Bláthy iskolaújság

Matelandlover

(25.)

Mate boldogan olvasta a Jane Eyre-t. Túltette magát a kitevőkön, sose volt jobban, ennek örömére keresett magának  valami betevőt. Megkísérelte a híres pukkantós módszerrel kinyitni a Chipset. Nem sikerült, kiömlött az egész a szőnyegre.

Kaparászás és rémisztő morgás hallatszott az ágy alól, ahová a szemetet meg a fontos és kevésbé fontos dolgokat szokta besöpörni. Megijedt, először mozdulni sem mert. Összeszedte minden bátorságát, és a seprűvel együtt kihúzta sötét rejtekéből a nyélbe karmoló, titokzatos szörnyeteget.

*

-        Volt egy kutyánk? – Rontott be kopogás nélkül a műteremnek kinevezett szobában festegető Monához.

-        Tessék? – Rándult meg Mona ecsetet tartó keze, amivel a vásznat pingálta. – Mi az, hogy volt? Zokninak hívják, hónapok óta itt él!

-        Eddig valahogy… elkerülte a figyelmemet! De ne aggódj, lehet, hogy fölébred. – És ezzel már rántotta is be maga mögött az ajtót.

*

Zokni az elkövetkező napokban egy nagy dudorral a kobakján kóválygott, és nem szívlelte Mateland-et. Távolról félt tőle, közelebbről megugatta, nagyon közelről pedig… az nem derült ki.

*

Hosszú időbe telt, mire összebarátkoztak. A sültkrumpli kapcsolatuk alappillérévé vált. Együtt futottak és úsztak, másztak fára, vagy labdáztak. Mate levágatta elhanyagolt haját a kutyafodrásszal, és beszerzett egy új úszósapkát, hisz a régi, kinőtt darab már inkább volt sábesz, mint sportkellék. A játék közben észrevette, hogy a kutyák még a röpülő labda után is csak ritkán néznek a magasba, ezért megmutatta Zokninak az égi koordinátarendszer fényes pontjait.

*

-        A héten indulunk nyaralni! – Jelentette be Monának.

-        Most, ezen a héten?

-        Most bizony, ezen a héten! Találd ki, melyik nap!

-        Szerda van, tehát…

-        Segítek! Nem péntek, nem szombat, nem vasárnap, sőt még csak nem is csütörtök.

-        Akkor ma?

-        Nem, hanem kedden!

-        Kedd a jövőhéten lesz először.

-        Ez egészen biztos?

-        Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de biztos.

Mate egy pillanatra elcsüggedt, aztán

-        Ajajj, akkor késésben vagyunk, pakoljunk gyorsan! – Rángatta meg Mona karját.

-        Azonnal, azonnal! – Örült vele barátnője. – Hová… hová akarsz menni?

-        Hát te?

-        Még nincs meg a hely?

-        Menjünk a kiindulópontba!

-        Hova?

-        A borvidékre, ahol elvesztem. Emlékszel, hogyan talált meg az apukád? Van ott még egy kis dolgunk, ez… ezer százalék, pedig olyan nincs! És mégis van, hogy ne lenne! – Nevetett.

Monát az előzők egy része ismeretlen okból érzékenyen érintette, arcán a mosoly  elbizonytalanodott.

-        Tudom, mit akarok, Mona, tudom, hogy mit akarok, és tudom a módját! – Lelkendezett tovább Mate. – Megfejtem, érted?! Én.. kezdem érteni… érzem az egészet, és életemben először nem köt meg semmi! Nem köt meg a semmi, mert eljátszottam végtelenszer, és  néha azt hiszti az ember, hogy nagyon mélyen van, de onnan váratlanul a csúcsra kerül, és a nyavalyák orvossággá válnak, és…

-        Vigyázz magadra héj, nyugodj le kérlek! – Állította meg fizikailag is. – Ez veszélyesen szélsőséges!

-        Többet akarok, és a korlátoknak meg kell szűnniük!

-        Emlékezz,  gyerekként is milyen rózsaszín volt minden, amíg hirtelen… vagy amikor a hajléktalan színtársulatot megálmodtad, akkor is azt hitted, hogy semmi sem áll majd az utadba, és mi lett belőle? Semmi.

-        Előbb utóbb szükségszerűen boldogulnunk kell, csak csüggedni nem szabad!

-        Tudod hányan nem boldogulnak soha?

-        Hagyd abba, ne légy minden jónak az elrontója! Mona Klementina, töröld le a képedről a komorságot, és gyere velem Szőlőt szedni!

Barátnője újra azt a gondtalan kisfiút látta, akiről már olyan rég lemondott, hogy visszaemlékezni se tudott volna rá ilyen pontosan: Üde, magabiztos arc, ami alvás közben is élettől ragyogó, a  határozott vonalú, viszonylag vékony szemöldök alatt reménnyel telt, érdeklődő szempár, egy tapasztalt, jóindulatú csibész hegyesen pisze orra, nyugalomba mélyedő ajkak, széles áll, váll, nyúlánk testalkat, egy új ember, és mégis a régi, az eredeti. Ha ebben az állapotban megint csalódás éri, soha többé nem épül majd fel.

-        Hát jó! – válaszolt az imént feltett kérdésre. – Menjünk nyaralni, indulás, mire vársz?! Össze kell rakni a cuccot, te addig foglalj szállást, jut eszembe, Zoknival mi lesz?

-        Hát magunkkal visszük!

-        Ne csináld, el fog kóborolni, aztán kereshetjük!

-        Vigyázunk egymásra, végül is nem hegyet mászni visszük, vagy ilyesmi…

*

Estére már csak a fogkeféket hagyták elöl. Kellemes kimerültségben rogytak le az ágyra, és Mateland forradalmi dolgot tett: körülnézett a hálószobában.

-        Kicsi az ablak. – Konstatálta.

-        Régóta javaslom a tájképeket…

-        Jobbat mondok, tegyünk ki tájképeket, és tágítsuk ki az ablaknyílást!

-        Nem tudom, meg lehet-e csinálni…

-        Mindent meg lehet csinálni! Ha visszajöttünk a nyaralásból, itt egyből tavasz lesz, művészi becsületszavamra!

Folyt. Köv. : 2010. 02. 26. (péntek)

Zelkó Misi

Vomberg Ádám (11.a) országos bajnok a repülőmodellezésben, aki az Európa bajnokságra készülve néhány edzést a tornateremben tartott.  Ezúton is szorítunk érte, sok szerencsét a bajnokságon!

Ezeken a korábban készült videókon meg is nézheted:

http://www.youtube.com/watch?v=hcodcLfCQLY

http://www.youtube.com/watch?v=32vMQeQZcTU

http://www.youtube.com/watch?v=hPZZLfNJx1s

http://www.videoplayer.hu/videos/play/159153

Attila

Apa

S ő egyszer csak felállt. Azt mondta nem akarja tovább hallgatni a badarságomat. Lényegében ő idősebb és bölcsebb is volt nálam. De úgy éreztem, hogy most ő tévedett. Bár ezt képtelen volt beismerni. Most már tizennyolc éve élek vele és hallgatom, amint minden nap elmondja a szokásos kis monológját. Mindig ugyanazok a régi történetek, csak néha itt-ott egy-egy kisebb rész változik, illetve újabbak csatlakoznak hozzá. Elmondja, hogy az ő gyerekkorában mennyire más volt és, hogy ő így is rengeteget ad nekem. És igaza is van valahol. Hiszen amikor ő volt gyerek teljesen mások voltak az erkölcsi elvárások. Más volt a fiatalok stílusa. De valahogy én mégis többet akarok. Ha nagy nehezen kikönyörgöm azt amit akarok akkor nem kell egy hét hozzá és lesz egy újabb dolog amit ki akarok csikarni belőle. És most, hogy ő már nincs elgondolkoztam, hogy miért ilyen elégedetlen az ember? Miért van az, hogy ha van valamim, mindig csak többet és egyre többet akarok? Legutóbb azon vesztünk össze, hogy most már elmúltam tizennyolc éves és nem akarom, hogy ő szabja meg nekem, hogy meddig lehetek ébren. ,,Ha fel tudok kelni és elmenni az iskolába, akkor hagy döntsem már el én, hogy mikor fekszem le.” – mondtam neki. Erre ő azt mondta, hogy akárhány éves leszek, amíg nála élek, ő dönti el, hogy mikor fekszem le. Ez után jött el a pillanat, amit örök életemre megbántam. Olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, amit biztos, hogy nem érdemelt meg. De mégis kimondtam. Abban a pillanatban a bennem már régóta kitörni készülő düh, vulkáni robbanásként zúdult rá. Nem válaszolt semmit. Csak nézett a szemembe. Még az utolsó pillanatban láttam, ahogy a szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp aztán sarkon fordult és kiment. Pár másodperccel később hallottam, ahogy az autó motorja felmordul és ő kikanyarodik az útra. Azokban a percekben nem érdekelt hová megy. Sőt örültem is neki, hogy nem lesz a közelemben. Elmentem otthonról, és a barátaimmal együtt kimentünk a térre. Már jó ideje kint voltam mikor megrezdült a telefonom: ,,Az apja balesetet szenvedett.”. Az, amit akkor éreztem leírhatatlan. Mintha forró tűzben állva remegnék a hidegtől. Mindent otthagyva első dolgom volt bemenni a korházba. Mire odaértem ő már halott volt. A balesetben szerzett halálos sérülések végeztek vele mielőtt odaértem volna. A világ hirtelen szürke lett. Minden szín, és boldogság megszűnt. Az egyik ápoló odaadta a nála talált tárgyakat. Az egyik a slusszkulcs és lakáskulcs volt, a másik pedig egy kép róla és rólam még körülbelül tizenhárom évvel ez előttről. Még egészen kicsi öt éves kisgyerek voltam, teli boldogsággal. Apuval álltunk a hónap és mindketten fáradtak voltunk a sok játéktól, de csak nevettünk. Most pedig… Sírtam. Piszkosul fájt. Azt hittem meghalok a fájdalomtól. Csak ültem a széken és eszembe jutott mit mondtam neki utoljára. Megborzongtam tőle és mintha a lelkemet, egyre szorító béklyók börtönöznék. Csak sírtam és rosszul voltam magamtól. Pedig szerettem. Szerettem, de mégsem mondhatom el neki utoljára, hogy miként érzek. Az utóbbi évek csupa veszekedéssel teltek, pedig annyiszor megköszönhettem volna neki mindazt, ami tett értem. Többé nem tehetem…

Most pedig egy évvel a balesete után itt állok a sírjánál. Megint megköszönöm neki az szép éveket, amíg velem volt. Életem végéig el fogom ezt mondani minden egyes alkalommal. Borzalmas, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy ráébredjek valamire.

Azt megtanultam, hogy soha de soha nem fogok senkitől elválni úgy, hogy az utolsó szavunk, ne örömteli nevetés legyen. Bárkit, ha megsértek, és úgy hagyok ott valahol, annak borzasztó következményei lehetnek. Ha akkor nem is fáj, mert elvakít a düh, legközelebb biztos, hogy megbánom a szavaimat. Többé ilyen nem fordul elő. Most itt vagyok egyedül, apa nélkül, akinek nem mondhatom el, hogy írtam róla bármit is…

(Kreatív írás pályázat)

Somogyi Gábor

(Kreatív írás pályázat)

Matelandlover

(24.)

„Labirintussá válnak a párhuzamos ösvények is, ha egy kilencéves gyerek marad köztük egyedül. Várostól távol sötétebb volt a sötét, ridegebb az éjszaka, nyűgösebb a hajnal…. de mi történt az elveszett Mateland Lindemann-nal?”

-        Öcsi, egyszer azt mondtad, a paraboláid koordinátái a metszéspontok felé haladva gyorsuló ütemben közelednek az egyenlőséghez. – kapcsolta ki a tv-t Melvin.

-        Igaz. – kapcsolta vissza Mateland.

-        De csak ha mindent az origó szemszögéből vizsgálsz, két irányban kifelé. Mi van ott? Mi van a nullpontban?

-        Azzal a számmal mindenki bajban van… – Vont vállat a kistestvér.

-        De te tudod! Emlékszel rá, mi történt a Szőlőben, csak kerülgeted. Szerintem tulajdonképpen azért találtad ki a kétirányú okságot, hogy a többi világban ne kelljen elveszned, pedig valójában minden gondod a Szőlőből ered.

-        Szóval erre megy ki a játék?! Csodálkoztam volna, ha hátsószándék nélkül hozod szóba!

-        Érdekel.

-        De nem a logikám, hanem a lelkem. Hagyj békén!

Hiányzott belőle. Űr tátongott a helyén. Van ez a csillámló, hideg, rezes csoda, hirtelen tör rá…

Megrendíti, de vonzza, rezonál, frissen lebeg ide-oda, tompul, távolodik, rég halványabb… és  minden alkalommal véglegesen veszíti el.

Mateland titka

*

Megbánta, hogy a bátyjával olyan indulatos volt.

-        Ne firtassuk… – Igyekezett később békés hangnemben eltemetni az ügyet. – Erről ne kérdezzetek, mert ezekre a kérdésekre…

-        Nincs válaszod?

-        Nem felelhetek.

-        Megfenyegetett? – Tolakodott tovább Melvin.

-        Ki fenyegetne meg?

-        Senki?

-        Nem volt ott senki. Hagyd abba! – Kapta fel a vizet Mate. – Kérlek! – Vett vissza: – miért most kell előhozakodni ezzel? Pár éve megbeszéltük, hogy soha többet!

-        Volt ott… valami?

-        Semmi különös.

-        Csodát láttál?

-        Semmi csoda, szállj le rólam!

-        Megcsókoltam.

-        Kit?

-        Monát.

Mateland elborult, széttörött, milliónyi másik világban párnába ordított, aztán megakadt a belső zuhanásban, mint az ember gigáján egy falat kenyér.

Megragadhatta volna a testvérét a pólójánál fogva, és fájdalmában beletaszíthatta volna valami bútordarabba, hogy azután addig verekedjenek, amíg a vérük egybe nem vegyül, de nem tette.

-        Sajnálom. – Bökte ki.

-        Te? Mit?

-        Sok mindent… Hogy megcsókoltam…

-        Kit?

-        Lisát.

Melvin oldalvást Mate mögé, a falra pislogott, miközben levegőt vett egy rövid reakcióhoz:

-        Tudom. – Engedte szabadjára a tényt.

-        Honnan tudod?

-        Lisa és Mona ezt a párbeszédet már lejátszották maguk között.

-        Akkor most mindenkinek ugyanannyi oka van gyűlölni a másikat, mint szeretni?

-        Az utóbbit választottuk.

Mateland egyre határozottabban biccentgetett.

-        Jó… helyes… – Hitette el magával.

-        Amíg nem lépsz ki abból a gödörből, Mona nem fog igent mondani! – Indított új ostromot Melvin.

-        Ez a mi ügyünk!

-        Boldogok lehetnénk öcsi, néha olyan kevés hiányzik! Nézz tükörbe, és valld meg őszintén, tényleg azt hiszed, hogy nem vagyunk képesek lelépni egy-két másodfokú függvény grafikonjáról? Ez nevetséges! Csak hit kérdése lenne. A testvéred vagyok, és jót akarok neked!

*

Teltek a napok, Mona, Melvin és Lisa felváltva győzködték őt.

-         Sohasem kívántál mást? – Kérdezte a barátnője. – Nem vágytál rá, hogy megszegd a szabályaidat, hogy kilépj a rendszeredből?

-        De. Nagyon…

-        Csak nagyon?

-        Az nem elég? Hát akkor… veszettül!

-        És… nem vagy rá képes?

-        Nem. Nem vagyok rá képes.

-        Félsz valamitől? – Bújt hozzá Mona.

-        Elég mára… – Választotta le magáról Mate.

-        Mi volt az? Mit láttál?

-        Stop, ha egyszer arra kérlek!

-        De értsd meg, én meg egyszerűen tudom, hogy el tudnád mondani! Biztos csak hit kérdése az egész!

-        Hát persze hogy az! –         Mordult föl Mateland Lindemann… – Hát persze hogy az…

Folyt. Köv. : 2010. 02. 19. (péntek)

Zelkó Misi