Krisztinek üzenem

december 5th, 2009

Krisztinek üzenem

Szőke hajam rég bebarnult már, kék szememet szemüveg fedi… Fénylő koronám csak rozsdás fémhulladék. Fehér lovam megdöglött, amúgy is szamár volt, hogy engem cipelt… Kardomról lepattogzott a festék: fakard ez csupán. Így állok előtted, szerinted álruhában, gúnyában, szerintem csupaszon.
Nem. Sose voltam szőke herceg fehér lovon, csak egy paraszt, aki azt se tudja, melyik út megyen Budára. Bolyongok a vakvilágban. Igazad van, „csak” egy átlagos paraszt vagyok. De miért vádolsz azzal, hogy egy olyan, aki megölte a lovát és szándékosan téveszt meg embereket?
Pózolok a fakardommal a királylánynak, de miért hiszed, hogy a vasvillámmal hátba szúrnám? Nem vagyok tökéletes, olykor elkövetem a legnagyobb hibákat, mint most is… De ne gondold, hogy szándékosan teszem tönkre az életem és azokét, akiket szeretek…

Jox

Dobogó kő

november 29th, 2009

Dobogó Kő

Jobbra bolond szerelem…dobogo ko

…Ezért van, hogy balra tarts!

Jobbra bolond szerelem…

…Ezért van, hogy balra tarts!

Jobbra bolond szerelem…

…Ezért van, hogy balra tarts!

Jobbra bolond szerelem…

Köszönöm, hogy voltál és köszönöm, hogy nem vagy!

Az emléked halvány: Egy hét és elhagy!

A tegnap még elkap. Hangod a szélben,

Az ablakon retesz, így lesz a szobában szélcsend.

Nekem a káros szenvedélyem, hogy a szemedbe nézek,

Nem becézlek, most már kimondom, aki vagy!

Csak neked írtam a papírra, egy némától sok vakirat.

Most rándítok a vállamon. Hányszor kértünk Adyval,

“Űzz el magadtól, vagy ÉN űzlek el!”

Lelkileg szűz kell, mit kezdjek egy elhasznált tűzzel?!

Árnyékod helyett vigasztal a macskajaj.

Jobbra bolond szerelem, ezért van, hogy balra tarts!

Viráglány! Talán termőföld hiány vár,

Velem nem vesztesz sokat, csak egy színt a szivárvány-

Ból. Megtanultam: Nem lehetek szerető,

Hisz mit odakint vetítenek, azt nem bírja a ketyegő.

Anatómiát hazudtolva egy oldalborda útra kel.

Lassítok a tempón, mert nem bírja a Duracell.

Lerázom magamról az országút porát,

Már nem nézek vissza, hogy mehessek tovább…

Gondoltam csodaszépre: Ritkán, de enyém lett,

Ha újra gondolnék, már nem jelennél meg.

Dobogó kő, Repedésben emléked!

Ne hevítsd fel a tüzem, mert a barlanglakók bennégnek!

Szívem csücske játéksarok és miattad kell gyerekzár!

Nem építek rád, most már kockából lesz fellegvár.

Lakat vár a számon és nem te vagy a kulcsszó,

A pacemakerben elemcsere és jöhet hát egy új sor.

Az üvegcse kifogyóban, nem pazarolok több tintát

Az utolsó szó jogán mondom ki, hogy viszlát…

A vágy bárányfelhője elvonult lassan,

Hát, nézz rám utoljára, hogy elfordulhassak…

…A dal ide kattintva meghallgatható…

Ezer köszönet és örökhála Imrének (Riccio), hogy mellettem volt a bajban és Vivinek (Fürtike), mert ilyen szexi hangja van!


Jox

Én mosolygok

november 11th, 2009

Fanninak ajánlom

Sétálok az utcán. Előttem töredezett az aszfalt, mögöttem kátyú. Komótosan ballagok, hova is siessek? Az idős fa búsan hullajtja a leveleit, szinte hallom kesergését.

De én mosolyog!

Felnézek az égre, valahogy szürkébb a nap, mint volt. A bárányfelhők sem legelnek az égmezején. Sehol egy madárdal, csak egy veréb repdes ide-oda. Lassan ballagok és őt figyelem. Száll, vergődik, csapkod őrülten… majd kileheli a lelkét és aláhullik. Pont elém a földre.

És én mégis mosolygok!

Kihalt utcák falairól visszhangzanak a lépteim, a padkák széleit már ellepte a fű. NE! Nehogy azt hidd, hogy friss zöld! Dehogy! Besárgult, alig élő… Lépdelek mellettük

És mosolygok!

Balomon egy emeletes ház: régóta nem lakják. Még régebb óta nem szűrődött ki gyereknevetés az ablakkeretek közül.

De én mégis mosolygok!

Szépen elered az eső, végre valami mozog. De valahogy ez az eső is szürke. Ma is elázok. Sebaj…

De én csak mosolygok!

Kicsit szadistán,

Kicsit már őrülten,

Kicsit már szívből…

Tudod miért? Hajolj közelebb, megsúgom!

Jox

Jox visszatért

november 3rd, 2009

Fekete levelek hullnak a fénytelen földre. Felnézek a fehér égre, egy kialudt csillag hull alá, de én nem kívánok semmit, csak sajnálom. Száradt ágakat lenget a novemberi szél, szinte integetnek, üdvözlik a rég nem látott ismerőst! A gyertyák sötéten lángolnak. Pár pillanatig megilletődve áll a természet előttem: ezernyi kérdés párolog: ez most visszajött? De hát kijutott! Majd a néma csendet gúnyos nevetés váltja meg. Megértette a természet, amire én is csak nem rég jöttem rá. Nagyra tárja vaskapuját, majd kíváncsian vár: Vajon tényleg van-e olyan őrült, hogy önként belép? Halkan sóhajtok. A vaskapu tetején a szellemek elmosolyodnak: mily’ jól ismerik már ők ezt a sóhajt, szóval igaz a hír: Újra itt van.

A gondolatom még távol jár: Kezek hívnak, húznak az élők közé. Volt, akit én löktem el, volt, aki… Jah, nem volt: Mindet én löktem el… Lehunyom a szemem, csukva nem fáj. Belépek a kapun, újabb élő lélek tért vissza a halottak közé. Lábnyomom a sárban rajzolódik lépésről-lépésre. Visszanézek. Nem, kint nem hagytam nyomot… Tovább ballagok leszegett fejjel. Mögöttem vízzel telnek a lábnyomaim. Mintha milliárd könnycsepp lenne. Szép lassan a víz elmossa őket, de én ezt már nem látom… A kaput nem zárják: tudják, hogy szökni fogok, tudják, hogy visszajövök. Így tarthatnak igazán fogva: tárt kapukkal. Leülök egy sírkőre, igen ez egy temető. Emlékszem? Hogy is felejthetném!

Fiatal alak vánszorog felém. Csukja a fején, régi rossz barát ő. Depresszió. Leül mellém.

-         Nehogy azt hidd, hogy volt valamid!

-         Én azt sajnálom, hogy lehetett volna…

-         Újra meg akarsz majd lépni?

-         Amint tehetem…

-         De visszajössz…

-         Mi mást tehetek…

Elhallgatunk, mi olyat mondhatnánk, amit nem tudunk?

Jox visszatért.

Ha lány lennék

július 12th, 2009

Ha lány lennék…

…De jó volna…

Most egyedül a szobámban, a magányos négy fal között, könnyekkel vívnék haláltusát. A padlón ülve átkarolnám a két felhúzott térdem és tudnám, az sem ölel vissza. A hifi halvány derengése tenné homályossá a szobát. Én mégis tisztábban látnám, ami volt, aminek nem kellett volna lennie…

Lukacsosra húznám a redőnyt, hogy legalább pár reménysugár meneküljön be hozzám, a menekülőhöz. Majd mélységekbe rántana a felismerés: este van. A plüssmackó fürkésző tekintete tudatná velem, valaki mégis csak törődik velem. Pontosan emlékeznék minden részletre, mert felejteni akarom az egészet. Ekkor törne el a mécses, és itatnám az egereket. A porcicákból sár sárkány lenne, és emésztene a tüzük. Lila zokogásom, csak a rózsaszín ködfelhő maradványa. Kontyba fognám a hajam, mert én imádtam, amikor te a hol-hullámos, hol-egyenes hajad szabadjára eresztetted.

Ha lány lennék, elmondanám, mekkora hülye voltam. Hogy bánom, hogy nem tettem, rosszul csináltam.

SŐT

Legjobban azt, hogy ott helyben, abban a pillanatban tudtam, hogy
Rosszul teszem, ha nem teszem meg.

ÉSMÉGIS

Ismerem magam (legalább én), és tudom, nem tudok gyökeresen megváltozni. Nem tudok lépni feléd, csak ülök a földön és átkarolom a lábam. Bocsáss meg…

- Ha lány lennék, sírnék-

Mert a fiúk nem sírnak. Csak a kelleténél erősebben ütik le a billentyűket.

- Ha lány lennék, sírnék-

Mert a fiúk nem sírnak. Töretlenül nagyok és büszkék.

xJo

Ott árnyék van

július 7th, 2009
  • Egyél még, Pistike!
  • Van a közelben egy számítógép szerelő.
  • Olyan sovány ez a gyerek…
  • Ki van írva az oszlopra, azonnal jön!
  • Pedig ma a kedvencedet főztem.
  • Bizony, mobil szám van megadva…
  • Egyél hozzá savanyúságot!…
  • Fel kéne őt hívnod!
  • …Mert úgy jobb.

Ebben mindketten egyet értettek és nézték, ahogy eszem. Nagyszülőknél voltam. Vasárnap. Ebéd.

Ebéd. Jó zsíros. Az idősek imádják a zsíros dolgokat. Tulajdonképpen azon lepődök meg, hogy sütés végén azért benne hagyják a húst…  pedig ha kivennék, akkor nem lenne zavaró tényező, csak zsír…

A második tányérnál elakadtam. Megbotránkozva néztek rám: mi lesz ebből? Megköszöntem az ebédet, ezzel mindig ki tudom zökkenteni őket. Nincsenek hozzászokva a hálálkodáshoz, köszönéshez…  beszédhez, semmihez…

Kiültem a cseresznyefa tövébe. Ott árnyék van. Máshol meleg. A meleg rossz. A rossz kerülendő. Ott árnyék van. Mért érzek itt benn hideget? Nem baj, ott árnyék van.

Bódultan, fakó szemmel nézem a kertet. Nem látok semmit. A kutya, akit annyiszor simogattam, akivel annyit játszottam, most elvan a macskával. Értsd: elvannak. Huh, ez aztán a kutyapóz. Régen megbotránkoztam volna ezen, ma nem látom…

Esteledik. Gondolkodnom kéne. Ez az! Gondolkodjunk! De min? Hát…

Ááá, mindegy az… Holnap is lesz nap, holnap is meleg lesz és árnyék…

Az árnyék jó?

Jox

SzóSzólók

június 29th, 2009

SzóSzólók

2005-ben alakult egy gyöngyösi banda, ami azóta elég rendeszoszolok_resizesen kinőtte magát. Személy szerint a kedvenc együttesem. Több kis lemezük és egy nagy lemezük is megjelent. Szövegeikkel enyhén szólva überelik a magyar pop szakma lábszagú slágereit.
Két tagja: Danyi Tamás (Muki) és Sulyok Ádám (ÁdE)

Most hétvégén jött ki a csapat első klipje, ami szerintem (bár elég elfogult vagyok velük) kötelező. Akit esetleg érdekelne, az ide kattintva megtekintheti.

Természetesen van myspace oldaluk is, aminek, ahhoz képest, mennyire fiatal banda, hatalmas nézettsége (hallgatósága) van már most is.

Mostanság fog kijönni ÁdEnak és Mukinak külön-külön a szóló lemeze is. ÁdE egyébként a fenn megtekinthető klipben is szereplő Pető Krisztiánnal alakított (pontosan 2009 januárjában) bandát, ami sok-sok jót ígér. Ennek a formációnak Derültégből a neve. Ez is kötelezőjelleggel.

Egy kis ízelítőnek egy dalszöveg részletet mutatok a Mosolyszünet című dalból, hátha akkor jobban kedvet kaptok:

ÁdE

Én fátylat borítok, te asztalt.
Már elérted, nem izgat, hogy bársony vagy aszfalt,
Nem izgat az, hogy hány olyan szar dalt
Fogtál fel neszként, míg vártad a hajnalt,
Engem álomban az tart.
Te csak borítsd az asztalt.
Szememben látod, komoly tűzet gyújtott az üzlet,

Így lesz a bohócon kis mosolyszünet.
Vékony a hámréteg, a valóság felkoncol,
Ezek már kész tények, nem valósághű konzol.

Amíg nem mozdulok a pontról hiába taszítasz.
Legyintek mindenre, de viszályt mindig te szítasz.
Kölcsön a hitelre kaptam papírt, meg ceruzát,
Hagyod eltorzulni arcom, amíg más pofáján retusálsz
egy szépséghibát, így lesz gnómok között egyedi.
Mit egy nézés kivált azt egy húzásra beveszi.

A gyomromban pálinka, van okod pánikra. Nevelő célzatok,
Mert azzal, hogy te utálsz, lehet, másnak célt adok.
Szavaid vedelem,
a mellkasodon taposok, mert te ülsz a helyemen…

Refrén:

Néha napján kell, egy kis mosolyszünet,
Semmi pánik csak egy átlagos donortünet.
A tiszta naplóból nem marad más csak koromfüzet,
de hiába ha rólad minden sorom üres…

Jox

Kötő Mihály halála

június 22nd, 2009

Kötő Mihály Halála

…tévedtünk! Elképzelhetetlen, ami itt zajlik, nem szabad folytatni!

Kötő Mihály a felolvasás után gondolkodás nélkül a kandallóba hajította a levelet. Arcán láng fényei robbantak, majd haltak el.

Ismét eggyel kevesebben jelentek meg a gyűlésen, de a mindenek mögé néző vezér a változást ez alkalommal sem méltatta szóra. Eltorzult arccal méregette a többieket:

A szalonban mindenki maga elé meredt. Költők voltak, akik nem találtak szavakat.

- Felháborító! – Kockáztatta meg az egyik elhaló hangon.

- Ezek is visszakoznak, mindenki gyáva! – dúlt Kötő Mihály – De ha ott lehetnék…

Csatazajra emlékeztető hangzavar támadt.

A hangoskodás hallatán fiatal nő nyitott be a szalonba. Egy darabig csípőre tett kézzel várta, hogy észrevegyék, aztán az egyébként halk mozgású ajtó puskalövésszerűen vágódott a falnak.

Kötő Mihály-né felszegte az állát:

- Mi ez a ricsaj? Uraim, önök költők, hát ne úgy viselkedjenek, mint az állatok!

- majd megrovóan férjére nézett.

Egymaga képes volt megszelídíteni a legvadabb fenevadat is, nem csoda hát, hogy Kötő hívei, ezek a szelíd szájhősök (ahogy magában nevezte őket) meg se mertek mukkanni, ha ő csöndet parancsolt.

- Harcolunk és győzünk! – motyogta fortyogva a vezér.

Szűkre zárt szemei szikrát szórtak kedvesére.

Újra nagy hangzavar kerekedett, ahol nem hallatszott fuldoklásba torkolló, száraz, mélyhurutos köhögése. Gyakorlottan visszafogta a levegőt, előredőlt, mint aki mellkasán igyekszik tüdeje erejéből roppantani. Ettől mindig enyhültek a tünetek.

Segítség nélkül karfás foteléből már felállni is nehezen tudott. Az orvosok látszólag tanácstalanul álltak a ritka, különleges eset előtt. Fekvést és pihenést javallottak, és erős, távol-keleti fájdalomcsillapítókat írtak fel, amiket a paraszti származású, elveihez ragaszkodó költő nem volt hajlandó bevenni.

Felesége már a folyosón sírdogált, ahol nem láthatta senki.

Mióta a nemzetközi helyzet kiéleződött, és sorra vonultak be az életerős fiatalok, a férfi egyre inkább elfordult a kapcsolatuktól. Szerelemből mondott igent… de mi marad mellette?

- Hát még mindig nem érted? ! – Suttogta pezsgő vérrel a sebhelyes ajkú Kötő, miután vendégeit türelemre intve elhagyta a helyiséget. – Ez nem puszta önérdek, több van mögötte, több szól a háború mellett, mint azt sokan képzelitek!

- Hiába próbálod újra meg újra, engem csak érvekkel lehet meggyőzni!

- Nem akarunk háborút, de kell, mert ilyen az ember. És alkalmazkodunk, mert ilyen az ember… A nagybetűs. Könnyű ellenállással semmire sem mennénk. Mihamarabbi győzelemből viszont jóllétet és időleges békét nyerünk, ezért alkalmazkodunk!

Kötőné sóhajtott, lehajtotta a fejét, és mire felnézett, arcán a pír helyét sápadtság vette át.

- De mi mindent veszítünk el? ! – kérdezte fohászkodó tekintettel.

- Még csak két éve tart, a veszteség szükség a haza oltárán! – magyarázott meggyőződéssel a költő, miközben vörösbort töltött mindkettejüknek.

- A talpnyalóid pedig biztos megerősítenek ebben a hitedben…

- Akad köztük, amelyiknek van véleménye. -Próbált sikertelenül saját arcára mosolyt csalni, de mintha száraz agyagból lett volna a bőre-. Érvényre ugyan nem gyakran juttatja,

-folytatta- de a dicsszóban mindig néma. Az ablak mellett ül, a sarokban, és csak a szemüvege villan meg néha.

- Talán egy besúgó?

- Látszólag hűséges háborúpárti.

- Látszólag mindegyik az!- Legyintett Kötőné -. Te idd csak meg, egy kevés vörösbor állítólag mindenre jó… -Tette le még kóstolatlan itallal teli poharát a sámli mellé, amin ült.

Hosszú, Mihály számára meglehetősen kimerítő beszélgetés után együtt tértek vissza a szalonba.

- Barátaim… hazám fiai… testvéreim! Sajnos okom van feltételezni, hogy holmi hírszerző féreg férkőzött közénk.

A vendégek nem hittek a fülüknek, forgolódtak, egy pillanatra még

önmagukra is gyanakodtak… kivéve egyet, aki számított a bejelentésre.

- És ez még nem minden! – Emelte fel hangját vezérük -, Úgy hiszem, és az orvosaim is egyetértenek velem abban, hogy hanyatló egészségi állapotom… mérgezés – hangsúlyozta a szót – következménye lehet. Ezért ma éjszaka megerősítjük a hűségünkről tett esküt, kivétel nélkül mindnyájan.

Többen a lehetőséget kihasználva egyből hevesen dobogó szívükre tették nyugtató kezüket.

- Én nem erősítem meg!

Emelkedett fel egy vékony, magas árnyék az ablak mellett, amin a hold fénye sütött be.

Két fényes pont, két apró csillag ereszkedett le az ablakpárkányra.

- Nem vagyok hírszerző, sőt, önökkel ellentétben, uraim, én féreg sem maradok tovább! – Lépett elő a titokzatos alak a félhomályból.

- Hallatlan! – Pattant fel sértődötten egy hörcsögküllemű hivatalnokféle.

- Nézzenek körül, és számolják meg a megüresedett helyeket! Összesen öten vagyunk még itt, nem tűnt föl senkinek?

- Nem a létszám fog győzelemre vinni, ahogy odakint sem a túlerő segít állanunk a sarat! – Tolta el magát a karfától a hihetetlen erőket összpontosító Kötő.

- Odakint nem mi álljuk a sarat, hanem azok, akiknek a helye üres, és ráuntak a magunkfajtára jellemző kifogásokra. Nem is olyan régen, mikor a nagy Kötő Mihály egyik vértelen verejtékkel kiizzadt fércmunkájának halovány másolatát igyekeztem papírra vetni, meg kellett törülnöm a szemüvegemet. Mire levettem, már nem láttam, hol is volt mocskos.

Kötő nem bírta tovább, lába kibicsaklott, négykézláb zuhant a földre.

Felesége tétlenül nézte, fölösleges lett volna odaszaladnia, a vezér úgyis ellökte volna magától.

- Akkor megvilágosultam, és az imént letettem… – Folytatta a lázadó egyik karját az ablak felé emelve. – Egy darabig még látszani fog a nyoma az orromon, de aztán én is bevonulhatok, és végre küzdök majd azért, amit helyesnek találok! És nem fogom elítélni azokat, akik ellenkezőképpen cselekednek, ha kendőzetlenül, a saját szerepük terhét veszik ezzel a vállukra!

Kezet nyújtott Kötőnek, és mindenki meglepetésére Kötő Mihály kezet is fogott vele.

- Egy öröm volt! – Igazított másik kezével szemüvege hűlt helyén, és el akart indulni az ajtó felé, de Kötő nem engedett a szorításból.

- Segítsen föl! Kérem, vigyen el az ágyig! – hörögte mély, szenvedéseibe belenyugvó, de remegő hangon.

Költőtársa Mihály karját a maga nyakán átfonva kísérte ki a majdnem teljes súlyával ránehezedő haldoklót.

Pirkadatra rendeződtek a viszonyok. A szalon kiürült, a kandalló tüze parázzsá és hamuvá lett. Csak a felolvasásra szánt mozgalmi versek maradtak halomban, olyan címekkel, mint:

„Harc, és Győzelem”, vagy „Az Ember jelleme”.

Kötő Mihály puha ágyában feküdt emeleti szobájában, derékig paplannal betakarózva. Kiverte őt a sósvíz, zsibbadt mindene. Kapkodott a levegőért, és keringése fokozatosan romlott.

Felesége a balján ült, hosszúkörmű kezénél fogva igyekezett visszahúzni őt a halál karmaiból.

A férfi arcán egy egész világháború zajlott le: Eleinte csak szürkült, egyre halványabb lett. Sápadtságát remegés követte, rángatózott, fájdalmai voltak. Ezen az elgyötört arcon a felesége mégis észrevette, hogy van valami különös.

- Meg fogsz gyógyulni. – Préselte ki, majd várta a reakciót.

Kötő fel sem nézett.

Valamin őrlődik, igen, régen sokat látta ilyennek…

- Mi bánt? – Kérdezte, bár elég egyértelmű volt a válasz.

Az egykori vezér egy ideig töprengett, és csak utána fordult kimért mozdulattal kedvese felé.

- Nem ő volt, de hát akkor… – nem fejezte be. Gyanakodva nézett az ágy szélén ülő asszonyra. Nem tudott semmit sem kiolvasni a tekintetéből.

- Besúgó! – Nyögte, és eltorzult az arca.

Az asszony ledermedt.

- Biztosan a láz – Gondolta - Csak az lehet, félre beszél…

Eközben a betegfejben cikáztak a képek, majd hirtelen egy elnyomta a többit:

A vörösbor.

- Abban kellett a méregnek lennie! – suttogta valahol egy kísértet.

- De hát akkor egész végig ő volt a besúgó, az áruló! Hogy tehette ennyi év után…

- Vélte a művész múzsáit hallani víz alól, vastag morajlás hangtompítóján keresztül.

- Nem, itt valami hibádzik, hiszen… hiszen akkor nem csak őt, hanem magát is!

- De akkor ki az?

- Akkor ki az, Kötő?

- Ki nem az? Ki nem az…

Hadirokkant másodperc töredéke alatt zongorázott végig a visszhangsoron.

Újból rettentő erejű szenvedés kerítette a hatalmába.

Felesége ezt látva már biztos volt abban, hogy tényleg csak félrebeszélt az előbb. Aggódó anyaként nézte férje urát. Csak egy percre hagyta el a szobát, borogatást tett a beteg fejére.

Kötő ekkor már messze járt. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt egy szalonban találta magát. Ezt a halvány emléket már majd’ elfelejtette. Egy költőtársaság tagja volt. Akkoriban találkozott először a mostani feleségével, szerelem első látásra. Érdekes mód a közös álmok szövögetése során nyíltak ki a szemei. Hónapokig tévúton járt, mikor rálelt a helyes ösvényre. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt lépett ki. Most már élesen emlékezett az összes részletre:

Épp gyűlés volt, akkoriban ritkán szólalt meg, mindig az ablak melletti sarokban ült.

A szószóló hevesen ecsetelt valamit, de ő nem figyelt oda, volt jobb dolga is. Egy szokásos, hétköznapi mozdulatba kezdett bele, meg akarta törölni a szemüvegét, mikor megértette mekkora hibát követett el.

Hirtelen visszatért a jelenbe.

Elviselhetetlen fájdalmat érzett, most már két oldalról égette, kínozta, marcangolta őt.

- Itt vagy? – Kérdezte, mert sötétség ült a szemhéjára.

- Hol máshol lennék, mikor szükséged van rám? – Felelte csendesen az asszony.

Másodpercek teltek el úgy, mintha férje meg se hallotta volna a választ, aztán…

- Mérgezz meg! Mérgezz… mérgezz meg! Segítened kell megkönnyíteni… ezt…

Kötőné egy pillanatra úgy érezte, ő már ebben az életben nem fog megszólalni többé.

- Kérlek, menj a gardróbhoz, találsz valamit a felső fiókban!

- emelte mutatóujját a beteg.

Felesége nem tudta kontrollálni magát, önkéntelenül is a szekrényhez ment, és kinyitotta. Keresni kezdett valamit. Nem tudta mit keres, de azt igen, hogyha megtalálja, akkor megtudja.

A fiókba sok minden volt belegyűrve. Legfölül versek, ezeket még nem is látta… „Ha a szél szaggatja a fát”, „Tintarés”, „Mocsármező”, „Apám szép tájakat fest”, „Az egyetlen”… Máskor talán meg sem tudta volna állni, hogy ne essen nekik, és olvassa őket betűről betűre, most viszont csak lehajította őket a földre, mintha tudom is én, lábtörlők lennének.

A papírok alatt férje levetett jegygyűrűje hevert. Az asszony nem lassult, nem tudta irányítani magát, ezt is a padlóra dobta.

Még néhány levél, boríték és jegyzet követte a gyűrűt, de mindezek után jött csak az igazi feketeleves:

A fiók fenekén zavaros szerrel töltött fiolákat talált, rajtuk a már unalomig használt halálfejes szimbólummal.

Tompa puffanás űzte el a szoba csöndjét.

Pont, mint amikor egy lesoványodott, negyven kilós test a földre ájul.

Kötő a szemhéja alatt is látta, mi történik.

Addig kaparászott, forgolódott, míg le nem esett ő is a felesége mellé.

Kötőné ekkor ébredt fel. Ott feküdtek mindketten a poros padlódeszkán.

- Hallgass meg! – Nyöszörögte a nagy költő.

- Segítek, feküdj vissza az ágyba, meg fogsz gyógyulni, és utána beszélgetünk.

- sóhajtotta, és gondosan ügyelt, hogy elkerülje a másik kereső tekintetét.

- Nem! Elmondom, amíg nem késő! Amíg el nem tűnsz teljesen, Anya…

- Pssszt… – Csitította, mint egy nyüglődő, beteg gyermeket.

- Én annyira félek… – Gombóc gyűlt hurutos torkában. – Néha annyira félek, Anya!

- Néha én is szoktam félni.- vette urát óvó ölelésbe.

- Nem… Nem, te nem félsz, sohasem félsz! – Dideregte vékonyodó hangján.

- Mert nem is kell félni! Nincs okunk félni!

- Nekem van rá okom! Annyit hazudtam… Annyira több akartam lenni, de annyi volt bennem a háború… és a felét letakartam. Mikor az a fiú leesett a fáról, és behorpadt a mellkasa… Mikor belevágtak annak a lánynak a hajába. Bűnös vagyok. – Egyetlen csepp híg vér keveredett a verejtékkel -. És még csak nem is csókoltam… egy lányt nem csókoltam.

- Mert nem engedted…

- És mégis szeretett… Mégis szeretett!

- Volt választása?

- Addig én nem szabadulok, amíg ki nem mondom… Ki kell mondanom!

- Erőlködött fogát csikorgatva.

- Nem kötelez rá senki, Misi…

- De ha tehetnék valamit! Ha keresztülengedném magamon… a helyes szavakat… hogy az álmaink szépsége, az… – elakadt a szava. A fájdalom egy csapásra elillant.

- Mi az? – Kötőné nem kapott választ. – Mondd, mi az! ? – Ismételte hangosabban.

- Maradj velem… Maradj! ! – rázta meg bőgve a testet, de már minden hiába…

Minden hiába.

Meleg csókot lehelt a jégszobor ajkára. Aztán sírt tovább.

Néma csend homálya fedte be a termet. Halotti csend. Az ablakon téli táj fényei szűrődtek be. Nem a barátságos téli tájé.

Nem volt hó, de magok sem, nem voltak viháncoló gyerekek. A levegőben hiány és puskapor szaga keveredett. Szürke ezüstfelhőkkel tapétázták az eget, csak egy ágyúgolyónyi rés nyílt rajta, azon lopta be magát a felkelő nap húrnyi sugara.

A szalonban a szavak helyett már csak a por szállott. Költői összevisszaságban hevertek a versek szerteszét… a párkányon szemüveg feküdt. A nap első és egyetlen fénye világított be az ablakon át, fényárban fürösztve a nagyasztal csiszolt falapját.

Régen a gyerekek nagyítóval sütöttek hangyákat. Azóta egy sötét lepel táncolt a boldogság elé.

A szemüveg lencséiben koncentrálódó fény egy pontban gyűlt össze, a „Fókuszban a valóság” című vers két versszaka között. Vékony, törékeny füst kezdett az ég felé kígyózni, majd megjelentek az első lángocskák is. Az égő mű félig rálógott az „A halotti csönd szépsége” című költeményre, ami szintén lángra lobbant.

A futótűz már megállíthatatlanul terjedt, kacagva táncolt füstbement versről versre…

annyi sírkő, ahány cím. Fokozatosan elfogyott a levegő, megfulladt a tűz, már a hamu sem izzott,

nem fortyogott a vér.

Kötőné felfigyelt az eltéveszthetetlen, ropogó hangra.

Leereszkedett, és belesett a nyikorgó ajtó helyének résén.

Fakó szemmel nézett körbe, és érezte: Késve vált köddé.

Quicky-a-Nyúl & Jox

Éjszakai fények

június 15th, 2009

Éjszakai fények

A pirkadat fél… Csak egy hibbant agyrémre virradt a nép, úgy hívják: éj. Rabul ejt a pillanatkép. Csak nézd! A gondolkodás úgy is nehezedre esik…

02:37 Csütörtök

Az esti kábulat rámutat a sötétség szépségére…

Erős a versenyszellem két villódzó kirakat között. Délcegfények siklanak a pillanatot megszégyenítő gyorsasággal egymás felé… egymástól el… egymástól… eh, máshol… Másnapos lámpaoszlopokkal játszadozó számlapos csatornafedelek társalognak a bizonytalan füsttel. A járókelő járda előkelő párja a tűzcsap, most mégis némán mered maga elé. Szegény! A fények versenylázban égnek a város vasán. Kutyapózban hallucinál magának otthont a részeg tacskó: pórázról rémálmodott, ezért kidobták, most már kóbor. Jókor, jókora fotón pózol az intelligens mosóporevő mosógép szerelő. Szinte mozognak a próbababák a pulzáló fényárban. Lüktet a város Dinamo szíve, az enyém is… vele együtt, mégis külön, mégis egyedül, mégis párban. Plakát barátok kacsintanak rád a sejtelmes félhomályban. Szublimál a kristályváza, a rács és üveg közé zárva tartott ezeréves fogoly. Komoly, obszcén fények bizsergetik a talpad. Hangod a város torkából föltörő köhögés. Rátkay Kristóf máris flörtölő szemrezegtetéssel hódítja a bináris számokat a digitális menetrenden. Lakótelepek lakatlan lankáin ásít lehúzva a reluxa. Az erkély felkél és sóhajt, a szemerkélő esőre megvető tekintetét küldi e-mailen. Idétlen lombkoronák trónfosztása a sarokba szorított parkban. Halkan ropog a villamos talpa alatt a macskakő. Kacskaringósan falra hányt ákombákomok fakulnak percről percre. Kicsit megpihent a téri pad egy fél pillanat erejéig. Az a szemétkedő szemétszedő szelektíven gyűjti magába, mit más kiadott magából. Magányos fűszálak nézik a híradót. A lámpafénye hirdeti: „A mának élek”. A sötét, mint a tejfel ellepi a tájat. Fekete tejfel. Légy szíves ne kelj fel… aludj, amíg tudsz…

Vakít az éjszaka. Nem kell az orkán, mert én spontán elszelelek.
ejszakai

Az esti kábulat
rámutat a sötétség
szépségére, ami a fény.

Jox

Hullám a parton

június 8th, 2009

Hullám a parton

Hullámok nyaldosták a Margit sziget partköveit. Megfáradt lepkék lepték be a partot, mint ahogy a több kilo festék patron fedte be a női arcokat. A madarak többsége némán leste, ahogy a hullámokkal incselkednek a kövek.

Egy madár szelte szárnyaival a levegőt. Nem volt nagy játszótere, de megelégedett vele. Épp szokásos körútját tette meg, amikor kicsit elgondolkodott. Nem sietett sehova, hát leült az egyik ágra. Tűnődve meredt maga alá. Alatta Felszínes Barátságok vízipipáztak egy fényvédett helyen. Nem tudni mire gondolt, de hamarosan elkezdett dalolni egy gyors és roppant vidám dalt. – Talán, hogy kicsi színt hozzon az életükbe. – A vízipipázók tudomást sem vettek róla. A madárka próbálkozott egy darabig, majd tovább állt. Nem igazán tudott messze repülni: önkéntelenül is mindig visszakóboroltak a gondolatai az előbb történtekhez.

Újfent megtelepedett egy ágon. Ismét lenézett. Egy csodalény, úgynevezett Lány, napozott alatta. Nem volt a madárka se bonyolult állat, hát gondolt egyet és úgy döntött megörvendezteti a szépséget egy dallal. Kicsit szomorúbbra sikerült az előző „sikerélmény” miatt. A tünemény felnézett rá, rámosolygott, majd feljebb tekerte egy kicsit az mp3 lejátszóját. Madárka itt is kitartóan próbálkozott (talán csak egy óráig, vagy napokig, ki tudná megmondani?), majd feladta és fej leszegve repült át a harmadik tölgyre.

Megint csak gondolkodott… Volt is min… Talán nem tanult a hibájából, talán már „csakazértis” alapon, de lenézett az alatta meghúzódókra. Egy kis tisztás feküdt alatta. Ez a tisztás nem is hasonlított az előzőekre: Piszkos, teleszemetelt tisztás volt, ahol még a napfényből is inkább sötétség áradt. Tisztás? Koszkás! Érdekes szemetek lepték el: Volt ott injekciós tű, tabletták, bélyegek, félig elszívott, még füstölgő cigaretták, törött sörösüvegek. Egy kapucnis srác trónolt a rét közepén, egy sörös rekeszen. Csokit majszolt. (ahogy ő fogalmazta meg a gondolataiban: Szintetikus úton pótolta a boldogság hormonokat.) A madárka arca megérne egy tanulmányt. Emberi ésszel felfoghatatlan, mi minden jelent meg, mi minden hullámzott végig a madárka arcán. És a madárka mégis elkezdett dalolni… ha egyáltalán annak lehet nevezni a lehangolt, elhaló dudorászását. Mondani sem kell, mennyire sikertelen volt a madárdal. Nem telt bele 4 perc és a srác egy sörösüveggel díjazta az éneket. Nem sokon múlott, hogy eltalálja a szegény madarat.

Nem tudhatta, mi játszódik le a srác fejében. Ti sem tudhatnátok, ha nem lennék. A srác eleinte örült a dalnak. Úgy értelmezte, hogy valaki segíteni akar, segédkezet nyújt. Majd a dalszövege kicsit megváltozott. A kezdetben kellemes dallam új szöveggel párosult, nem fordítom le az egészet, minek? De a refrént elárulom:

„Engedd meg, hogy bemutassalak magadnak, húsvér lény! Az erkölcsnevű gerincet hol hagytad?”

Aznap már nem pihent meg több ágon. Egyenesen hazament. A szigeterdő egy rejtett zugában leszállt a többi madár mellé egy, a többinél is magasabb tölgyre. Ha ember lenne, akkor akár azt is mondhatnám, hogy depressziós volt. Eldalolta a többi seregélynek, cinegének, fürjnek, hogy mit tapasztalt. Többször fájdalmasan kiadta magából. Midőn befejezte, várakozóan nézett fel, várta, hogy megkapja, amit szeretne. De a madarak nem is szóltak hozzá, nem róla beszéltek, nem a történtet kommentálták. Nem egészen azt kapta a madár, amit szeretett volna. Legalábbis nem hiszem, hogy kegyelemdöfést szeretett volna kapni. Faképnél hagyták a tölgyek is…

De a madárka nem adta fel. Mindentudó mesélő vagyok, de a madár se tudta mért nem adja fel, ezért nem tudom elmondani az okát. Azt biztos, hogy sokszor megpróbált még felszólalni, járta a szigetet és tette, amit jónak látott. Ősszel Délre repült, tavasszal kicsit több lelkesedéssel (életerővel?) tért haza, de így is folyton kevesebbel. Repültek az évek és repült a madárka. Csicsergett, csacsogott, fecsegett, locsogott szakadatlanul, hátha talál egy hallgató fület.

Sok idő telt el, egy egész végtelenség folyt le a Dunán. Szép nyári reggel volt. Az erdő vidáman zúgolódott, ismét megtelt a sziget emberekkel. Visszaköltözött az Élet a szigetre. Vidám női nevetések és harsány férfi kacajok ringatták a fákat. Ám egy minden szemtől eldugott helyen, egy piszkos tisztáson, más volt a helyzet. Gigászi falevelek takarták a füvet a napfénytől. Egyetlen sugárnak sikerült áttörnie a fojtogató vakságot. A fénycsík pont egy apró, fűben fekvő teremtményre világított rá. Nem mozdult.

Na, most nevess, ha tudsz! (a madár meghalt.)

xoJ