Bláthy iskolaújság

Szösszenet

Életünk során elkerülhetetlenül találkozunk halállal. Nem arra gondolok, amit a filmekben látunk, vagy amiről olvasunk. Még csak nem is arra, amit a hírekben hallunk. Amire én most gondolok, az egy szerettünk elvesztése, legyen rokon, vagy barát.

Nekem az első haláleset az életemben, amit már felfogtam (koromból adódóan) egy barátom elvesztése volt. Nyolc évig osztálytársam és egyben barátnőm volt általános iskolában. Az utolsó évben diagnosztizálták nála a rákot. Sokáig viselte, hősiesen. Sokat tanulhattam tőle, a hozzáállásából, ahogy küzdött. Megrázó volt számomra a halála és hirtelen ért. A temetésén tudatosult bennem igazán az egész dolog. Addig szinte fel sem fogtam, csak sodródtam az árral. Akkor, ott gondoltam végig az események sorozatát. Elhatároztam, hogy máshogy fogom élni az életemet, mint előtte. Felhasználok mindent, amit tőle tanultam. Megragadok minden lehetőséget, hogy kimutassam szeretteimnek, hogy mennyire fontosak nekem. Alig egy pillanat alatt megszületett bennem a döntés, de határozottabb voltam, mint azelőtt bármikor. Életem egyik legrosszabb napja volt, és rettegek tőle, hogy valaha is elveszítek még valakit.
Nemrégiben sajnos újra szembesültem a halállal. Elveszítettem a dédnagymamámat. Megrázó volt annak ellenére, hogy nem lepett meg. Sajnos ő idős korából kifolyólag betegeskedett már régóta, és, hogy őszinte legyek, sosem voltunk kiemelkedően jó viszonyban, de természetesen szerettem Őt. Hiányzik és hiányozni fog, az örökös nyüzsgésével, a rendmániájával és a panaszkodásával együtt. Talán az fog a legjobban hiányozni. A panaszkodás. Na meg a meggyes süti.
Váratlanul tört rám a rémület. Megijedtem. Megijedtem attól, hogy nem tudhatom mikor és kit ragad el tőlem a halál. Hiszen bárkivel történhet baleset, vagy beteg lehet. Kiborultam. Újra előtört belőlem a halálfélelem. Nem a saját életemért aggódom. A családoméért és a barátaiméért. Azt hiszem, ezek után még több szeretetet próbálok nekik adni és minél több időt velük tölteni. Élvezni fogom minden percét az életnek, kihasználok minden napot, megvalósítom még a legmerészebb álmaimat is és közben legbelül, tudatosan, vagy tudat alatt, titokban, rettegek attól, hogy mikor kell újra eltemetnem valakit.

„Üresen tegyék le a koporsódat! Ne hagyj semmit a Halálnak, éld és használd fel minden erődet, érzelmedet, esélyedet, vágyadat, álmaidat. Ne takarékoskodj magaddal.”

Köszönöm a lehetőséget és az olvasást. Senkit nem szerettem volna lehangolni. Én úgy érzem, könnyebb nekem így, hogy ezt leírhattam.

K