Apa
S ő egyszer csak felállt. Azt mondta nem akarja tovább hallgatni a badarságomat. Lényegében ő idősebb és bölcsebb is volt nálam. De úgy éreztem, hogy most ő tévedett. Bár ezt képtelen volt beismerni. Most már tizennyolc éve élek vele és hallgatom, amint minden nap elmondja a szokásos kis monológját. Mindig ugyanazok a régi történetek, csak néha itt-ott egy-egy kisebb rész változik, illetve újabbak csatlakoznak hozzá. Elmondja, hogy az ő gyerekkorában mennyire más volt és, hogy ő így is rengeteget ad nekem. És igaza is van valahol. Hiszen amikor ő volt gyerek teljesen mások voltak az erkölcsi elvárások. Más volt a fiatalok stílusa. De valahogy én mégis többet akarok. Ha nagy nehezen kikönyörgöm azt amit akarok akkor nem kell egy hét hozzá és lesz egy újabb dolog amit ki akarok csikarni belőle. És most, hogy ő már nincs elgondolkoztam, hogy miért ilyen elégedetlen az ember? Miért van az, hogy ha van valamim, mindig csak többet és egyre többet akarok? Legutóbb azon vesztünk össze, hogy most már elmúltam tizennyolc éves és nem akarom, hogy ő szabja meg nekem, hogy meddig lehetek ébren. ,,Ha fel tudok kelni és elmenni az iskolába, akkor hagy döntsem már el én, hogy mikor fekszem le.” – mondtam neki. Erre ő azt mondta, hogy akárhány éves leszek, amíg nála élek, ő dönti el, hogy mikor fekszem le. Ez után jött el a pillanat, amit örök életemre megbántam. Olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, amit biztos, hogy nem érdemelt meg. De mégis kimondtam. Abban a pillanatban a bennem már régóta kitörni készülő düh, vulkáni robbanásként zúdult rá. Nem válaszolt semmit. Csak nézett a szemembe. Még az utolsó pillanatban láttam, ahogy a szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp aztán sarkon fordult és kiment. Pár másodperccel később hallottam, ahogy az autó motorja felmordul és ő kikanyarodik az útra. Azokban a percekben nem érdekelt hová megy. Sőt örültem is neki, hogy nem lesz a közelemben. Elmentem otthonról, és a barátaimmal együtt kimentünk a térre. Már jó ideje kint voltam mikor megrezdült a telefonom: ,,Az apja balesetet szenvedett.”. Az, amit akkor éreztem leírhatatlan. Mintha forró tűzben állva remegnék a hidegtől. Mindent otthagyva első dolgom volt bemenni a korházba. Mire odaértem ő már halott volt. A balesetben szerzett halálos sérülések végeztek vele mielőtt odaértem volna. A világ hirtelen szürke lett. Minden szín, és boldogság megszűnt. Az egyik ápoló odaadta a nála talált tárgyakat. Az egyik a slusszkulcs és lakáskulcs volt, a másik pedig egy kép róla és rólam még körülbelül tizenhárom évvel ez előttről. Még egészen kicsi öt éves kisgyerek voltam, teli boldogsággal. Apuval álltunk a hónap és mindketten fáradtak voltunk a sok játéktól, de csak nevettünk. Most pedig… Sírtam. Piszkosul fájt. Azt hittem meghalok a fájdalomtól. Csak ültem a széken és eszembe jutott mit mondtam neki utoljára. Megborzongtam tőle és mintha a lelkemet, egyre szorító béklyók börtönöznék. Csak sírtam és rosszul voltam magamtól. Pedig szerettem. Szerettem, de mégsem mondhatom el neki utoljára, hogy miként érzek. Az utóbbi évek csupa veszekedéssel teltek, pedig annyiszor megköszönhettem volna neki mindazt, ami tett értem. Többé nem tehetem…
Most pedig egy évvel a balesete után itt állok a sírjánál. Megint megköszönöm neki az szép éveket, amíg velem volt. Életem végéig el fogom ezt mondani minden egyes alkalommal. Borzalmas, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy ráébredjek valamire.
Azt megtanultam, hogy soha de soha nem fogok senkitől elválni úgy, hogy az utolsó szavunk, ne örömteli nevetés legyen. Bárkit, ha megsértek, és úgy hagyok ott valahol, annak borzasztó következményei lehetnek. Ha akkor nem is fáj, mert elvakít a düh, legközelebb biztos, hogy megbánom a szavaimat. Többé ilyen nem fordul elő. Most itt vagyok egyedül, apa nélkül, akinek nem mondhatom el, hogy írtam róla bármit is…
(Kreatív írás pályázat)
Somogyi Gábor
(Kreatív írás pályázat)
(Kreatív írás pályázat)
Dani Zoltán
(Kreatív Írás pályázat)
Huszár Anett
Jepp szigete
Kedd volt, vagy szerda a fene se tudja már. Hideg volt, és sötét, olyan ősziesen tavaszi idő, meleg is, meg hideg is, se olyan, se ilyen.
A tanár a táblánál, valamit éppen magyarázzott. Senkit sem érdekelt igazán, mindenki azzal van elfoglalva, hogy a WC-ben tényleg, vagy nem, vagy mégis, és ha igen, vagy nem, de tuti, van melegvíz a mosdóban.
Peti, aki még mindig lázban égett a töri órán kapott 1/2 után, valami látomást aposztrofált, úgy hitte, ha megjelenik egy nagy tehén, álmában, ami anno szarvas volt, és az egész lázálmát összemossa a Vinetúval, a franc tudja hogyan, jelent valamit. A baj az volt, hogy csak ő hitte így. Az esti vodka meg a tej, meg az a sok színes ember a végén, reggeli Milka reklám meg az 1/2. Hajajaj. mondta is mindig magában:
„Közeledik az armageddon”
Valami utcai hittérítőként éli ma az életét.
A nagy pajtása, a Jelita, na, az valami nagy trágya bussinest csinált kinn az Örségben. Így emlegették később: „Aki a szarból is várat csinált.” Tisztelték is a helyiek, amíg rá nem jöttek meg nem lopja őket. Valami lincselésben veszett oda. Ma Mucsán szobra díszíti a főteret. Változnak az idők.
Halálának híre akkor mindenkit megdöbbentett, azt biztos, aki még józanul bírta a mindennapokat.
Az 215 éve tartó szűk esztendő megviselt mindekig. Józanul nehéz, ezt is mondogatták, mikor az IMF már nem akart több kölcsönt adni, az ország az ukránokkal kezdett füvet árusítani. Olyan igazit. Gyeptégla-nagyhatalom leszünk mondták a fejesek. Jah, a nép meg locsolt, szántott, meg aratott, a fene tudja mit.
Szép idők voltak, mindenki bízott nagy vezírünkben, Gáspárban, aki pedig nem azt meg ízibe lelőtték.
Aki azt várná most, hogy valami pozitív jön, az tévedni fog, az osztály többi része sem volt sokkal több, vagy nem vitte sokkal többre. Maximum jól titkoltál a valóság látszatát. Utolsó éve volt mindanyiuknak, szép remények, meg minden hasonló, csak hát nem jött össze.
Olivér mentsvára, az OKJ –s sámánképzés volt. Hitt benne, hogy sikerülni fog, kb úgy mikor, mikor abban, reménykedett, hogy nem fogják feleltetni, az se jött össze neki soha.
Mondjuk együtt: Sikerülni fog! Talán most. Miért ne? Lehet.
Hát nem jött össze, a Mecseki bányák, a pár száz éves üzemszünet után újranyitott tárlóinál dolgozott érettségi után, mint kanári. A fejesek azt mondták, ha meghal, menekülni kell. Senki sem kérdőjelezte meg, hogy akkor a többivel ott lenn a mélyben mi lesz. Mindesetre boldogak voltak, hogy van munka, ha nem is olyan jó, de van. Ott lenn a mélyben kicsit meggárgyult, az utolsó érettségi találkozón mikor még élt, és eldöcögött mellettük, egy jó öreg Ikarusz, mindig azt tudta üvölteni:
Lift!
Jenőből, aki mögötte ült a padsorban. Na ő volt az a forma, aki váltig állította mindig, hogy nem csalt, még akkor is mikor nem ez volt a kérdés. Vérig sértődött, mikor a tanár buktatással fenyegette, vicsorított, és veréssel fenyegetett. Casus belli, mondom én, mondja ő anyád.
A töri tanár, már másnap 5-össel zárta az évvégét, a baj csak az volt, hogy november 12.-én.
Ezt valamilyen Inak naptárral magyarázták, ott úgy mondták nekünk kíváncsiaknak, ez az évvége. Belőle végül nagy simlis lett, valamilyen puccus katonai állást kapott meg. Az első COMBINO lázadás során, mikor az ellenséges kínai csapatok, bevonultak hazánkba elrendelte villamosaink felrobbantását.
Senki sem értette igazán a parancsot, de már mindeknek elege volt. Az Európai Unió szétesése után, káoszt alakult ki. Kósa miniszterúr mindent megtett. Először Amerikai 53. állama akartunk lenni, közvetlenül a britek után. Mivel ez nem jött össze, és mivel az országban külföldiül beszélők aránya meghaladta lélektani 5%, így nem nagyon volt akadály annak, hogy brit gyarmat legyünk. Amerikában azért ennyien már nem nagyon beszélnek angolul, de nekünk most itt volt a történelmi lehetőségünk, de ez se jött össze igazán, ha csak annyi nem, hogy a MALÉV-ot megvette BRITISH AIRWAYS, aztán ez az egész katyvasz az államhoz került.
Végső soron, Kina egyik provinciája lett az ország, és azért nyitották meg a kimerült mecseki bányákat, hogy lehessen mutogatni, az imperialista disznóknak, hogy itt van ám munka.
Réka is keményen dolgozott, őt nem is láttuk gyakran. Mindig valami baja volt, így igazolása is, igazi nem olyan amit a Kárpáti csinálgatott otthon. Szifilisz, tifusz, a fene tudja még, hogy mi baja volt, vagy az, hogyan és mi módon. Mindenesetre régi Fóti útnál talált állást, ilyen magánvállalkozó lett. Később a kormányzati körökig vitte. Ilyen mindenesféleség volt a parlamentnél, bár ez a provinciális dolog később csak kis csorbának bizonyult karrierje során. Föltornászta magát a ranglétre.
Bendegúzból, aki a sárba ugrott múltkor, hogy Réka cipellője, nem legyen sáros, ha értette volna, azt a szófordulatot, hogy rajta már mindenki át ment. Mindegy már. Diliházba került, Miután Kósa miniszterúr halála után, az ország provinciális keretek közé süllyedt. Gáspár mint megbízott, az akkor helytartó-tanács által a nyugati rendszer híveinek kedvesedésére kitalált titulusban, az ország gyarmati felügyelője lett. Ezután tényleg beütött a krach, a diliházat bezárták. Később utána még évekig kísértette a fiatal lányokat a sötét éjszakában.
Ezen a furcsa napon senki sem gondolta volna, hogy ez lesz. Ákos se, na ő valami zenekart csinált, óvodai zsúrokon énekelték az internacionálét.
- Kemény rock, mi, bazdmeg!
Erről jut eszembe, ez nem azért van így, hogy olyan spontánnak tűnjön, nem ám. Volt egy ilyen álmodozó forma. Sors furcsa fintora szerint, ez meg nem azért van így, hogy meg lehessen mutatni, hogy mennyire meg tud változni egy gyerek, fiatal, a felnöttéválása során, csak úgy van így.
Árpi. Ötödik pad, bal felől, az igazságszolgáltatásban látta a jövőt. A végletek embere volt, vagy vizet ivott vagy abszintot, furcsa szokás, ha tudta volna, hogy Baudler szeretője is abszintot iszik, akkor értette volna ezt a világirodalmi, rendőrséges, börtönös, szappanos párhuzamot, de mindegy. A lényeg az, hogy az apjának lopott nyáron kocsikat, ebből előbb film is készült. A nagy kínai birodalom, amnesztiát és az újrakezdés lehetőségét ajánlotta, mindenkinek aki, az ő pártjukon áll. Élt a kínálkozó lehetőséggel, főbíró volt, mikor ezt a verses figurát, elítélte, mind a rendszer ellenségét.
Nagy ünnepi dzsembori volt mikor Hu Jintao robotlován bevonult a budai várba, tudván ott a király, pedig az nemkirály már rég elmenekült, és mosolygott a zserbóival együtt. Így beszélték!
Mikor Budapestet, újraegyesítették, és székesfőváros néven illeték újra, kezdett zavaróvá válni, a még Demszky földesúr, vagy valami hasonló nevű figura gödörépítési mániája. Ezekből a hatalmas ásott lyukakból, még mikor kicsi voltam, valami Gizai piramis szintű építményt építtet önmaga jövőbeni emlékére a föld alá. Ilyen fejjel-lefele csodák voltak.
Emlékszem apám milyen áhítattal mondta, hogy ezek az arabok, mekkora barmok voltak, hogy nem lefelé építkeztek.
A zűrzavar során, a kínai megszállás során én nyugatabbra álltam tovább, ilyen-olyan csencselések utyán végül Jepp szigetén kötöttem ki. Értsd itt süllyedt el a ladik, báár a 30 fős osztály háromnegyedének az élete szintén olyan unalmas, hogy említésre sem érdemes, aki vitte valamire, arról meg nem igazán lehet írni, de ezt a szigeti veszedelmet, mégsem lehet kihagyni.
Itt dekkolok, süttethetem a hasamat, nézhetem a hullámokat, és a tv jobb sarkában a szám, nem a legújabb műsor premierjét jelenti, hanem a legközebbi bombatámadásét.
Szép hullámok, szép idő. Kék sirály, na az jött az északi atollról, a zöld meg a déliről. A szigetemen az egyetlen egy szórakozás ez volt. Jó szórakozás, ha sokat mondjuk el is lehet hinni. Szörfözni a cápák miatt nem nagyon lehetett. Az évenkénti pár kalóztámadás viszont necces volt.
Ui.: A valósággal való bármely egyezés a véletlen műve, ha netalántán lenne valamiféle egyezés a valósággal, a nagyon, nagyon, nagy baj.
(Kreatív Írás pályázat)
Róna László
Fakó égbolt
Amikor kinyitotta a szemét, csak sötétséget látott, majd mint amikor az ember ájulásból ébredt, fényes pöttyök kezdtek ugrálni a szeme előtt és szépen lassan kiélesedett a kép. Az égboltra meredt tekintete. Értetlenül méregette, nem értette mi történhetett vele, nem tudott visszaemlékezni. Valami az égbolttal se volt rendben, amely pillanatnyilag beterítette látómezejét. Majd rájött. Nem látott színeket. Piszkos fehér bárányfelhők úsztak lomhán a sötétszürke égen. Bár tavasz lehetett, és nappal –érezte ahogy a nap lágyan süti az arcát, néha árnyék vetült rá, ahogy egy-egy felhő eltakarta azt, és könnyű szellő lengedezett-, mégis minden fakó, szürkés volt. Egyenlőre nem foglalkozott azzal amit nem tudott megérteni, lassan felült a majd fél méteres fűben (inkább gazban), már ekkor kicsit rosszul érezte magát, és mikor lábra állt olyan heves szédülés jött rá, hogy ösztönösen valami támasztékért nyúlt, és egy kősziklába kapaszkodva sikerült talpon maradnia. Becsukta szemét, és mélyet szippantott a friss tavaszi levegőből. Illetve csak azt várta, hogy friss lesz, de nehezére esett nagy lélegzetet vennie, és valahogy nem úgy érezte, hogy levegőt szippant be, inkább mintha egy szál cigarettából szívott volna egy nagyot, csak itt nem volt füstszag. Mégis úgy-ahogy kitisztult a feje, és akkor látta, hogy amit görcsösen markol nem egy szikla, hanem egy kőből kifaragott kereszt formájú sírkő. Halk sikkantás hagyta el az ajkait, hátratántorodott és majdnem hanyatt esett, de nekiütközött egy másik sírkőnek. Révetegen bámult maga elé. Nem meglepő, hogy megijedt, nem mindennap kel ájulásból úgy az ember, hogy nem lát színeket és az első dolog amihez hozzáér, az egy sírkő. Megpróbálta megnyugtatni magát, de nem esett neki valami könnyen azzal a tudattal, hogy ő most egy temetőben van. Viszont amikor körültekintett egy óriási mezőt látott, mindenhol fél méter körüli szürkés-fehér fű nőtt, és enyhén hajladoztak, ahogy a szél lágyan fújta őket. Voltak ugyan még a távolban sírkövek százával, talán ezrével, de körülötte csak három. Az aminek éppen támaszkodott, ami pont mellette volt, és egy kicsit távolabb a harmadik… és ez kötötte le igazán a figyelmét, e mellett ugyanis egy szalmakalapos, majd 2 méter magas vékony, kockás inget, és farmernadrágot viselő ember állt lehajtott fejjel. Nem értette miért nem vette eddig észre, már éppen megszólította volna, amikor az ember felemelte fejét, és a szalmakalap alól két világoskék szempár meredt rá. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, eddig arra gondolt, hogy valami miatt színvak lett, de minden más szürkeség ellenére a szalmakalapos ember szeme kéken világított, mint szentjánosbogár az éjszakában. Mielőtt újra megpróbált szóhoz jutni, a szalmakalapos ember elmosolyodott –nem volt kellemes ez a mosoly, valahogy hidegnek érezte- és megszólalt:
- Hello George, látom felébredtél.
George eltátotta a száját. Honnan tudja ez az ember a nevét? Eddig maga sem tudta, de ahogy meghallotta, mint a villám csapott bele a felismerés, hogy George Elbert-nek hívják, de többre most sem emlékezett. Ha ez az ember tudja a nevét, esetleg többet is tudhat, így megkérdezte:
- Mi történt velem, hol vagyok? Meghaltam, vagy mi folyik itt, és egyáltalán kicsoda maga?
Az öregember (közben látta, hogy lehet, vagy 70 éves) gunyorosan elnevette magát, nevetése inkább hasonlított varjúkárogásra. Majd hirtelen komoly lett az ábrázata, mintha sose ismerte volna a nevetés fogalmát, és világoskék szemeit George-ra szegezte.
- Az hogy ki vagyok, lényegtelen, úgyse tudnád felfogni, ha elmondanám. Arra ami most veled történik én nem a halál kifejezést használnám. Az úgy is egy olyan fogalom, aminek az emberek sosem tudták megmagyarázni a teljes jelentését. De ahelyett, hogy hallgatod, ahogy jártatom a számat, fordulj meg, és olvasd el mi van a sírkőbe vésve.
George mintha hipnotizálva lett volna fordult meg, és próbálta elolvasni, ami a sírkőbe volt vésve, de annyira elkopott az írás, hogy nem tudta. Így hát lehunyta a szemét, és végigfutatta kezét a feliraton, hasonlóan ahhoz, ahogy a vakok olvasnak. Lelki szemei előtt négy szó rajzolódott ki: „OP IVI AN OKTAS”.
- Ez mit…?
Kérdezte volna, de hirtelen –maga sem tudta hogyan- megértette a szavak jelentését. „Találd meg az utadat”.
- Ez latinul van? Vagy milyen nyelven?
Nem emlékezett rá, hogy valaha is tanult volna latinul, de a nevén kívül semmire sem emlékszik, úgyhogy az sem kizárt. Háta mögött újra az a gúnyos varjúkárogás szerű nevetés hangzott fel, de mire megfordult már nem állt ott senki. George ha lehet még jobban összezavarodott, tanácstalanul forgatta a fejét jobbra, balra, majd meglátta. A fűben egy ösvény volt kitaposva pontosan előtte. Ezt sem értette, hogy nem vette eddig észre, de szinte biztos volt benne, hogy korábban ott sem volt. Megvizsgálta az ösvényt, amely kettészelte a végtelennek tűnő fűtengert, és jobb ötlet híján elindult abba az irányba, amerre az Op ivi an oktas feliratú sírkő volt. Ahogy az ösvényen sétált, hirtelen információk iszonyatos áradata szakadt rá, olyan gyorsan, hogy hirtelen meg sem tudta őket érteni. A semmiből egy város kezdett előtűnni, pont abban az irányban, amerre az ösvény vezetett. Ahogy közeledett hozzá, úgy kezdtek erősödni körvonalai, a homályos szellemképből igazi város lett, a távoli házak ablakain fehéren verődött vissza a napfény. Lassan mosoly terült szét az arcán, látta már a célját, a városban, biztos léptekkel haladt felé. Már tudta, hogy valaki meghalt. Az előző énje, ott maradt a sírköveknél, ez a tudással teljes énje pedig, megtalálta az ösvényt, amin járnia kell, és hamarosan eléri célját. Már nem is gyalogolt, hanem futott, a levegő frissebbnek érződött, a szürkeséget halványan, majd egyre erősebben színek kezdték el felváltani. Tudott már, értett mindent. Két dolgot kivéve, de azzal nem is törődött, nem is gondolt rá. A jó és a rossz fogalmát nem tudta volna megmondani, és ez akkor sem változott, amikor elért az ösvény végére, be a városba, hogy megvalósítsa élete célját. Háta mögött varjúkárogás szerű nevetés harsant fel még utoljára, visszhangként verődött vissza a város épületeinek faláról, majd szertefoszlott a végtelen mezőn.
(Kreatív írás pályázat)
Róth Patrik
(Kreatív írás pályázat)
Tamás Kiss Gyula
(Kreatív írás pályázat)
Tóth Gergely
Viharos tél
Minden reggel ugyanazt az útvonalat jártam be az iskoláig. Ugyanaz a út, a táj, az épületek. Nem volt messze az iskola, így gyalog mentem. Rendszerint hét óra harminc perckor indultam. Ilyenkor a nap már réges-régen felkelt, noha mi alig láthattuk,hiszen tél volt.
Kiléptem a kapun, elmentem két utcát jobbra, majd tovább egyenesen. Elhaladtam a közeli park mellett. A parkban két piros pad volt, körülötte bokrok, fák és egy kút. Mindent hó borított,csakúgy csillogott. Mintha ezer gyémánttal lett volna kirakva az út.
És ott volt ő. Mindig ott volt. Minden reggel, amikor elhaladtam a park mellett. Sosem nézett, de én nem bírtam megállni, hogy nem bámuljam. A tekintetem mindig ő rá vándorolt. A három éve megszokott ruha volt rajta. Nem igen volt módja a ruhatárának lecserélésére. Egy fekete pólót, és egy vajszínű dzsekit viselt. A nadrágja alig ért a bokáig, látszott, hogy nem rá tervezték. A „cipője” lyukas volt, és a talpa sem volt már meg. De a haja mindig rendezett volt. Amikor csak láttam a madarakat etette egy pár száraz kiflivel. Pedig aligha hinném, hogy egyáltalán, neki lett volna mit ennie. Az egyetlen társasága a madarak voltak. Sosem láttam senkivel se beszélgetni, vagy köszönni, de még csak egy mosoly se villant fel soha, az arcán.
Útközben rájöttem, hogy nincs első órám. Ezért úgy döntöttem, hogy veszem a bátorságot, és oda megyek hozzá. Először még nem igazán tudtam, hogy mit is mondjak neki. Pedig annyi kérdést fel szerettem volna tenni neki. Hogy került ide? Hogy hívják? Volt-e valaha családja?
Ma talán megtudom.
Ugyanazon a bal oldali, kisközértre néző, piros padon ült, mint minden reggel, amikor látom.
Leültem mellé. Nagyon hideg volt, és a pad is jéghideg volt. De ő csak rezzenéstelenül ült. Még csak nem is didergett.
Nem nézett rám. Csak ült és szórta a morzsákat. Bevallom őszintén, ez egy kicsit bosszantott. Én, azért tovább néztem őt. Nem lehetett több hatvan évesnél.
Az arca ráncos volt, a kezein az erek megdagadtak. A bokája is fel volt dagadva, sőt a lábán fura kiütések voltak.
Már egy jó tíz perce ugyanúgy ültünk, amikor megszólaltam. – Jó napot!
Nem érkezett válasz, de valami nagyon furcsa dolog történt. Rám nézett, a száját mintha válaszra nyitotta volna és ekkor könny szökött a szemeibe. Becsukta a száját, és elfordult. Ekkor én újra megszólaltam. – Jól tetszik lenni?
És végre megszólalt. Igaz nem olyan választ adott,amire az ember várna, egy ilyen kérdés után, de legalább már beszélt.
- Nem iskolában kellene lenned? – Kérdezte, határozott, szigorú hangon.
- Nem, ugyanis ma nincs első órám. – Feleltem.
Erre, ő már nem válaszolt. Tíz perc csönd következett. Ha ez így megy tovább, elkésem az iskolából, és semmit nem tudok meg – gondoltam magamban.
- Meg fogsz fázni- törte meg a csendet- jobb, ha mész.
- És maga nem fázik?
- Nem, én már megszoktam a hideget.
- Mindig itt van? – Próbáltam óvatosan kérdezni, de nem igazán sikerült.
- Mindig. – Szólt egyhangúan.
- Én pár utcával lejjebb lakom, a szüleimmel, és a három testvéremmel.
- Az jó. Régen nekem is volt családom. – Még mindig nem nézett rám. Úgy látszik, már régen elvesztette a családját, mert nem látszott rajta, hogy nehéz lett volna kimondania,ezt a mondatot. Úgy mondta, mintha csak azt közölné, hogy kész az ebéd. Örültem, hogy már ennyit is megtudtam, de egyre jobban hajtott a kíváncsiság, így kérdezgetni kezdtem.
- Mi történt velük?
- A szüleim, meghaltak a második világháborúban, testvérem nem volt. A nagybátyám nevelt tizenkilenc éves koromig. Ekkor férjhez mentem, és lett két gyerekem. Egy kisfiú és egy kislány. Holnap lesz harminc éve, hogy meghaltak, egy szörnyű autóbalesetben. Én háztartásbeli voltam, jóformán a férjem tartott el minket. Mikor meghaltak, a temetésre ment az összes pénzem. Nem tudtam ki fizetni a lakbért és utcára kerültem. Azóta is itt élek ez az otthonom. – mesélte rezzenéstelen arccal, és végig, a szemembe nézett.
Tudtam, hogy hajléktalan, de mindig is reménykedtem, hogy talán van hol laknia, csak szeret a szabadban lenni. Nem tudtam hirtelen hova rakni ,ezt a sok információt. Nagyon szomorú lettem. Szörnyű lehet harminc éve egyedül az utcán élni, azzal a tudattal, hogy egyszer volt családunk, normális életet éltünk, és hirtelen minden elveszik.
Ránéztem az órámra, és láttam, hogy tizenkét perc múlva indulnom kell, hogy beérjek időben az iskolába. Nem akartam bemenni, inkább szerettem volna itt ülni, és beszélgetni, ennek az idős hölgynek a múltjáról, pedig most már láttam rajta, hogy mennyire szörnyen érzi magát.
- És hogy hívják, önt?- Kérdeztem, merő kíváncsisággal.
- Marika. –Felelte higgadtan – a lányom is pont ekkora volt, mint te, és pont ilyen szép – És ekkor, széles mosolyra húzta a száját. Én visszamosolyogtam.
- És miket csinált háztartásbeliként? – Kérdeztem, és reménykedtem, hogy nem szomorítom el a kérdésemmel.
- Takarítottam, mostam, vasaltam, főztem. Emlékszem főzni nagyon szerettem. Több mint húsz éve nem főztem, de a mai napig bármelyik ételt el tudnám készíteni. Igaz már a legtöbbnek az ízére sem emlékszem. De a családom mindig dicsérte a föltömet. – mesélte büszkén, majd folytatta – Vasárnapokként elmentünk kirándulni, azt nagyon szerették a gyerekek. Igaz a Férjem István nagyon lusta volt, és mindig morgott, ha kirándultunk, a végén mégis mindannyian jó kedvűen tértünk haza.
Szívesen hallgattam volna még, de ekkor az órámra pillantottam és láttam, hogy már indulnom kellene.
- Mit szólna hozzá, ha holnap is beszélgetnénk iskola előtt? Én is mesélek valamit magamról, és maga is?
- Rendben, van de aztán nehogy elkéss miattam!- Felelte huncut mosollyal az arcán.
- Holnap találkozunk! Viszlát! – mondtam és felálltam a padról.
- Szia, csillagom! Holnap meséld el, hogy milyen napod volt az iskolában! – mondta, mintha ezer éve ismernénk egymást, és elindultam az iskolába.
Most vettem csak észre, hogy mennyire fázom, eddig fel sem tűnt. Minden végtagom átfagyott, és elgémberedett. Siettem az iskolába, hogy átmelegedjek. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szóba állok, azzal a nővel, aki mellett három éven keresztül, mindennap elhaladtam, de soha még csak rám sem nézett.
Hamar vége lett a sulinak. Haza mentem, és szokásos teendőimet intéztem. Mikor lefeküdtem aludni, végig az idős nő a parkból, Marika járt a fejembe. Anyu, ma gombapaprikást készített, és úgy döntöttem, viszek neki egy adagot.
Másnap korán keltem. Felöltöztem, összepakoltam, és kivettem a hűtőből, az edényt, amibe a gombapaprikás volt. Beraktam a mikroba öt percre, hogy meleg legyen, és addig készítettem egy palack jó meleg, citromos teát. Mikor mindennel kész voltam, elindultam. Ugyanazon a megszokott útvonalon haladtam, monoton módon. Már vártam nagyon, hogy oda érjek, de mikor megérkeztem, nagyon meglepődtem. A tér üres volt, és kihalt. Még a madarak se voltak ott. Körülnéztem, de sehol nem találtam az idős nőt. Úgy döntöttem várok. Húsz percig álltam, és vártam, de nem jött senki. Így hát kénytelen voltam elindulni, az iskolába. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Hova tűnhetett el? Talán egy régi, messzi rokona rátalált? Vagy bement egy hajléktalan szállóra a nagy hideg miatt? Nem az nem vall rá. Eddig télen is mindig kint volt. Habár ez a tél, hidegebb volt bármelyiknél.
Ekkor hangos viháncolást hallottam, az osztályból. Bementem, hogy megnézzem min nevetnek, és ekkor egy fiú, még egyszer olvasni kezdte a napilapot a kezében: „Halálra fagyott egy idős nő a Petőfi téren. Nem találták meg a hozzátartozóit, úgy látszik a nő hajléktalan volt…….”- folytatta, de én már nem tudtam figyelni. Majd megint hangos nevetésben törtek ki:” Ezt a hülye nőt! Miért nem ment be, egy csöves szállóba?!…Ja, de amúgy is csöves volt nem mindegy?…Mindegyik, azért kerül utcára, mert elissza, a házat, vagy drogozik. Az ilyet nem kell sajnálni!”- És egymás után következtek az ilyen beszólások! Könnyezni kezdtem, és arra gondoltam, hogy én igenis sajnálom, hogy meghalt, és tudom, hogy jó ember volt, nem a saját hibájából került utcára.
(Kreatív írás pályázat)
Weich Ágnes
