni kezdtem felfelé. Dühös ordítozást hallok az üregből. Az öreg üvöltözött érthetetlenül. Rohantam fel és megláttam a kijáratot.  Nem volt beomolva a barlang és lehetett látni, hogy fényes volt az erdő. Amint kiértem megint minden sötét lett. Visszaléptem a barlangba és egyből megint fényes lett az erdő. Mintha attól függött volna az erdő, hogy van-e bent valaki a barlangban. Valószínű, hogy akkor látszott olyan kellemes helynek az erdő kívülről mikor valakit becsalt az öreg a barlangba és akkor látszott rossznak mikor üres volt a barlang. A varjakat is biztos a sötétség vonzotta. A virágok is valószínűleg azért tűntek el. Választanom kellett. Vagy egy rövid ideig megint szép lesz az erdő vagy az életem. Az életemet választottam. Rohantam a sötétben. De úgy éreztem, hogy jó fele futok, mintha már jártam volna ezen az úton. Pár óra múlva meg is találtam az erdő szélét. Annyira boldog voltam, hogy megmenekültem. Siettem vissza az útra. Nem tudom, hogy óra, nap vagy hét telt el, de reméltem, hogy az autóm még mindig ott van és el tudok vele menni jó messzire, hogy soha se lássam már ezt a helyet. Minden rendben volt az autóval, mintha csak pár percre tűntem volna el. Visszavezettem a városba, addig más embert nem is láttam. Viszont a városban, mintha hallucinálni kezdtem volna. Minden idős emberben az öreget láttam. Haza értem. El akartam menni onnan jó messzire. Összepakoltam mindenemet és a pályaudvar felé vettem az irányt. Útközben megint láttam az öreget, szinte minden sarkon. Az első vonatra felszálltam, ami indult. Nem is érdekelt, hogy hova. Most se emlékszem, hogy hol vagyok most. A vonaton is láttam az öreget, de teljesen normálisan viselkedett, mint egy hétköznapi ember. Amint leszálltam a vonatról picit lenyugodtam. Első dolgom az volt, hogy vegyek egy diktafont, hogy rögzíthessem a történetem. Második utam a legolcsóbb motelbe vezetett, de útközbe egyre többször láttam az öreget. Rájöttem, hogy ez nem paranoia, üldöz engem, és tudja, hogy hol vagyok és be akarja fejezni, amit a barlangban elkezdett. Ha valakihez eljut, ez a felvétel kérem, tárja nyilvánosság elé bármilyen módon hogy ne lehessen több hozzám hasonló esett. A rét helyét egy kis térképrészleten beledugtam a diktafonba, hogy ne vesszen el. Úristen, valami bejött az ajtón…

(Kreatív írás pályázat)

Ez értelmetlen. És reménytelen. Egyetértek. Nekünk nem szabad többé találkoznunk. Valóban, ennyi az egész: ilyen egyszerű: soha többé. Szóval akkor hol vacsorázunk?

Dean kinyitotta a kis kávézó ajtaján, és betessékelt egy elegáns, szépen öltözött lányt. Adelle fekete hajú, alacsony termetű és vékonyka lány volt. Dean egy aranyszőke, barna szemű fiú. Mindketten gimnazisták voltak. Leültek a régi, fekete kovácsoltvas székre és egymást tekintetét kerülgették. A kínos csend egészen negyedórán át tarthatott. Közben a pincérnő egy-egy forró kávét szolgált fel, hogy átfagyott vendégei hamar átmelegedjenek. Igen, tél volt. Karácson előtt volt 1 héttel.

A csendet Dean hangja törte meg.

- Rég láttalak. –mondta szelíden, majd a lányra mosolygott.

- Igen. Rég volt már. –Adelle szomorúan válaszolt és a kávéját nézegette. Kint hideg szél fújt és mindent vastag hó borított. A házakra már felkerültek a karácsonyi díszek, és minden utcában egy hóember állt, amelyet a gyerekek az épületek elé lehullott hóból kotortak össze.

- Figyelj, Adelle. Sokat gondolkoztam az elmúlt évek során. Szeretném, ha kiköltöznél velem külföldre. Szeretnélek minden reggel átölelni, szeretném, hogy együtt legyünk minden este és annyiszor nézhessük meg a hegyről a naplementét, amennyiszer csak lehet. Hiányzol. Már öt éve, hogy elköltözünk innen. Hiányzol.  –Adelle megdermedt e kérés hallatára. Még soha senki nem mondott neki ilyen szépet. A szívében érezte, hogy ő is erre vágyik, hisz minden este eszébe jutott, és akárhányszor gondolt az utolsó búcsú pillanatára, könnycseppek szöktek a szemébe, melyeket nagy erővel próbált elfojtani és eltűntetni a világ szeme elől. Ha nem lennének konkrét céljai az élettel, bárhova vele ment volna, még a Pokol legmélyére is, hisz ő volt az egyetlen barátja, aki mindig ott volt mellette, ha bánat volt lelkében ő megvigasztalta, ha szüksége volt rá ő kitartott mellette mindenbe és bármi rosszat is tett, ő segített helyrehozni.  Szerette Dean-t.

- Tudod, hogy szeretlek. Azt is tudod hogy ennyi év elteltével is még mindig elmennék veled bárhova. És azt is biztosan tudod, hogy most nem mehetek. Nekem itt van a családom, az iskola is. Ha sikeres kávézótulajdonos akarok lenni, akkor itt kell tanulnom.  –Adelle ránézett barátjára, majd fejét a párás ablak felé fordította. Dean lesújtóan tekintett maga elé. Nem tudta mit tegyen. Egy dologban biztos volt: ha már találkoznak, és lehet hogy ez az utolsó, akkor is boldogan váljanak el egymástól. Így hát kérdezősködni kezdett Adelle mindennapi életéről, mivel töltöni napjait és hogy van családja. Adelle láthatóan felvidult a témaváltástól.

Sötétedés után, 11 óra környékén kiléptek a kávézó ajtaján és az adventi bazársorokon át a vasútállomás felé sétáltak, mikor Adelle egy kisebb ajándékos stand előtt csillogó szemmel megállt. Két aranyos karácsonyfadíszt tartó mackós kulcstartóra figyelt fel. Dean odament az eladóhoz és kért kettőt, majd az egyiket Adellenak nyújtotta. A lány elpirult, és elfogadta az ajándékot. Zsebébe csúsztatta, majd egy órát vett elő.

A vonat 10 perc múlva érkezett. Azalatt a 10 perc alatt mindkettejük agyán átfutott az egész eddig együtt töltött idejük, és az idő amit a vonat indulása után egyedül, egymástól elszakítva fognak tölteni.  A némaság, mely elfogta mindkettejüket, hatalmas kőként zuhant szívükre. Mondani akartak valamit, de egy hang sem jött ki a torkukon. Ekkor Adellenak gondolatait az a tény szállta meg, hogy ez így nem lesz jó, nem bír ki még 5 évet Dean nélkül.

Indulás előtt 2 perccel Deannak sikerült összeszednie gondolatait. Előre látta Adelle minden érzését.

- 3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük. Csak várj még rám egy keveset, ígérem! –Mondta lágy hangon, mosolyogva, hogy megnyugtassa mellette álló szerelmét. Az felnézett rá. Úgy látszott, mintha mosolyogna. Halkan maga elé suttogta: „Várni fogok rád.”.

Dean minden csomagjával együtt felszállt a vonatra. Lassan mászott fel, noha egy táskát hozott arra a pár napra amit ott töltött.  Ahogy fel is szállt, a vonat elindult. Dean az ablakon át integetett kedvesének, aki a vonattal együtt futva integetett vissza neki. Mindkettejük gondolatában egy mondat vízhangzott: „3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük.”.

Ahogy telt az idő, Adelle és Dean egyre jobban belemélyedte tanulmányaikba. Mindketten iskola idő után dolgozni mentek. A sok tanulás és a munka elvette minden idejüket. Adelle hetente írt levelet Deannak, de mivel válasz mindössze csak az elsőre érkezett, egy idő után kénytelen volt feladni reményét, hogy bármikor is találkoznak, így már csak havonta, később kéthavonta, majd egyre ritkábban írt. Végül felhagyott a levélírással. Egyre csak úgy érezte, hogy levelei céltalanok és feleslegesek. Amint hazaért, ágyba vetette magát és egy kis pihenés után tanulmányait folytatta.  Az idő telt és telt. Az advent minden évben egyre szomorúbbnak tűnt. Az emlékek időszaka volt ez. Adelle visszagondolt minden örömteli és minden kevésbé boldog emlékére, Deanre, és egyre mélyebb fájdalom hasított lelkébe, melyek végül a tényleges reménytelenség sötét medrébe taszították őt. A Karácsonyok egyre csak egyhangúbbá váltak. A család ideiglenesen átköltözött a szomszédos városba valamilyen belvizes ügy okán.

Azonban 10 év elteltével, visszaköltözésük után, egyik Adventi vásáron sétálgatva hirtelen neszre kapta fel a fejét. Odafordult, de csak egy macskát látott elrohanni. A macska a téren fekvő szökőkút előtt játszadozott egy kislánnyal, ami mellett egy hirdetőtábla állt. Adelle hirtelen megrándult, majd lefagyott a megdöbbenéstől. A táblán Dean neve szerepelt, egy festészeti galéria reklámplakátjánál. Dean tehát híres lett, híres festő. Adellenak ezer gondolat futott át az agyán, és arra az elhatározásra jutott, hogy ellátogat hozzá. 10 év telt el az utolsó találkozásuk óta. A szives hevesen vert az örömtől, levegőt is alig kapott. Futni kezdett az elé a vasútállomás elé, amiről Dean vonata indult 10 éve, és ahol megígérték egymásnak, hogy onnan 3 év múlva együtt karácsonyoznak. Adellenak minden Dean által tett ígérete eszébe jutott, amiktől mérges is, egyben boldog lett. Szerencséjére elérte az utolsó vonatot, így hát gyors léptekkel megindult a jegypénztár felé, majd felszökkent a vonatra.

Az út hosszú volt. Helyet foglalt a kihalt kocsin az egyik ablak mellett. A kinti sötétség miatt nem sokat látott a tájból, így akaratlanul is a gondolataiba merült. Próbált minél szebbre gondolni, de aggodalma, hogy szerelme megváltozott fogva tartotta. Arra gondolt: „Mi lesz, ha már nem olyan, mint régen, mi lesz, ha fel sem ismer már, mit fog vajon mondani, miért nem válaszolt egy levelemre sem?”  A vonat egy hirtelen fékezés után megállt. A hangosbemondóban kijelentették, hogy a vastag hóréteg miatt a síneket meg kell tisztítani, mielőtt továbbmennének. Ezzel a vonat két órát időzött. Az a két óra volt Adelle leghosszabb két órája egész életében.

Az út összesen 6 órát vett igénybe. A két óra vesztegelések, a megállóknál való időzéssel és maga az úttal együtt.  Karácsony napjának hajnalán Adelle megérkezett. Az idegen városban először állt pár percet, majd nekiindult megkeresni szerelme galériáját, ami a város központjában helyezkedett el, 1 órára az állomástól. Egy kis keresgélés után egész könnyen odatalált. Először csak állt a bejárati ajtó előtt.  Nem mert bemenni. A vonaton eszébe jutott gondolatok ismét felvillantak az agyában.  Minden bátorságát összeszedve Adelle felemelte karját, az üvegajtónak érintette, majd egy nagy levegővétel után erőt vett magán és benyitott.  Egy hatalmas csarnokba érkezett, tele szakértőkkel és látogatókkal. Beljebbindult, de őt sehol sem találta. Körbejárta az össze termet, végignézett minden műalkotást. Néhányukat már látta ezelőtt is, Dean képeit, amiket még korábban készített. Lehangoltan sétált tovább, majd meghallotta, hogy 3 ember Deanről beszél. Odasietett hozzájuk és megkérdezte merre találja őt. Azok csak néztek rá, felismerték Adellet. Elmondták neki, hogy barátjuk az egyik közeli kávézóban ücsörög.  Adelleban felcsillant a remény sugara és futásnak eredt a kapott információk alapján. Hosszú, sötét haja csak úgy lobogott a szélben. Táskájával a kezében sietett, hogy mielőbb láthassa őt, ügyet sem vetve a vastag hó alatt húzódó jégre. Minden porcikája remegett az izgalomtól. Siettében az utca sarkán befordulva megcsúszott, hanyatesett, majd elájult.

Karácsony este volt. Adelle azt hitte nem találta meg őt. Azt hitte azzal, hogy óvatlan volt és megcsúszott, minden reménye odaveszett, hogy együtt karácsonyozzanak.  Felébredt ugyan, de nem mert kinyitni szemeit, inkább el akart bújni a valóság csalódása elől. Pár perc múlva egy ismerős hangot hallott. – Adelle! – A hangot, mely hozzászólt 10 éve hallotta utoljára. Lehetetlennek találta, hogy épp most hallja újra, ugyanakkor reménykedett benne, hogy mégis. Abból a kevéske reménységből erőt merítve kinyitotta sötétbarna szemeit. Pár másodpercig csak egy homályos foltot látott, majd mikor látása tisztulni kezdett, egy könny csordult ki szeméből, amelyet sok másik követett.  Dean karjaiba vetette magát és csak zokogott kedvese vállán. Minden bánat elszállt belőle, az öröm könnyei voltak azok.

Az ölelkezést pár perc szótlanság váltotta fel, amelyet ezúttal az Adelleban felmerülő gondolatokból alkotott kérdések törték meg.

- Miért nem válaszoltál egy levelemre sem? – kérdezte vörösre sírt szemekkel, szavából a szomorúság, indulatok és szeret hallatszódott.

-  Csak egyet kaptam meg, amire válaszoltam, utána nem jött több! –mondta meglepődötten – Ezek szerint te írtál még?

- Persze hogy írtam! Oh, hála az égnek! Azt hittem már elfelejtettél. De ezek szerint nem a te hibád. – Adelle megkönnyebbült ettől a választól. Ez eszébe sem jutott se a vonaton, se máskor. Örült, hogy szerelme nem hagyta cserben, nem felejtette el és nem is változott meg.

-Soha sem felejtelek el, megmondtam. El is mentem hozzád, de azt mondták kiköltöztették a környéketeken lakókat. Nem tudtam a legújabb címeteket.  –Adelle elcsodálkozott. Erre sem gondolt.

- Értem. Most már nem számít. Itt vagyunk mindketten. Együtt. Hiányoztál. Jobban mint valaha. A nélküled eltelt évek üresebbek voltak a világűrnél is. Szeretlek.

-Tudom. Én is szeretlek. És van egy ajándékom is! –Ekkor egy hatalmas, téglalap alakú csomagot vett elő a szekrényból, majd átnyújtotta Adellenak. Adelle rögtön ki is bontotta és megcsókolta szerelmét. Egy festmény volt benne. A képen Adelle szerepelt. Gyönyörű, tökéletsen kidolgozott festmény, tisztán tükrözte Dean Adelle iránt érzett szerelmét.

-Bolgok Karácsont. –Mondta Dean, azzal a mosollyan, amit Adellenak mindig mutat, és boldoggá teszi.

-Dean… Sajnálom, de én… nem készültem ajándékkal… annyira siettem hozzád hogy teljesen elfelejtettem.

-Semmi gond. Te itt vagy, nekem ennyi bőven elég! Emlékszel még? Arra az ígéretre amit tíz éve tettem? „3 év múlva a Karácsonyt már együtt töltjük.” Sajnos a 3 évet nem tudtam betartani. Bocsáss meg…

-Nem baj. Azt ígértem „várok rád”.  Megvártalak.

A tíz év minden fájdalma és gyötrelme egy szempillantás alatt tűnt el mindkettejük szívéből. A Karácsonyt együtt ünnepelték. Úgy gondolták, ők a legboldogabbak az egész földkerekségen. Másnap Adelle átköltözött Deanhez, akinél munkát is talált. Boldogan éltek, és többé ember el nem választhatta őket.

(Kreatív írás pályázat)