(32)

Este nyolckor találkoztak a pályaudvaron.

Melvin rendhagyó legénybúcsút szervezett az öccsének, ital és nők nélkül.

-        Ital és nők nélkül?? – Ismételte megbotránkozva a masiniszta.

-        Maga csak zakatoljon! – Parancsolta Melvin, – Mate, te pedig integess!

-        Igenis! – Integetett egy üres pénztárnak.

-        Ilyet se pipáltam… – Pöfékelt a mozdonyvezető.

A vonat szürke füstöt fütyült, és nagy robajjal elindult.

-        A színdarabban Galtont utánoztad? – Húzta vissza a fejét az ablakból Mate.

-        Részben őt, igen.

-        Mi lehet most vele?

-        Kit érdekel?! – Vont vállat a nagytestvér… – Nyilván azt csinál, amit akar. Még ma éjjel elérjük Kanizsát – Ismertette a célt –, onnan lovon menekülsz tovább!

-        Nem akarok elmenekülni.

-        Akkor hazafelé menekülsz.

-        Egyáltalán nem akarok elmenekülni.

-        Azt csinálsz, amit akarsz!

vége

Zelkó Misi

(31)

Letegeztelek titeket, mert belőlem vagytok, és belőletek vagyok! – Lépett le a pódiumról Mate. – Itt vagy velem, Mona! – Tárta szét karját egy nő felé.

-        Nem ismerem magát… – Ráncolta szemöldökét a kiválasztott.

-        Ne mondd, hogy nem ismersz, ne mondd, hogy nem ismerlek, apa!

-        Én tényleg az apja vagyok. – Ismerte el az üzletemberek közül egy, aki az előadáshoz korábban még nem szólt hozzá.

-        Ne mondjátok, hogy nem ismerjük egymást mindannyian! Ha másképp alakulnak a dolgok, belőlem te leszel! – Ölelt magához Mate egy idegent. – Ha máskor születek, talán én lennék Muzio bácsi, és ott ülnék a harmadik sorban!

A harmadik sorban ülő zenetanár meglepődve csóválta a fejét.

-        Nem Muzio a nevem. – Tagadta.

-        És az enyém sem Mateland Lindemann! Mert Mateland ott ül hátul, ő az a tanfelügyelő, én Melvin Lindemann vagyok, a testvére!

-        Ez nem igaz, fordítva van! – Próbált rendet tenni az apjuk, – Én már csak tudom, melyik fiam melyik!

-        Nem tűröm el, hogy ez az alak a vérének nevezzen! – Pattant fel Melvin, a felügyelő. -  Az én vérem nemesebb, mint az övé, és ilyen… alávaló fajzatoknak, mint ez itt, én nem vagyok hajlandó cáfolhatatlan bizonyíték nélkül bármit is elhinni! El kéne égetni az ilyet, a mese nem tudományos erejű bizonyíték, alábbvaló, a lusta disznók kereskedelmi eszköze, semmi sem fontosabb nekik a pénznél! Egy nagy család az egész, összedolgoznak, ügyeskednek,  szövetkeznek, a világ kell nekik!

-        Kérem, adjon valaki egy öngyújtót, és vegyen elő valaki egy papírpénzt! – Fordult körbe Mateland. – Felügyelő úr, ön is lehet valaki!

Megtörtént, dobtak egy öngyújtót, Melvin, a felügyelő magasba emelte a pénzét.

-        Mivel átjárásom van a világok között, meg tudom gyújtani azt a zöldhasút anélkül, hogy a tűzbe tartanám! – Lebegtette az öngyújtó lángját magabiztosan Mate.

-        Kötve hiszem! – Ment bele a játékba a felügyelő.

Az ujjai közé fogott pénz ebben a pillanatban kigyulladt, Melvin ijedten szökkent el a hamuvá robbanó ezres elől.

-        Csalás! Csalás, bűvészmutatvány, követelem vissza a pénzemet! – Toporzékolt.

-        Ki szeretné kipróbálni?

Kezek erdeje emelkedett a magasba.

-        Egy ezres a kalapba, egy másikat pedig felgyújtok, áll az alku?

A közönség nagyobbik fele meggondolta magát.

-        Máris nyerészkedik! – Fintorgott a felügyelő.

-        Kinek kell a bizonyosság?

-        Szemfényvesztés!

-        Tudományos áttörés.

-        Kizsákmányoló népbutítás!

-        Szeretném emlékeztetni önöket, hogy a belépőért nem fizettek. Az előadás alapvetően ingyenes! Ki lesz az első?

A zöldhasúak hamarosan már csoportosan kaptak lángra, a pénzzel telt kalapokat a kapuhoz vitték, és ott egy hajléktalan azoknak osztogatott belőle bőkezűen, akik a teremben eluralkodó káoszból önszántukból távoztak.

Mateland folyamatosan növelte a téteket, az üzletemberek összevesztek, egymáson akarták behajtani egyre növekvő veszteségeiket.

Egyikük kigyulladt, ordítva fetrengett a földön.

Megfagyott a levegő, a verekedők szoborrá dermedtek.

Egy kissrác rohant az égő hajléktalan mellé vízipisztollyal, … eloltotta őt.

Charlie-nak nem esett baja. A kisfiúval, a többi hajléktalannal, Kenyeressel, Mateland-del, Monával, Melvinnel és Muzio-val együtt felszaladtak a pódiumra, ott sorba rendeződtek, megfogták egymás kezét, és meghajoltak a közönségük előtt, ami már csak acsarkodó politikusokból és feketézőkből, meg Mate be nem avatott, elszörnyedt, vívódó édesapjából állt.

Beletelt egy rövid időbe, amíg a közönség feldolgozta, hogy csak megtervezett műsortban volt része, de aztán…

Visszatértek a valódi háborújukhoz, tépték, szaggatták egymást, mint a vadállatok. Egyikük egy égő öngyújtót nyomott a másik arcába, az illető ruhája valamiképp lángra kapott, tíz percbe sem került, már lobogtak a padok, a függönyök is.

Erre még a társulat sem számított, tehetetlenül álldogáltak a kapuban, a tűzoltókra várva.

A hajléktalan színészgyerek kitépte magát Charlie óvó kezei közül, és berohant a tűzbe, Charlie meg utána, de késő, elvesztette szem elől.

A fiúcska csak lövöldözött a vízipisztolyával, arra, amerről a visító hangokat hallotta, amerről az égett hús szagát érezte.

Elhagyta az összes ereje, összeesett.

Szúrt az oldala, fájt a tüdeje a sok koromtól, a plafont nem látta, csak a sűrű füstfelhőt, csak az elmúlás maradt, lassan minden mást elveszített… egyetlen reménye a szájába spriccelt víz… de annak vegyszeríze volt.

Ölbe vették, elindultak vele a jó irányba, a kijárat felé.

*

Mr. Lindemann a mentőágyra fektette őt.

-        Eszeden vagy te?! Mit műveltél?! Rettenetes dolgot tettél! Amit ők tesznek veled, az borzasztó, de… Fiam, én tudom, hogy segíteni akartál, de azzal a szérummal, amit a vízipisztolyodba töltöttek, csak tápláltad a tüzüket, mert az csak a színházi tüzet oltja, érted?

Belénk oltja…

Folyt. Köv. : 2010. 04. 02. (péntek)

Zelkó Misi

(30)

Muzio halálával mintha a zene is kiveszett volna.

Éjjelenként alva jártam, az árnyékom irányított engem.

A falakat átszakítva sem lehet az árnyékunkkal eggyé válni.

Egyre jobban kellett figyelnem Mona szavaira, mert nagyothallottam.

Egy reggel átlátszó kávét főzött, aznap többször is elájultam, biztos a koffeint hagyta ki.

Aztán ő maga is kezdett elpárologni.

Először a puha szája tűnt el, aztán az érzéki test, az apró fülek…

utoljára aludtak ki álmos szemei.

-        Ne hagyj magamra! Ne hagyj egyedül!  Azt ígérted, hozzám jössz!

-        Nem ígértem. Nem szerettél. Nem akartál. – Énekelt a levegő egy üres lap fölött. – Nincs gyűrű a kezemen… nincs kezem… szívem sincs. Elárultál engem.

-        Ez nem igaz!

-        Nem hittél… nem védtél… nem vigyáztál rám.

-        Hazudsz! Nekem te vagy… nekem te… vagy.

-        Elengedsz, vagy visszahozol?

-        Visszahozlak!

-        Visszahozol, vagy utánam jössz?

-        Utánad megyek, és visszahozlak!

Ha elég lassan közeledek a falhoz, kicsúszom a világot alkotó hullámok felügyelete alól, és a szobát elnyeli a sötétség.

Először nem kapok levegőt, a jég alatt vagyok egy befagyott tóban, odafönn karácsony van, aztán már nem kell levegő, zsibbad mindenem, a jég hirtelen függőleges üvegfallá minősül át, és mögötte a szobámban megáll az idő, én meg a semmiben lebegek egy filctollal, és csak hagyom, hogy Mona keze vezesse a kezem,

hogy a szívem Mona szívének ritmusában dobogjon,

hogy együtt felfessük az üvegfalra azokat a hangokat,

amik mindig is rajta voltak,

amiket csak elő kell hívni az emlékezetünkből…

Párizst, a Matelandlovert, Melvint és Lisát, a kapcsolatukat, a kapcsolatunkat, az ismerősöket, a Lindemann kúriát, a lánykérést… a lánykérést egy elsöprő színház végén, zárás után kettesben beélve a teret, mielőtt megjönne a pizzánk…

mire a kotta elkészül, újra önmagunk vagyunk, Zokni chipset akar, a terv készen áll, a lehetőségek adottak, Kenyeresék összeszedik magukat, Muzio él,

Monától nem szakíthatnak el.

Soha, semmiképpen.

Hála mindazért, ami megadatott, több, mint ami kívülről látszik…

a legmerészebb álmaitok!

Folyt. Köv. : 2010. 03. 31. (szerda)

Zelkó Misi

(29)

… Így született a Végső Teória, amit most önök elé tárok! – Pattintotta le a táblafilc kupakját Mateland, aki az előadást tartotta.

Eddig jó lehetett a műsor, mert a terem teljesen megtelt kíváncsiakkal, akik úgy figyelték őt, ahogy a  közelgő apokalipszisről prédikáló papot szokás, (sajnos elég gyakran előfordul).

-        A Végső Teória magyarázatot ad a világ működésére, ez elég bátor kijelentés, nem is várom meg, hogy kinevessenek, nem húzom tovább az időt! – Lépett a táblához.

Egy féllábú férfi jelentkezett.

-        Kérdése van? – Vette észre Mate, – Tegye fel, kérem! Igen, maga! A kezét már feltette, most jöhet a kérdés!

-        A világ nem fogja megváltoztatni a működését abban a pillanatban, hogy megosztja velünk az elméletet? Nem lehet, hogy már meg is változtatta, amikor az elmélet napvilágot látott?

-        Jó a kérdés, Nem.

-        Bele van kalkulálva?

-        Igyekszem meggyőzni önt. Az első magyarázat barátságosabb… Eszerint Isten megéhezett, és véletlenül az alját durrantotta ki egy hatalmas chipses-zacskónak, ami hogyhogynem a világegyetemet rejtette magában.

A közönség szusszantott egy pozitívat.

-        Bizonyos csillagchipseket képzeletbeli vonallal összekötve alakzatokat kapunk, mint a Göncölszekér, vagy az általam fölfedezett Varacskos Poszáta. De van összefüggés a képek és a csillagok között?

-        Van, a fejünkben! – Kiabált be egy egykötetes költőnő.

-        Így igaz, ezért a helyes kérdés inkább a következő: Van összefüggés… a csillagpontok között? Tessék, öné a szó!

Egy pénzeszsák öregúr felegyenesedett.

-        Úgy gondolom, a szemléltetés keretein belül nincs, ha csak nem az, hogy egyazon zacskóból ömlöttek ki, és egyazon síkban vannak, a padlón, vagy a szőnyegen, amire ráhullottak.

-        Én is így látom, ha mindenki látja, akkor most felejtsük el a chipseket is, meg a csillagokat is, és csak a különálló pontokat tartsuk meg! – Rajzolgatott apró kereszteket a táblára Mate. – Mindenki ismeri a tézist, miszerint a vonal végtelenül sok pontból áll össze. – Húzott egy egyenest. – Ezt az egyenest tekintsük egy rendszer összefüggésábrájának. Az irodalomban a művészek gyakran érvényesítik az úgynevezett Rejtett Koncepció elvét. Emlékezzenek egy krimire, amit olvastak, talán még ki is találták a megoldást azelőtt, hogy az író elárulta volna… de biztosak lehetünk valaha is abban, hogy az író a valódi megoldást árulta el? Az ég világon semmi sem bizonyítja, hogy Hercule Poirot nem egy tehetségtelen nyomozócska volt, aki minden egyes alkalommal futni hagyta az igazi bűnöst. Mert az információhalmaz, egy történet cserepeinek halmaza minden esetben kimeríthetetlen. Az alkotó művész megtervezhet tehát egy rendszert, amit megtart magának a homályban, és utána meggyőzhet egy olyan állításról, amit a rendszer nem enged meg, így létrehozhat egy olyan álomvilágot, amiben minden következetesnek tűnik, és mégis minden olyan… vonzóan lebegős. Másféle rejtett kohéziós elemek is léteznek, amik észrevétlenül hatnak a befogadó agyának összefüggés, vagy mintakeresési hajlamára, ez a hajlam a tudatos lények sajátja.  Ha emberien viselkedem, és megszegem a szabályokat, akkor kilépek a rendszerből, a táblán éppen a második dimenzióba.  – Húzott merőlegest az egyenesre. – Így újabb, magasabb szintű rendszerbe kerülök. Ez a sík végtelenül sok egyenesből áll össze. – Besatírozta a tábla teljes felületét.

-        Öhrm… – Köszörülte meg a torkát egy tanfelügyelő. – Szerintem ez senkinek sem újdonság.

-        Azért befejezném! Ha a síkot elforgatom, ismét magasabb szintű rendszerbe kerülök, ha a teret, akkor is, és ez így megy tovább, a dimenziók száma növekszik, de a rendszerhálót az új irányokba meneküléssel csak fejleszteni, építeni tudom, rombolni nem. Ugyanakkor nézzük meg, mit kaptunk! Egy teljes felületén besatírozott táblát. Ez ugyanannyi információt tartalmaz, mintha a tábla üres lenne. Az egész csak… krétapor, vagy filc, ebben az esetben…

-        Ez a Mindenség halmaza! – Nevezte el egy zenetanár.

-        Ó igen, a tudat halmazol, amíg nem válik eggyé a mindenséggel, amit történetesen nem neveznék jó szívvel halmaznak. Mire bezárnám, kifolyik a karikámból! Az ötlet egyszerű: A világban csak minden mástól független hierarchia van, a létezés attribútuma mindent különállóvá tesz, és egy szintre hoz.

-        Egyszerű, és botrányos! – Emelte fel a hangját a tanfelügyelő.

-        Köszönöm uram, ez azt jelenti, hogy már elértem valamit.

-        Egyáltalán mit ért ezalatt? Hátha el lehet adni! – Vetette fel az üzletember.

-        Kattognak a piac fogaskerekei, két felé húz a társadalmunk is, az ellentmondások világát éljük, és tudni véljük, hogy nem lehet feloldani őket, pedig csak nem karjuk, mert ez lenne az utolsó lépés. A szubjektív idealizmust én is igencsak gyermeteg elképzelésnek tartom, de mással még annyira sem tudtam eddig kibékülni. Viszont magával ragadónak érzem azt a hű de új lehetőséget, hogy relációk csak függetlenül léteznek.

-        Nem értjük! – Jelezte a költőnő.

-        Bemegyünk egy sötét szobába egy elemlámpával. Amit hitkörünk fénye megvilágít, azt valóságnak tekintjük, ami sötétben marad, azt csak létezőnek, pedig igazából egy helyen vannak. Egy helyen vannak… egyszerre léteznek. A Mindenség mindent magában foglal. Azt ami volt, ami van, ami lesz, ami nincs, ami lehetne, jeleket, a mindenséget, a semmit, hangokat, érzéseket, számokat, halmazokat, embereket, tudatokat, hiteket, cipőket, zsebórákat, akármit, ami eszembe juthat, meg azt is, ami nem. Az a lényeg, hogy a mindenség minden eleme ugyanazon a szinten létezik. A független, egymás mellett létező létezők között a hit teremti meg az összefüggések képlékeny hálóját. Abban a szobában, amibe beléptünk, le van dobva egy cipő, egy zsebóra, meg egy hit. Ha fogom azt a hitet, és a szemem elé teszem, összeköti nekem a cipőt meg a zsebórát. De nincs sorrend a szemem, a hit, meg a zsebóra között, térben sem, pontosabban szólva minden lehetséges sorrend egyszerre van jelen, mert a világ mindenre igent mond, a nemekre is, amikből az agyunk korlátokat épít, a mindennapi élet korlátait ezzel gyakran tágítva. Az összefüggés a becsapó villám, és a kigyulladó fa között csak a felfogás számára evidencia, ezt állítom. És természetesen és nem természetesen ebből következik és nem következik, hogy ugyanennek és nem ugyanennek az ellenkezője és nem ellenkezője is igaz és nem igaz, feltétlenül, és nem feltétlenül.

-        Badarság, nem hisszük egy szavát sem, igaz, uraim?! – Nézett körbe a tanfelügyelő.

A közönség morajlása egyre hangosodott.

-        Hadd meséljem el, mi történt Muzio bácsi halála után, az majd jól megvilágítja, hogy milyen sarlatán gazember is vagyok én!

Folyt. Köv. : 2010. 03. 26. (péntek)

Zelkó Misi

(28.)

Beléptem a betegszobába. Mutattam az ágyban fekvő Muzio-nak a táblát az ajtón, igen, Betegszoba…

-        Trükkös, mert ha bejössz, nem leszel beteg, de ha kimész, akkor sem gyógyulsz meg. Már próbáltam. – Tolta fel magát ülőhelyzetbe.

Az arca megváltozott. Kortalan volt. Sápadt és fáradt, viszont ránctalanul fiatalos, de csak mert lesoványodott. Minél közelebb érünk a csontokhoz, annál több mindenkire hasonlítunk.

Régi barátom – mert nevezhetem annak – vonásai közé vegyültek Kenyeres Mandula meg az apám vonásai, sőt még az enyémek is.

-        Látod ezt a gyulladt eret? – Feszítette felém a csuklóját. – Ha eléri a szívemet, végem. Operálni nem lehet.

-        Az nem jó.

-        Az nem. Csak centik vannak hátra, úgyhogy azt hiszem, ideje elkezdenem zenét szerezni, fogd a kottafüzetet, és írd amit dúdolok!

Követtem az utasításait. A gyászos színt kereső zenei halandzsa kevesebb mint félperc alatt átfolyt a  Lacrimosa-ba.

-        Öhm… azt hiszem, ilyen már van! – Jeleztem finoman.

-        Ó, hogy ez nekem még most se sikerül! – Takarta el egyik kezével könnybe lábadó szemét, amíg a másikat a mellette levő falra szorította.

-        Talán előbb mondd el szavakkal, amit érzel, hátha úgy könnyebb! – Javasoltam. – Én is elmondom. Szeretném… szeretném…

-        Vedd feleségül.

-        Köszönöm! – Könnyebbültem meg.

-        Tedd boldoggá.

-        Ezen még dolgozunk.

Muzio az orrát szívta.

-        Van egy zsebkendőd?

Kitéptem egy lapot a kottából, és átnyújtottam. Muzio beletrombitált.

-        Hó, ez jó! – Csukta össze – Jegyezd le ezt a két hangot!

-        Melyiket?

-        Hát nem hallottad a kánont?

Megint belefújt a kottapapírba.

-        És így fog folytatódni! – Vidult fel. – Jó, innen majd te befejezed, most tegyük félre! Vagy inkább… inkább dobjuk ki, ennyit fejből is meg tudsz jegyezni!

Átvettem tőle, és kidobtam a szemetesvödörbe.

-        Idehallgass, fiam, az, hogy ebből a négy hangból zene lesz-e, rajtad múlik. Egyet ígérj meg! Ha valaha valamilyen száraz tudás birtokába jutsz, azonnal alakítsd át szépséggé!

-        Megígérem.

-        Álmodozz, a kompromisszumok jóindulatára sohase számíts, mondom én, akinek egész életében semmi sem jött össze…

-        Rendben.

-        a csodálatos lányomon kívül, persze… Akárhová tartozol is valójában, ne szégyelld magasra helyezni magad,  amíg ritkább ott a levegő, mert nehezebb hinni az angyalokban annak, akinek a fülébe beszélnek, mint annak, aki sohasem hallja őket. Még a csalódottak legtöbbje is csak a végén érti meg, hogy… vannak álmok, amikben csalódni is érdemes. Ha ezek közül az egyiket megálmodod, nem érhet többé olyan kudarc, ami kitépné belőled a hálát… a  tenni akaró tartozást.

-        Hálát érezni… a csalódásért?

-        A hála nem kényelem! Nem a telhetetlenek küzdenek a lehetetlenért, ez egy óriási félreértés, a telhetetlenek megelégszenek, és elégedetlenkednek. Eredményt felmutatni az tud, aki hálás azért, amije van, és ebből merít erőt a küzdéshez. Mi, akiket  a teremtő önhittség fenntartásáért vívott, szerencsére kilátástalan harcunkban mutatott viselkedésünk alapján beképzelt akarnokoknak, ostoba, önelégült, önjelölt megváltóknak látnak, egyébként jogosan, mi igazából általában ilyenek vagyunk. Nem kell büntetés ahhoz, hogy ne érje meg az önzés, nem kell jutalom hozzá, hogy megérje hinni, nem kell Isten ahhoz, hogy lásson, és nem kell igazság ahhoz, hogy követni lehessen.

-        Nem értem.

-        Én sem, de nézd el ezt egy haldoklónak!

-        Jajj, azért ne dramatizáljuk túl!

Muzio a tekintetével arra kért, hogy ne szívjam mellre, ha most csak fanyalog egyet, és nem hahotázik.

-        Istenem, vedd el Wagnert, ha muszáj, de ne vedd el Mozartot! – Rimánkodott, – Vedd el Dürrenmatt-ot, de hagyd meg nekem Agatha Christie-t! Vedd el tőlem Kafkát, de ne vedd el Dickenst! Előbb vedd el a mélységet, mint a szépséget, mert minden valóság mélység, és minden mélység pokol, a szépség pedig a felszínen lakó, átlátszó, összefüggésekkel telefirkált üveg, s ezért a pokoli káosz csak a felszínről nézve szép.

Két hét múlva meghalt.

Folyt. Köv. : 2010. 03. 19. (péntek)

Zelkó Misi

(27.)

Mindenféle szellemileg aktív figurák elszórtan az előadóban ragadtak, mint papíron a légy.

A műsor címe csábító volt: „Végső teória”, és aki az előadást tartja: Mateland Lindemann.

-        Tisztelt hallgatóság, nem ígérek többet érdekes mesénél.

A nevemet megtalálják a szóróanyagon, van belőle majd minden padon, nyugodtan lapozgassák, a történet ott rövidített, benne a múltam, jelenem tömören taglalom.

Bátyám, Melvin Lindemann után három évvel születtem, és elvesztünk a Szőlőben,

külön-külön. Különben megkerültünk mindketten, őelőbb, én utóbb.

A zongoratanárom neve Muzio volt, ő talált rám.

A lányát, Mona Klementinát azelőtt is szerettem, azóta is szeretem, Mona kitartott mellettem, és ez nagy szó, mert a sokktól hosszú időre némalevente voltam, nem szóltam, (addig legalább nem mekegtem), csak féltem, keveset ettem, a lexikont nézegettem.

Lassan elmúlt a kórság, de nyomokban, nyomott napokon még vissza-vissza tért, hatására ilyen-olyan elméleteket gyártottam, és sok olyan tényt hozzájuk álmodtam, ami a fájdalomtól megkímélt.

Végül leküzdöttem a szemellenzős kómát, feleségül kértem Őt, az eszem lassanként visszatért, elmém inkább a valóságot tárta elém, és én e valóságba vesztem megint.

A következőképp zajlott le a dolog: Hazafelé sétálok, egyszer csak azon kapom magam,  hogy önkéntelen utat váltok, csak nem rossz felé megyek? Mégis hazaérek, itt lakom. A ház  alakja azonos, de a színe megváltozott. Szürke.  Belépek a kapun, a gondnok furcsa, az arca több emlékem keveréke, hirtelen ő lett minden felügyelő, akivel ifjú éveim alatt találkoztam.  Beszállok a liftbe, és nincs meg a felesleges gomb, eltűnt, köddé vált a kutyánk, és Mona nem is emlékszik rá, hogy Zokni létezett.

Már a jegyesem volt, mert miután  abból a bizonyos nyaralásból visszaértünk, azt mondta: Nem tudsz úgy megkérni Mate, hogy ne legyek a feleséged! Kevés érvvel indokolta, az ok…  az oka szerelem. Értelmetlen lett volna erről többet beszélni, ezért is, csak édesen  megnyugtatott, közölte, hogy néha meghalnak ugyan a csillagok, de szerinte, amit én láttam, az merőben más lehetett, csak egy felhő takarta el az eget, vagy valami hasonló,  jelentéktelen eset homálya fedhette el azt a távoli Napot, amiről azt hittem, hogy kialudt,  mikor a Szőlőben elveszve hozzá, az apró csillaghoz imádkoztam.

Aztán bejelentettem a szüleimnek az esküvő tervét, és… abban a pillanatban eszembe   jutott, hogy nem is gazdagok, pedig addig annak tudtam őket, de most… Apám-anyám  rendes, sajnál, én hülye vagyok, a Lindemann kúria egy kopott, rozoga nyugdíjas szálló, és benne Lisa, Melvin testvérem barátnője nem amolyan inas helyén fizetett        szolgáló, hanem ápoló, pelenkázó, az időseket gondozó személyzet része.

Megtudtam tőle, hogy Melvint futólag ismerte ugyan, de az ágyig nem jutottak el  soha, és hogy a bátyám azt mesélte rólam, csak képzelgek össze-vissza, meg hogy hiába szívna szereket, úgy is kevesebbet látna, mint az öccse, azaz jómagam, aki minden  zagyvaságot összehallucinálok.

Ezeket a körülményeket hozta tehát felszínre a gyűrű.

Azt gondoltam, ezen túl csak ennek az igazságnak tartozom, csak ebbe az új, igazi      világba illek, mert ide köt a hűség, ez a megoldás, ez a hierarchia csúcsa.

Tévedtem, belátom.

Öreg zongoratanárom, Muzio ébresztett rá erre, aki Monával üzente meg:

Haldoklik, és látni kíván.

Folyt. Köv. : 2010. 03. 12. (péntek)

Zelkó Misi

(26.)

„ Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak…” (Antoine de Saint-Exupéry)

Mateland és Mona megérkeztek az üdülőbe. Mire berendezkedtek a szobájukban, már indulhattak is vacsorázni. Az étterem zsibongott, de a sok család egy helyen légkör csábító nyugalmat és időtlenséget kölcsönzött neki.

-        Sétálunk egyet este? – Kanalazta Mate jó étvággyal a levesét.

-        Nem tudom, félelmetes lehet sötétben az a… a susogó szél… meg a szőlőtáblák az út mentén… azt várja az ember, melyik pillanatban rabolják el az ufók.

-        Egyedül félelmetes, azt aláírom, de kettesben – itt szünetet tartott – romantikus!

-        Ha te mondod!

Mona úgy tört a kenyeréből, ahogy azokat a képeit szokta elszakítani, amikkel elégedetlen.

-        Mate, nem igazán értem, hogy mi van, mármint… mit keresünk itt, és mi ez a nagy hangulat?

-        Nem értem, mire gondolsz…

-        Mondjuk hogy miért remeg a kanál a kezedben, amíg a szádhoz ér.

Mate az asztalra tette a kanalat, és félretolta az ételt.

-        Mutatni akarok valamit! – Zárta egyik öklét a másikba.

-        Bort esetleg a főételhez? – Tolakodott a képbe egy pincérnő.

-        Kérünk, abból, amelyiket ajánlja. – Rendelt gyorsan Mate.

-        Azonnal hozom. A bingóban részt vesznek?

-        Végül is több esélyünk van nyerni, mint földönkívüliekkel találkozni az esti séta alatt, nem?

-        Találkozzunk inkább a szalonban, a bingón. Nem ajánlom, hogy sötétedés után túl messze menjenek, történtek már… balesetek. Egy pillanat, és itt is vagyok! – Indult az italért.

-        Akkor bingó? – Kérdezte Mona.

-        Akkor séta.

-        Viccelsz?

-        Nem.

-        Mit akarsz mutatni? Csak nem…?

-        Megmutatom, hogy mit láttam, amikor elvesztem.

Mona megtörölte a száját szalvétával.

-        Igazad van, ez tényleg nem várhat! – Hajolt szándékán kívül az asztal fölé. – Mi ez a hirtelen változás?

-        Régóta készülök rá…

-        Mate, én csak attól félek… te mindig hullámzol, és ha annyira elragadtatod magad valami ismeretlen okból, (- a pincérnő már töltötte is a kóstolót, -) ha valami baj lesz, túl nagyot fogsz zuhanni, attól félek, akkor én nem tudlak megtartani…

-        Még hogy nem tudsz megtartani! – Kortyolt vidáman a vörösborból.

*

Mate a saját háta mögé dobta a teniszlabdát. Zokni ezt nem tudta feldolgozni, és gerjedt kétségbeesésben kereste maga körül egyszerre több irányban. Gazdája a sötét távolba mutatott, mire a kutya arrafelé elloholt.

-        Na most mondom, amíg kettesben vagyunk!

-        Zokni zavar benne? Most is mintha figyelnének, ez a hely olyan… kísérteties. – Fogta meg Mona a férfi kezét.

Balra-jobbra szőlőfalak, ezért a keresztszélnek tapintása nincs, csak hangja marad. Előre-hátra végtelen földút, a közelgő vihartól dúlt égen hófehér fénypelyhek hunyorognak. Éjfél fölött siklana át a messzi, néma óra mutatója, de megakad, és a Nap függőben hagyott holdtükre a pezsgő, bor itta bőrbe híg kígyómérget ereszt.

-        Érzed, milyen volt itt kilenc évesen tökegyedül éjszakázni? – Szorította meg Mona kezét Mateland… durván.

-        Nem akarom ennél jobban átérezni, menjünk vissza a szállásra!

-        Csak egy perc…

-        Most azonnal!

-        Nem akarod megtudni az igazságot? – Húzta őt barátja magával szembe.

-        Attól függ, mi az ára! – Nézett félre, félve a földre, talán pajzsnak hitte leomló haját.

-        Beijedtél, Mona Klementina?

-        Haza akarok menni! ! – Hátrált bele egy karóba. Komoly baja nem esett, tompa szúrás, kis baleset.

Kés pengéje csillant az egyre mélyülő kékségben, amiből, akár egy eszelős vámpír sápadt sikolyképe, úgy bukott elő Mateland papírmasé arca. Befogta az áldozat száját, erőszakkal a földre kényszerítette szerelmét, és a fülébe suttogta:

-        Ha szeretsz, őrült vagy, meg kell halnod! Vagy… hozzám jöhetsz feleségül! – Vigyorodott el.

Láthatóan büszke volt a szellemes lánykérés tökéletes színészi kivitelezésére, önelégülten engedte el szíve halálra rémített választottját.

-        Hogy te mekkora egy barom vagy!! – Tápászkodott fel ruháját porolva Mona. – Egy bunkó!! – Pofozta meg Mateland-et – Idióta seggfej!! – Térdelte ágyékon.

Az eseményeket titokban követő Zokni lerakta a labdát, és veszettül habzó szájjal vetette rá magát az elviselhetetlen fájdalmak közt térdre rogyó férfira.

-        Segítség! Segítség!! – Jajveszékelt Mate magas, elcsukló hangon.

Percek múlva jött rá Mona szűnni nem akaró, térdcsapkodó kacajából (aminek közismert neve röhögés), hogy kedvence nem harapdálja, hanem szenvedélyesen nyalogatja őt.

-        Hagyd abba, Zokni! Zokni, abbahagyni! Nyugszik!! – Harcolta le magáról a mágnesként ragaszkodó ebet. – Te meg min nevetsz?! – Sértődött meg Monára, miközben annyi kutyanyálat masszírozott ki a hajából, amennyivel egy egész zselés tubust fel lehetne tölteni.

-        Szerinted min nevetek? – Igazította meg neki párja a kutyaviadalban itt-ott elszakadt ruháit.

-        Nyilván az esetlenségemen… és nagyon rosszul esik!

-        Ó jajj, ne haragudj, esedezem a bocsánatodért, ugye azért nem bántottalak meg nagyon?!

Mate megállított minden zaklatott mozdulatot, lesütötte a szemét, nyögve sóhajtott.

-        Én… sajnálom! – Adta meg magát, felet oldalra lépve, ha olyat lehet egyáltalán. – Hidd el, hogy sajnálom, azt hittem, máshogy fog elsülni! – Ereszkedett törökülésbe, csalódottan és kiábrándultan.

Zokni valami morgó nyávogást hallatott, és kényelembe helyezkedve hozzádörgölőzött.

-        Ha túl sokat gondolkodik valamin az ember, és közben nem osztja meg a gondolatait mással, akkor elfajul a téma. – Magyarázta Mate.

Mona is leült mellé.

-        De én azért attól még szeretlek, ez alapvető, ebben ne kételkedj soha! – Folytatta barátja. -Csak most jöttem rá… Istenem, mekkora hülyeség volt!

-        Igen.

Mate erre felkapta a fejét.

-        Igen, az volt. – Bővítette a mondatát Mona.

Hosszú csönd következett…

-        Képzeld el, hogy egyedül vagy itt… elvesztél a Szőlőben. – Kezdett a beígért beszámolóba Mateland. – Nem tudod, mitévő legyél… kétségbeesel… megbetegszel… egy darabig hitegeted magad azzal, hogy a szüleid majd úgyis megtalálnak, de aztán lassan… te magad is elvesztesz mindent, ami ide köt, lassanként átjár az elmúlás, akárhogy ellenkezel. És egyetlen utolsó lehetőséged, az utolsó biztosnak tűnő dolog, amibe kapaszkodni tudsz… az ég. Kiszúrsz magadnak egy csillagot, hiszel benne. Ő az utolsó, a végső, meghallgat, benne bízhatsz, vigyáz rád, nem árul el téged soha. Csakhogy Mona, az egyetlen valóságban… a csillagok kialszanak. Az összes. Mi ruházhat fel engem az újrateremtés jogával? Mit akarsz hallani, köd, megfejthetetlenség kell, megdöbbentő sorsfordulat? Tehetség, törekvés, intelligencia? Esetleg gyerekkori erőszak kell hozzá, valami Isten bilincse, sanyarú sors, elnyomás, csoda, vagy földöntúli beavatkozás? Talán független… az érték és az értelmezés, és így mégiscsak… érhet többet a felnőtt sajátjánál  a gyermek felnőttől vett gondolata, ha egyszer… nyitott szemmel imádkozunk, nem? Nem tudom, mert fix pontok nincsenek, ez sem az, érted? De van végső igazság, felfogható, sokan ismerik, a titokban tartása… a szabad választásunk. Én csak egy apró csillagot  láttam kialudni, de egy másik világban… meghaltam aznap éjjel.

Folyt. Köv. : 2010. 03. 05. (péntek)

Zelkó Misi

(25.)

Mate boldogan olvasta a Jane Eyre-t. Túltette magát a kitevőkön, sose volt jobban, ennek örömére keresett magának  valami betevőt. Megkísérelte a híres pukkantós módszerrel kinyitni a Chipset. Nem sikerült, kiömlött az egész a szőnyegre.

Kaparászás és rémisztő morgás hallatszott az ágy alól, ahová a szemetet meg a fontos és kevésbé fontos dolgokat szokta besöpörni. Megijedt, először mozdulni sem mert. Összeszedte minden bátorságát, és a seprűvel együtt kihúzta sötét rejtekéből a nyélbe karmoló, titokzatos szörnyeteget.

*

-        Volt egy kutyánk? – Rontott be kopogás nélkül a műteremnek kinevezett szobában festegető Monához.

-        Tessék? – Rándult meg Mona ecsetet tartó keze, amivel a vásznat pingálta. – Mi az, hogy volt? Zokninak hívják, hónapok óta itt él!

-        Eddig valahogy… elkerülte a figyelmemet! De ne aggódj, lehet, hogy fölébred. – És ezzel már rántotta is be maga mögött az ajtót.

*

Zokni az elkövetkező napokban egy nagy dudorral a kobakján kóválygott, és nem szívlelte Mateland-et. Távolról félt tőle, közelebbről megugatta, nagyon közelről pedig… az nem derült ki.

*

Hosszú időbe telt, mire összebarátkoztak. A sültkrumpli kapcsolatuk alappillérévé vált. Együtt futottak és úsztak, másztak fára, vagy labdáztak. Mate levágatta elhanyagolt haját a kutyafodrásszal, és beszerzett egy új úszósapkát, hisz a régi, kinőtt darab már inkább volt sábesz, mint sportkellék. A játék közben észrevette, hogy a kutyák még a röpülő labda után is csak ritkán néznek a magasba, ezért megmutatta Zokninak az égi koordinátarendszer fényes pontjait.

*

-        A héten indulunk nyaralni! – Jelentette be Monának.

-        Most, ezen a héten?

-        Most bizony, ezen a héten! Találd ki, melyik nap!

-        Szerda van, tehát…

-        Segítek! Nem péntek, nem szombat, nem vasárnap, sőt még csak nem is csütörtök.

-        Akkor ma?

-        Nem, hanem kedden!

-        Kedd a jövőhéten lesz először.

-        Ez egészen biztos?

-        Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de biztos.

Mate egy pillanatra elcsüggedt, aztán

-        Ajajj, akkor késésben vagyunk, pakoljunk gyorsan! – Rángatta meg Mona karját.

-        Azonnal, azonnal! – Örült vele barátnője. – Hová… hová akarsz menni?

-        Hát te?

-        Még nincs meg a hely?

-        Menjünk a kiindulópontba!

-        Hova?

-        A borvidékre, ahol elvesztem. Emlékszel, hogyan talált meg az apukád? Van ott még egy kis dolgunk, ez… ezer százalék, pedig olyan nincs! És mégis van, hogy ne lenne! – Nevetett.

Monát az előzők egy része ismeretlen okból érzékenyen érintette, arcán a mosoly  elbizonytalanodott.

-        Tudom, mit akarok, Mona, tudom, hogy mit akarok, és tudom a módját! – Lelkendezett tovább Mate. – Megfejtem, érted?! Én.. kezdem érteni… érzem az egészet, és életemben először nem köt meg semmi! Nem köt meg a semmi, mert eljátszottam végtelenszer, és  néha azt hiszti az ember, hogy nagyon mélyen van, de onnan váratlanul a csúcsra kerül, és a nyavalyák orvossággá válnak, és…

-        Vigyázz magadra héj, nyugodj le kérlek! – Állította meg fizikailag is. – Ez veszélyesen szélsőséges!

-        Többet akarok, és a korlátoknak meg kell szűnniük!

-        Emlékezz,  gyerekként is milyen rózsaszín volt minden, amíg hirtelen… vagy amikor a hajléktalan színtársulatot megálmodtad, akkor is azt hitted, hogy semmi sem áll majd az utadba, és mi lett belőle? Semmi.

-        Előbb utóbb szükségszerűen boldogulnunk kell, csak csüggedni nem szabad!

-        Tudod hányan nem boldogulnak soha?

-        Hagyd abba, ne légy minden jónak az elrontója! Mona Klementina, töröld le a képedről a komorságot, és gyere velem Szőlőt szedni!

Barátnője újra azt a gondtalan kisfiút látta, akiről már olyan rég lemondott, hogy visszaemlékezni se tudott volna rá ilyen pontosan: Üde, magabiztos arc, ami alvás közben is élettől ragyogó, a  határozott vonalú, viszonylag vékony szemöldök alatt reménnyel telt, érdeklődő szempár, egy tapasztalt, jóindulatú csibész hegyesen pisze orra, nyugalomba mélyedő ajkak, széles áll, váll, nyúlánk testalkat, egy új ember, és mégis a régi, az eredeti. Ha ebben az állapotban megint csalódás éri, soha többé nem épül majd fel.

-        Hát jó! – válaszolt az imént feltett kérdésre. – Menjünk nyaralni, indulás, mire vársz?! Össze kell rakni a cuccot, te addig foglalj szállást, jut eszembe, Zoknival mi lesz?

-        Hát magunkkal visszük!

-        Ne csináld, el fog kóborolni, aztán kereshetjük!

-        Vigyázunk egymásra, végül is nem hegyet mászni visszük, vagy ilyesmi…

*

Estére már csak a fogkeféket hagyták elöl. Kellemes kimerültségben rogytak le az ágyra, és Mateland forradalmi dolgot tett: körülnézett a hálószobában.

-        Kicsi az ablak. – Konstatálta.

-        Régóta javaslom a tájképeket…

-        Jobbat mondok, tegyünk ki tájképeket, és tágítsuk ki az ablaknyílást!

-        Nem tudom, meg lehet-e csinálni…

-        Mindent meg lehet csinálni! Ha visszajöttünk a nyaralásból, itt egyből tavasz lesz, művészi becsületszavamra!

Folyt. Köv. : 2010. 02. 26. (péntek)

Zelkó Misi

(24.)

„Labirintussá válnak a párhuzamos ösvények is, ha egy kilencéves gyerek marad köztük egyedül. Várostól távol sötétebb volt a sötét, ridegebb az éjszaka, nyűgösebb a hajnal…. de mi történt az elveszett Mateland Lindemann-nal?”

-        Öcsi, egyszer azt mondtad, a paraboláid koordinátái a metszéspontok felé haladva gyorsuló ütemben közelednek az egyenlőséghez. – kapcsolta ki a tv-t Melvin.

-        Igaz. – kapcsolta vissza Mateland.

-        De csak ha mindent az origó szemszögéből vizsgálsz, két irányban kifelé. Mi van ott? Mi van a nullpontban?

-        Azzal a számmal mindenki bajban van… – Vont vállat a kistestvér.

-        De te tudod! Emlékszel rá, mi történt a Szőlőben, csak kerülgeted. Szerintem tulajdonképpen azért találtad ki a kétirányú okságot, hogy a többi világban ne kelljen elveszned, pedig valójában minden gondod a Szőlőből ered.

-        Szóval erre megy ki a játék?! Csodálkoztam volna, ha hátsószándék nélkül hozod szóba!

-        Érdekel.

-        De nem a logikám, hanem a lelkem. Hagyj békén!

Hiányzott belőle. Űr tátongott a helyén. Van ez a csillámló, hideg, rezes csoda, hirtelen tör rá…

Megrendíti, de vonzza, rezonál, frissen lebeg ide-oda, tompul, távolodik, rég halványabb… és  minden alkalommal véglegesen veszíti el.

Mateland titka

*

Megbánta, hogy a bátyjával olyan indulatos volt.

-        Ne firtassuk… – Igyekezett később békés hangnemben eltemetni az ügyet. – Erről ne kérdezzetek, mert ezekre a kérdésekre…

-        Nincs válaszod?

-        Nem felelhetek.

-        Megfenyegetett? – Tolakodott tovább Melvin.

-        Ki fenyegetne meg?

-        Senki?

-        Nem volt ott senki. Hagyd abba! – Kapta fel a vizet Mate. – Kérlek! – Vett vissza: – miért most kell előhozakodni ezzel? Pár éve megbeszéltük, hogy soha többet!

-        Volt ott… valami?

-        Semmi különös.

-        Csodát láttál?

-        Semmi csoda, szállj le rólam!

-        Megcsókoltam.

-        Kit?

-        Monát.

Mateland elborult, széttörött, milliónyi másik világban párnába ordított, aztán megakadt a belső zuhanásban, mint az ember gigáján egy falat kenyér.

Megragadhatta volna a testvérét a pólójánál fogva, és fájdalmában beletaszíthatta volna valami bútordarabba, hogy azután addig verekedjenek, amíg a vérük egybe nem vegyül, de nem tette.

-        Sajnálom. – Bökte ki.

-        Te? Mit?

-        Sok mindent… Hogy megcsókoltam…

-        Kit?

-        Lisát.

Melvin oldalvást Mate mögé, a falra pislogott, miközben levegőt vett egy rövid reakcióhoz:

-        Tudom. – Engedte szabadjára a tényt.

-        Honnan tudod?

-        Lisa és Mona ezt a párbeszédet már lejátszották maguk között.

-        Akkor most mindenkinek ugyanannyi oka van gyűlölni a másikat, mint szeretni?

-        Az utóbbit választottuk.

Mateland egyre határozottabban biccentgetett.

-        Jó… helyes… – Hitette el magával.

-        Amíg nem lépsz ki abból a gödörből, Mona nem fog igent mondani! – Indított új ostromot Melvin.

-        Ez a mi ügyünk!

-        Boldogok lehetnénk öcsi, néha olyan kevés hiányzik! Nézz tükörbe, és valld meg őszintén, tényleg azt hiszed, hogy nem vagyunk képesek lelépni egy-két másodfokú függvény grafikonjáról? Ez nevetséges! Csak hit kérdése lenne. A testvéred vagyok, és jót akarok neked!

*

Teltek a napok, Mona, Melvin és Lisa felváltva győzködték őt.

-         Sohasem kívántál mást? – Kérdezte a barátnője. – Nem vágytál rá, hogy megszegd a szabályaidat, hogy kilépj a rendszeredből?

-        De. Nagyon…

-        Csak nagyon?

-        Az nem elég? Hát akkor… veszettül!

-        És… nem vagy rá képes?

-        Nem. Nem vagyok rá képes.

-        Félsz valamitől? – Bújt hozzá Mona.

-        Elég mára… – Választotta le magáról Mate.

-        Mi volt az? Mit láttál?

-        Stop, ha egyszer arra kérlek!

-        De értsd meg, én meg egyszerűen tudom, hogy el tudnád mondani! Biztos csak hit kérdése az egész!

-        Hát persze hogy az! –         Mordult föl Mateland Lindemann… – Hát persze hogy az…

Folyt. Köv. : 2010. 02. 19. (péntek)

Zelkó Misi

(23.)

Mateland-et a következő hetek egy íróasztalhoz láncolták a Lindemann kúriában.

Napokig dolgozott egyhuzamban.

Hazament, kialudta magát, aztán kezdődött minden elölről.

Monával szinte csak köszöngettek egymásnak, többre egyszerűen nem futotta az idejéből.

-        Még ez a hónap, és minden a régi lesz! – Tartotta a frontot.

-        Sohasem lesz minden a régi… de azt nem is kívánhatom tőled… az nem is baj.

-        Helyrebillen a mérleg! Elmegyünk egy korai nyaralásra kettesben, ígérem.

-        Abban jó vagy… az ígérgetésben… – Sóhajtott Mona.

-        Nézd a jó oldalát! Mióta már, hogy nem foglalkoztat a többi valóság?!

-        Nem az elméleteiden ülsz?

-        Egy másodpercem sincs ilyesmire! Csak a mocskos ügyek, pénz, pénz, na nem mintha erre a részletre panaszkodnék, de…

*

-        … ó Lisa, egyszerűen nem az vagyok, aki voltam! – Dőlt fáradtan az irodai papírrengetegre egy másik napon Mate.

-        Hozok kávét, a szüleid úgyis ilyen tájban kérik… – Menekült a szituációból Melvin barátnője, aki szolgálói minőségében volt jelen a kúriában.

-        Hagyd a kávét, nem kívánom! Megváltoztam, minden megváltozott, hányingerem van magamtól! Az előbb vettem el százmilliót egy jótékonysági alaptól.

-        Hogy egy másik jótékonysági alapba helyezd! – Mentette fel Lisa.

-        Hogyne, egy másikba, ami a miénk.

-        Az eredeti talán tiszta hely volt?

-        Ó, mindegyik tiszta hely!

-        Azért ne légy pesszimista.

-        Sajnos adott helyzetben ez az optimizmus… optimistán remélem, hogy nem süllyesztettem a dolgot még mélyebbre. Otthon is gondok vannak.

-        Nálunk is… Melvin nem bírja, hogy itt töltöm a hétköznapokat. De mi értelme lenne hazajárni, ha reggel ötre úgyis vissza kéne jönnöm?

-        Miért nem éjszakázik ő itt?

-        Amiért Mona sem költözik ide melléd, Mate. Itt tárgyal apád, te is ide szervezed a megbeszéléseket, és Melvin meg Mona… ők ebben a közegben.

*

-        … nem létezünk! – Közölte Mona egy szombati napon Lisa barátjával.

-        Apánk motivációit nem egészen értem… Kifürkészhetetlen. – Dörzsölte a halántékát Melvin… -  Merthogy Mate változtatna, de Apánk makacsul ragaszkodik a nagyteremhez, mintha jó üzletet csak ott lehetne nyélbe ütni… Mit érnek így a döntéseink? Mindegyik csak a lemondásról szól!

-        Akkor hitet kell helyezni valamibe, nem? – Vonta le a végkövetkeztetését Mona. -Ha egyszer… csak a hit marad…

-        Egyszer hallgattam a józan eszem helyett a szívemre, Lisa után mentem, öcsém meg maga után, most egyikünk sincs a helyén, és a hét nagyobb részében mindketten el vagyunk választva tőletek! Hitünk szerint cselekedtünk, ide jutottunk. – Panaszolta a nagytestvér.

-        Megbeszéltétek előre, hogy mi fog történni a templomban? Vagy spontán jött?

-        Spontán jött.

-        Mi lenne, ha titokban… közelebb kerülnétek egymáshoz, végül is… a testvéred! Tegyétek félre a belső ellentéteket, és ha szabadságban forrtok össze, akkor

*

-        … több helyen működhetünk majd egy emberként, egy időben! – Ada elő Mona ötletét Mate-nek Melvin egy másik alkalommal. – Ennek az embernek, aki kettőnkből állna össze, lenne egy pozitív, és egy negatív oldala, és ebből a kettőből a kívülálló számára egyszerre mindig csak egy lenne látható.

-        És az így adódó dinamikát kihasználva… – Kapott az ötleten Mateland – lerombolhatjuk a falakat, és jót tehetünk!

*

-        Mona, ez egy hihetetlen ötlet! – Élénkült fel a tervbe újra belegondoló Melvin egy másik alkalommal, amit Monával kettesben kényszerültek eltölteni.

Szinte táncra perdült örömében.

-        Mert hát… minden adott hozzá… – Tárta szét a kezét Mate barátnője.

-        És eddig is adott volt, csak észre kellett volna vennünk! Mona, te vagy a zseni! – Csókolta szájon öccse barátnőjét Melvin. – Öhm… Hoppá… – Tért magához.

*

-        Öhm… – tért magához Mate egy másik alkalommal, amit Lisával kettesben kényszerültek eltölteni. – Bocs… bocsáss meg, annyira…

Melvin barátnője a tenyerét ajka elé kapva lépett hátrább.

-        Vigyázz! Vigyázz, ki ne ess!

-        Az ablakon? Három méterre van tőlem. Ez… ez most megtörtént?

-        Nem, nem volt mögötte semmi, csak a magány. – Magyarázkodott Mate. – Én Monát szeretem. – Mondta őszintén. – Ez csak… Örömcsók volt.

-        Másmilyennel még nem találkoztam… de szeretem Melvint, ez csak… becsúszott, tulajdonképpen olyan gyors volt, nem az én hibám. De a tiéd sem, az új jövőnek örültél, és ennyi, vedd könnyedén! – Hadarta a zavarában hadonászó szolgáló.

-        De azért… ezt meg kéne beszélnünk… De azért ne beszéljük túl!

-        Meg kell beszélnünk, négyesben… – Helyeselt Liza. – hogy ki a barát, és ki a szerető, ezeket a szabályokat le kell fektetni, mert a négyes fölállásban ott a kockázat, az ösztönökben, tudod… Mert a körülmények… a változás… a sodrás… de a szerelem örök, nem?

-        Úgy tiszta az ügy, ha megbeszéljük…

-        Igen-igen.

-        Négyesben…

Folyt. köv. : 2010. 02. 12. (péntek)

Zelkó Misi