Bláthy iskolaújság

Keresztényi világunk első vértanúja István – Krisztus kortárs tanítványa -, görögösen ejtve Sztefanosz neve koronát, diadémot, átvitt értelemben megkoronázottat, uralkodásra képesítettet jelent. Így adott volt a név Árpád-házi Géza fia Vajknak, hogy ezt a nevet válassza pogány hitéről a kereszténységre való áttérése alkalmával. Legalábbis sokáig így hitték, s Benczur Gyula festőfejedelem Vajk megkeresztelése című csodálatos festményén lévő életerős fiatalember ennek lehetőségét sugallja.

Csakhogy Vajk megkeresztelése a fejedelmi gyermek négyéves kora körül történt, szülői, tanácsadói közrehatásra, egyik bizonyságául annak a ténynek, hogy a kereszténység felvétele már István előtti időkben megtörtént a magyarság népei között. Géza fejedelem és neje Sarolt ez időben a bizánci keresztények táborába tartozott, keleti rítusú keresztényekként éltek és üdvözültek. Hogy István főherceg – bár ez a cím akkor még nem létezett, hanem a dukátus cím illette meg – a nyugati, római katolikus hitben nyert keresztséget, az úgy a szüleinek, mint azok nyugati, elsősorban papi tanácsadóinak hatása alatt történt.

Egy uralkodói gyermeknek a „Megkoronázott” nevet adni, tudatos választást bizonyít. Istvánt a prágai Szent Adalbert püspök keresztelte, s formálta szellemileg, nyilván más személyiségek közrehatása mellett a kor egyik legkiválóbb uralkodójává. 997-ben, apja örökségében lett István nemzetünk vezetőjévé, de még ez előtt egy évvel feleségül vette az egyik legjelentősebb német fejedelem, II. Henrik bajor herceg leányát, Gizellát.

A megfelelően alakult keresztény hitbéli és rokonsági háttérrel azután folyamodni lehetett az egyház legfőbb vezetőjéhez, II. Szilveszter pápához, az időközben megalapított Pannonhalmi Apátság vezetője, Asztrik Apátúr személyes közbenjárásával királyságért, a nemzetnek koronáért. Az esemény a Német-római császár, III. Ottó beleegyező jóváhagyásával bírt, s így hazánk teljes joggal felmagasztosult az európai népek közösségébe. A Német-római császár volt ez időben és még sokáig az ókortól létező római birodalom feje, Julius Cézár, Augustus Császár s megannyi uralkodó utóda, hatalmuk folytatója, az Európa nyugati felén élő népek közössége legjelentősebbikének vezetője. 1000-ben, más források szerint 1001-ben Esztergom városában a koronázás meg is történt.

Óriási esemény ez, s augusztus 20-án, Szent István névnapjának ünnepén minden évben erre emlékezünk. Magyarország ez idő óta létezik, bár a kezdeti országszervező munka és a hatalom teljes megszilárdítása csak most következett. Még a koronázás előtt meg kellett vívni Koppány vezérrel az utódlás érdekében, s a koronázás után az Istvánt támadó, tőle elforduló vezéreket kellett lebírni. Kit házassági kapcsolattal, kit a hatalomba való bevétellel, kit meg háborúskodással kellett kényszeríteni a királyi főhatalom elismerése végett. S István király az idők során óriási küzdelemmel, de megoldotta a feladatot. Ereje felőrlődött, fiúgyermekeit elveszítette, de hitében szilárd maradt. Megalkotta a hazánkban máig érvényes megyerendszert, amit szerencsére nem sikerült a legközelebbi közelmúltban felszámolni, törvénykezése a kor színvonalának csúcsa volt, egyházerősítő és egyházi intézményalapító munkássága messzi évszázadokra előre mutatott megoldást az egyházi és világi élet, az oktatás és a kultúra területén. Bölcs ember módján mikor érezte földi küldetése végének közeledtét, s hazánkat, Magyarországot Krisztus Megváltó anyja, a Szent Szűz, régiesen Nagyboldogasszony kegyeibe ajánlotta. Azóta Mária Országa gyermekei néven is nevezzük magunkat. S aki keresztényi hitben él, ez a tudat erőt ad számára, sorsfordító bajban ez a tudat segít a dolgok jobbításában, teszi lehetővé a megmérettetések elviselését.

Szent István élete és zsenialitása megkerülhetetlen s olyan országot kovácsolt össze, amely a történelem viharaiban mindmáig képes volt fennmaradni. Már igen korán, 1083-ban szentté avatták, melyben Szent László királyunk érdemei felülmúlhatatlanok.

El nem romlott jobbkezét legfőbb templomunkban őrzik, s István napkor tömegekkel kísérve viszik körmenetre, bizonyítva népünk erejét, hitét, megújulni való képességét. Mert nem minden környezetünkben élő népnek voltak királyai. Voltak, akik sodródtak az idők folytán, de azok, akik Szent István koronáját maguk fölöttinek elismerték – mindmáig élő, karakterisztikus népei a világnak. Szent István népei számára ma is az összefogás lenne az eredményesség útja, igazi sikerhez csak az erők egyesítése és nem a széthúzás a célravezető.

forrás:http://www.bellacafe.hu/2010/08/19/szent-istvan-unnepe-%E2%80%93-augusztus-20/

A déli harangszó az egész világon elterjedt szokás a katolikus templomokban, az Úrangyala imádságra hívja a híveket. Az általános vélekedés szerint az 1456-os nándorfehérvári diadalra emlékeztet, ám egyes szakemberek szerint már korábban is elrendelték a déli harangszót.

„(…) Hogy az egész nép, fajra és nemre való tekintet nélkül, ezeknek az imáknak és búcsúknak részese lehessen, megparancsoljuk és elrendeljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a három órai és az esti ima között, tudniillik az esti imára való harangozás előtt, de legalább olyan tájban, egy vagy több zengő haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, félórás időközönként háromszor harangozzanak minden egyes nap, ahogy az Angyali üdvözletre harangozni szokás, s akkor ki-ki az Úr imádságát (…) háromszor mondja el” – így szól a déli harangszót elrendelő pápai bulla, amelyet 1456. június 29-én bocsátott ki III. Calixtus pápa.

Az általános vélekedés szerint a nándorfehérvári diadal emlékére rendelték el a déli harangszót, ám az a kihirdetés után néhány héttel történt. A pápa célja vélhetően az volt, hogy így buzdítsa a híveket, imádkozzanak a keresztény fegyverek győzelméért. Így amikor a magyarok hatalmas győzelmet arattak, az augusztus 6-án kibocsátott újabb pápai bulla már valóban az ő tiszteletükre rendelte el a harangszót. A déli harangszó előbb Magyarországon vált szokássá, később innen terjedt Európába s a többi keresztény országra.

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háború egyik legjelentősebb eseménye, s a magyar történelem egyik legszebb napja. Hunyadi János Nándorfehérvár (ma Belgrád) alatt hatalmas győzelmet aratott II. Mehmed szultán több mint tízszeres túlerőben levő serege fölött. A szultán július 4-én vette ostrom alá a várat. Hunyadi július 14-én áttörte a török hajózárat a Dunán s csatlakozott a Szilágyi Mihály vezetése alatt álló várvédőkhöz.

Az egyesült magyar sereg július 22-én kitört a várból, s a Kapisztrán János vezetése alatt álló keresztes sereggel együtt vereséget mért a törökökre. A győzelem 70 évre visszavetette az Európát rettegésben tartó török terjeszkedést. Így méltán tekintjük a magyar történelem egyik legjelentősebb győzelmének.

http://www.youtube.com/watch?v=0ayhDez-48E

(Forrás: Wikipédia, MNO)

Bertók László: Ahogy az árnyék odébb megy

1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se. Megszólalnak a harangok, többféle felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban szóljanak ma az egész országban. Szóljanak, igen! Ez nem nándorfehérvári győzelem, nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba, önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött, nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára, erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz. Isten? Természet? Idő? Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak. Örüljünk és gondolkozzunk.

Történelmi háttér:

Az Országgyűlés 2001. május 8-i ülésén döntött erről az emléknapról. 1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. 1944. március 19-e óta először nem állomásozott idegen katona magyar földön. Az 1990. március 10-én Moszkvában megkötött magyar-szovjet kormányközi egyezmény 1991. június 30-át rögzítette a kivonulás befejezéseként, a szovjet alakulatok távozása azonban a tervezettnél két héttel hamarabb megtörtént.

A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990 márciusában kezdte meg kivonulását Magyarországról. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy éves művelet során a szovjet fél végig tartotta a “menetrendet”: a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak a szomszédos ország közeli-távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. Az első, szovjet katonákat hazaszállító katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesített harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét.

A következő 15 hónap folyamán összesen másfélezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és személy szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak. Az 1991. június 16-án elindult utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt.

Mindezeknek emléket állítva az Országgyűlés 2001. május 8-án elfogadta az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a Magyar Szabadság Napjáról szóló koalíciós előterjesztést, amely június 19-ét – az utolsó idegen megszálló katona Magyarországról történt távozása emlékére – nemzeti emléknappá, június hónap utolsó szombatját  a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította. (idén: június 26.)

A megemlékezés keretében országszerte rendezvényeket, a fővárosban Budapesti Búcsú néven többnapos programsorozatot tartanak. A gödöllői ünnepségen a Nemzeti Konzervatív Fórum és a Magyar Szabadság Napja Alapítvány által életre hívott Magyar Szabadság Napja Díjat is átadják. A kitüntetésben részesült már Csoóri Sándor, akinek az ország függetlenségéért kifejtett irodalmi-közéleti munkásságát ismerték el. A díjat 2000-ben Nemeskürty István történész, 2001-ben Antall Józsefné, a néhai miniszterelnök felesége, 2002-ben Makovecz Imre építész vehette át.

forrás: http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjc/0/15215/1

Az Országgyűlés június 4-ét a Nemzeti Összetartozás napjává nyilvánította. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény kimondja, hogy “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Hallgatni- és olvasnivalók:

http://www.youtube.com/watch?v=Z0Fa_vaLwUk

http://www.fn.hu/tudomany/20100531/faj_meg_trianon/

http://hu.wikipedia.org/wiki/Trianoni_b%C3%A9keszerz%C5%91d%C3%A9s

http://www.trianonmuzeum.hu/

„Nagyon szép kis társaság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsúzásig…”

Kedves Ballagó Diáktársaink!

Eljött az idő, búcsúznunk kell. Ma kiléptek az iskola kapuján, s magatok mögött tudjátok a középiskolai éveket. Belül bizonyára mindannyian úgy vélitek, ezek az évek nem egyszerű iskolai évek voltak. Itt, ebben az iskolában tanultátok meg, milyen is az élet. Itt értettétek meg a felnőttek világának „nagy dolgait”, itt kötöttétek meg az életre szóló barátságokat, itt tapasztaltátok meg az élet néha kemény és néha gyönyörű oldalát. Rengeteget gazdagodtatok e kevés idő alatt, s itt váltatok felnőtté. Az elmúlt négy illetve öt évre életetek során mindig emlékezni fogtok, kedves emlékké szelídülnek a közös csínyek, az együtt töltött délutánok, a csoportos készülések a dolgozatokra, és majd a gyerekeiteknek is meséltek arról, hogyan is történt, amikor az utolsó órákról megfeledkezve kicsit előbb távoztatok.

Hiányozni fogtok! Hiányozni fognak a büfénél előre tolakodó rangidősek, s azok, akiknek mindig elsőbbségük volt a menzán. Hiányozni fogtok az iskolai közösségi fórumokról, a suliújságos megbeszélésekről, a közös kirándulásokról, az iskolanapi programokról, s hiányozni fognak a folyosói beszélgetések is. Mi megőrzünk titeket emlékeink közt, és biztosak vagyunk benne, hogy ti sem fogjátok soha elfelejteni a középiskolai éveket. Most pedig itt hagytok minket, s bárhova is sodródtok életetek folyamán, ez a kis sziget mindig visszavár titeket. Most az egész iskola nevében búcsúzom tőletek, és kívánok nektek boldog és sikeres életet, olyan életet, amire majd időskorotokban is mint egy tökéletes utazásra  emlékezhettek vissza. Ady Endre gondolataival kezdtem, és Török Sándor versével zárom:

„Itt minden volt,
Itt minden múlt.
Itt minden visszavár,
Itt a régi nap nem alkonyult,
És nem lett ősz a nyár.
Itt a pillanat megmaradt,
Hát adjatok kezet,

A kis sziget mindig szabad,
Csak emlékezzetek!”

Széles Adorján

Gondolatok a lengyel-magyar barátság és a nemzeti gyásznap kapcsán

Lengyel, magyar – két jó barát

a kezdősora annak a rímbe szedett közmondásnak, amelyet Lengyelországban és Magyarországon csaknem mindenki ismer, és amely a két nép történelmi barátságát példázza. Koccintáskor gyakran hangzik el. Ismerjük a mondás lengyel változatát is:

„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” (Bratanki lengyelül unokatestvér, mely azonban a régi lengyel nyelvben testvért jelenthetett.)

Hosszabb lengyel változat: “Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi.” (“Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre.”)

Sőt, a magyar nyelvben a történelem folyamán számos változata alakult ki a közmondásnak:

• „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”
• „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt issza búját, borát.”
• „Magyar, lengyel – két jó barát, együtt issza sörét, borát.”
• „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt emel kardot, kupát.”
• „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt isszák egymás borát.”
• „Két jó fivér a magyar, lengyel, együtt iszik s harcol, ha kell.”
• „Kezükben a pohár és kard: lengyel, magyar egyet akart.”
• „Magyar, lengyel, két jó haver, együtt küzd és együtt vedel.”
• „Magyar-Lengyel, két jó barát, együtt ölnek minden zsiványt!”
• „Lengyel-Magyar, két jó barát, barát az ivásban, barát a bajvívásban.”

Tudtad, hogy a történelmi barátságnak emlékművet is állítottunk? Az első köztéri Magyar-Lengyel Barátság Emlékművet 2006. március 24-én avatták fel Győrben, a Bem József téren. A felavató a két ország köztársasági elnöke volt, Sólyom László és Lech Kaczyński. Úgy véljük, sok magyart éppúgy megrázott a lengyel elnök és a vezetők halála, mintha lengyel lett volna.

2007. március 12-én a magyar Országgyűlés március 23-át a magyar–lengyel barátság napjává nyilvánította, akárcsak négy nappal később, március 16-án a lengyel szejm. Az egyhangúlag hozott határozatot 324-en szavazták meg. Sőt, idén márciusban Magyarország megrendezte az I. lengyel-magyar barátság fesztivált is.

Mi lehet az oka a legendásan jó történelmi és jelenkori kapcsolatnak? Egy nemrégiben nyilvánosságra került kutatás alapján a közmondásnak akár genetikai alapjai is lehetnek. A két nemzet, a lengyel és a magyar génállományában fordul elő Európában leggyakrabban az R1a1 típusú kromoszóma. Az előfordulási gyakoriság 56-60% közötti ezeknél a népcsoportoknál. A kromoszóma jelenléte arra enged következtetni, hogy a két nép egy körülbelül 10 000 évvel ezelőtt élt közös őstől származik.

Persze, nem csupán erről van szó. Tereza Worowska műfordító évtizedek óta él Magyarországon. Egy interjúban ezt mondta el:

Hogyan látod a lengyel-magyar barátságot?

A lengyel-magyar barátság komplex jelenség, nem egyszerű és nem statikus. Most hagyjuk a történelmi tényeket, a közös történelmi pontokat, Szent Hedvig, Jagellók, Báthory István, stb., azokkal úgyis mindenki tisztában van valamennyire. Én máshogy közelítenék. Ez a barátság érdekes jelenség, és valószínűleg egyedi Európában. Az is érdekes, hogy nagyon régi.  Egy olyan hatalmas, bonyolult és hosszan születő építményhez hasonlítanám, mint mondjuk a Sagrada Familia Barcelonában, ami épül és épül, és sosincs kész. Ne is legyen, minden nemzedék tegyen hozzá valamit. És bár általában nem tudjuk, honnan ered ez a barátság, de abban a tudatban növünk fel, hogy a két nép szereti egymást. Amikor pedig megyünk ki a másik országba, ezt meg is tapasztaljuk. Ugyanakkor ez valahol meghitelezett dolog, hiszen egymás kölcsönös ismerete elég gyér. A szimpátia foka sokkal nagyobb, mint ami következhetne egymás ismeretségéből. De ez talán nem gond, fontosabb, hogy egyáltalán létezik, mert például csak a huszadik században volt két olyan történelmi pillanat, amikor a ez a meghitelezett barátság, szimpátia, jóindulat életeket mentett. Az első a lengyel menekültekkel kapcsolatos. A második világháború elején csaknem százezer ember élete múlott ezen. Sok ember közös munkája kellett hozzá, a szervezés csúcsán pedig idősebb Antall József és Varga Béla balatonboglári plébános állt. Ott voltak a kisemberek is, akik szállást adtak, és a maguk módján segítettek. A másik ’56, amikor a lengyelek első perctől kezdve a magyar ügy mellé álltak. Kihasználták a pillanatnyi lengyel olvadást, és ez volt az egyetlen alkalmas csatorna, hogy értesítsék a magyar eseményekről az egész világot. Háromezer liter lengyel vér érkezett Budapestre, a lengyelek reggel a munkába menet beálltak a sorba, és vért adtak a magyaroknak. Az érkező anyagi segítség fele lengyel volt. Utána a hatvanas évektől egy nemzedék járt autóstoppal Lengyelországba. Tudták, hogy ha az út mellett felemelik a kis magyar zászlót, felveszik őket, meg lesz hol fejet hajtaniuk éjszakára. Aki belép a magyar-lengyel kapcsolatok területére, annak elég hamar feltűnik, hogy ez a kölcsönös szimpátiaépítés hosszú folyamat, amely emberek közötti érintkezésből alakult. Biztos vannak olyan társadalmi szigetek, akik nem tudnak erről a barátságról. De a jelenség elég elterjedt, úgyhogy előbb-utóbb belebotlik az ember.

Mi a különbség a magyar és a lengyel lélek között?

Rengeteg különbség van, de az ember óvatosan bocsátkozik nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe. Ami szembeszökő, és már az egyetem alatt észrevettem, hogy a magyarok melankolikusak. Az emberekben van egy határozott, karakteres melankolikus tónus, ami meghatározza világlátásukat, jövőlátásukat. A lengyelek viszont jóval vitálisabbak, dinamikusabbak, optimistábbak, több hitük is van a jövőben. Mind a kettő eltér az aranyközéptől. Erős különbség az is, hogy a magyarok ambivalensek. „Igen is, meg nem is”, „igen, de”, „nem, hanem”. Ez is a világhoz való hozzáállásuk része. De lehet, hogy csak összetettebben látják a valóságot. A lengyelek viszont jobbára „igen-igen”, „nem-nem”. Nem arról van szó, hogy fekete-fehér volna a világ, de döntéshozásban például a lengyelek határozottabbak. Persze kérdés, hogy meggondolnak-e minden pro- és kontrát, de amikor itt mindig újragondolunk egy kérdést a döntés előtt, akkor az az érzésem, hogy soha nem fogunk dönteni. A lengyelek inkább nem gondolnak mindent végig, és döntenek, a magyarok pedig inkább túl sokat agyalnak egy kérdésen. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai.

S valami pozitívum a magyarokról?

Nekem szimpatikus, amit mondtam a magyarokról, és pozitívumként fogom fel. A lengyel karakteremet sem ellentétesnek érzem, hanem kiegészítőnek. Ez olyan, mint a kék és a barna szem, mindkettő szép. Mindkettő beállítódásnak vannak előnyei és hátrányai.

(az interjú forrása és teljes szövege: http://konzervatorium.blog.hu/2010/03/26/a_magyar_lengyel_baratsag_meghitelezett_szimpatia )

Pest, március 15-én 1848.

Szabad a sajtó! … Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai.

Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs … Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?

Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!

Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt … s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!

Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!

Késő éj van. Jó éjszakát szép csecsemő … szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát! … ha elalszom, jelenj meg álmamban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

Pest, március 17. 1848.

Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem!

A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam!

Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét … vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságom erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, általában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást él bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.

Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak.

Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égbe vetettem szemeimet, a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő … a forradalom kitört Olaszországban!

A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.

És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából.

Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica! …

Egy Pesttől távoleső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte … rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.

Vive le république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop.

A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! nékülem kezdődjék a forradalom? hah!

Nyakrafőre siettem a fővárosba … reszketve, lélekzet nélkül értem haza …

Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt …

Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! … és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésben indítványoztatott, hogy a tizenkét pont petitióképpen fölnyújtassák a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt … micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelnei kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! A fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól a mit akarunk, el kell venni.

Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Halltára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem.

Az éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap … hátha holnapután már késő lesz!

Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót … azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki, ki várhat ennél szebb halált?

E gondolatokkal aluttam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt meghítam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.

Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonázott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.

Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag.

A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk azt kérdém, micsoda nap van ma?

Szerda, felelt egyik.

Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg!

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.

(A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)

A kávéházban azon határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathossal:

Urak, a törvény nevében!

Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidacs emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvata a proclamatiót s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.

Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!

Mingyárt beleegyeztek és követtek.

Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.

A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! … Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön … körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam … minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!

Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.

Budára, Budára, a helytartótanácshoz! … nyitassuk meg Stancsics börtönét! … Budára! …

Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.

A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermekeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Tetoválások

Manapság egyre elterjedtebbek a tetoválások, kortól, nézetektől, nemtől függetlenül. Már mindenki találhat olyan mintát, ami számára a legmegfelelőbb, akármit is szeretne vele kifejezni. Iskolánkban is egyre több tetoválást véltem felfedezni nagy örömömre és néhányak bánatára. Mindenkinek megvan erről a maga véleménye és van, aki nyíltan ki is mondja. Most én is szeretném megosztani, hogy mit is gondolok. Nem rég hallottam egy véleményt, miszerint a tetoválás undorító, és akárki akármilyen okból kifolyólag csináltatja, csak elcsúfítja magát vele, biztos, hogy majd meg fogja bánni, mert elítélendő, lealacsonyító, a rabszolgaság jelképe volt és primitív, akárcsak a viselője. Nos, ez is egy vélemény. Egyet lehet érteni vagy szembeszállni is lehet vele. Én megtanultam, hogy nem érdemes veszekedni az ilyen emberekkel, csak mosolygok rajtuk és arra gondolok, hogy lehet, hogy ő rabszolgabélyegnek látja, de a törzsfőnök is tetoválva volt. 

De kicsit komolyabbra fordítva a szót, akit érdekel a téma, az úgyis utánanéz, olvasgat ezzel kapcsolatban és akkor valószínűleg máshogy vélekedik. Nem szeretné meg a tetoválásokat, de megértené, hogy napjainkban milyen jelentése van és hogy már egyáltalán nem elítélendő és csúf, hanem egyfajta önkifejezés. Aki szerint primitív, nyilván nem érdekli annyira, hogy utánanézzen, és akkor nem érdemes vele vitába szállni sem.

Nem volt egyszerű, de én is csináltattam tetoválást. Első akadályként a szüleimbe botlottam, mert ugye nem készítenek tetoválást 18 éves kor alatt szülő nélkül (nem véletlenül), bár ha az ember ügyes, meg lehet találni a kis kapukat. Én mégis úgy gondoltam, azért kiharcolom az engedélyt. Főleg édesanyámat nem volt egyszerű meggyőznöm, de a végén csak megkaptam születésnapi ajándékként az első tetoválást. A másodiknál már érthető, hogy könnyebb dolgom volt. Szóbahoztam a harmadikat, de már nem az engedély miatt. Már megbíznak bennem annyira, hogy ezt a döntést rám bízzák, mert tudják, hiszen látták, hogy komolyan veszem és átgondolom. Csak szerettem volna megosztani velük, hogy tervezem a következőt, már másfél éve. Nem sietem el, de úgy gondolom, hogy megéri rááldozni az időt, és ha majd meglesz a mintám, ugyancsak rá kell áldozni a pénzt és az energiát, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb helyet és egy jó művésszel csináltassam. Szerintem ezek mind fontos dolgok, hiszen ez nem egy hajvágás, hogy: „Majd visszanő.”, egész életemben viselni fogom őket.  Nem érzem úgy, hogy valaha is megbánnám bármelyiket is, attól függetlenül, hogy hány éves voltam, mikor megcsináltattam az elsőt. Nem utolsó sorban a mintaválasztás miatt, de ha más nem, akkor azért, mert mindig eszembe juttat majd egy időszakot az életemből, amire szívesen emlékszem vissza.

Írásommal senkit nem szeretnék bíztatni tetoválások készíttetésére, csak a saját véleményemet mondtam el.

Készítette: Egy tetovált lány

Szösszenet

Életünk során elkerülhetetlenül találkozunk halállal. Nem arra gondolok, amit a filmekben látunk, vagy amiről olvasunk. Még csak nem is arra, amit a hírekben hallunk. Amire én most gondolok, az egy szerettünk elvesztése, legyen rokon, vagy barát.

Nekem az első haláleset az életemben, amit már felfogtam (koromból adódóan) egy barátom elvesztése volt. Nyolc évig osztálytársam és egyben barátnőm volt általános iskolában. Az utolsó évben diagnosztizálták nála a rákot. Sokáig viselte, hősiesen. Sokat tanulhattam tőle, a hozzáállásából, ahogy küzdött. Megrázó volt számomra a halála és hirtelen ért. A temetésén tudatosult bennem igazán az egész dolog. Addig szinte fel sem fogtam, csak sodródtam az árral. Akkor, ott gondoltam végig az események sorozatát. Elhatároztam, hogy máshogy fogom élni az életemet, mint előtte. Felhasználok mindent, amit tőle tanultam. Megragadok minden lehetőséget, hogy kimutassam szeretteimnek, hogy mennyire fontosak nekem. Alig egy pillanat alatt megszületett bennem a döntés, de határozottabb voltam, mint azelőtt bármikor. Életem egyik legrosszabb napja volt, és rettegek tőle, hogy valaha is elveszítek még valakit.
Nemrégiben sajnos újra szembesültem a halállal. Elveszítettem a dédnagymamámat. Megrázó volt annak ellenére, hogy nem lepett meg. Sajnos ő idős korából kifolyólag betegeskedett már régóta, és, hogy őszinte legyek, sosem voltunk kiemelkedően jó viszonyban, de természetesen szerettem Őt. Hiányzik és hiányozni fog, az örökös nyüzsgésével, a rendmániájával és a panaszkodásával együtt. Talán az fog a legjobban hiányozni. A panaszkodás. Na meg a meggyes süti.
Váratlanul tört rám a rémület. Megijedtem. Megijedtem attól, hogy nem tudhatom mikor és kit ragad el tőlem a halál. Hiszen bárkivel történhet baleset, vagy beteg lehet. Kiborultam. Újra előtört belőlem a halálfélelem. Nem a saját életemért aggódom. A családoméért és a barátaiméért. Azt hiszem, ezek után még több szeretetet próbálok nekik adni és minél több időt velük tölteni. Élvezni fogom minden percét az életnek, kihasználok minden napot, megvalósítom még a legmerészebb álmaimat is és közben legbelül, tudatosan, vagy tudat alatt, titokban, rettegek attól, hogy mikor kell újra eltemetnem valakit.

„Üresen tegyék le a koporsódat! Ne hagyj semmit a Halálnak, éld és használd fel minden erődet, érzelmedet, esélyedet, vágyadat, álmaidat. Ne takarékoskodj magaddal.”

Köszönöm a lehetőséget és az olvasást. Senkit nem szerettem volna lehangolni. Én úgy érzem, könnyebb nekem így, hogy ezt leírhattam.

K

Krisztinek üzenem

Szőke hajam rég bebarnult már, kék szememet szemüveg fedi… Fénylő koronám csak rozsdás fémhulladék. Fehér lovam megdöglött, amúgy is szamár volt, hogy engem cipelt… Kardomról lepattogzott a festék: fakard ez csupán. Így állok előtted, szerinted álruhában, gúnyában, szerintem csupaszon.
Nem. Sose voltam szőke herceg fehér lovon, csak egy paraszt, aki azt se tudja, melyik út megyen Budára. Bolyongok a vakvilágban. Igazad van, „csak” egy átlagos paraszt vagyok. De miért vádolsz azzal, hogy egy olyan, aki megölte a lovát és szándékosan téveszt meg embereket?
Pózolok a fakardommal a királylánynak, de miért hiszed, hogy a vasvillámmal hátba szúrnám? Nem vagyok tökéletes, olykor elkövetem a legnagyobb hibákat, mint most is… De ne gondold, hogy szándékosan teszem tönkre az életem és azokét, akiket szeretek…

Jox