Matelandlover-26
Matelandlover
(26.)
„ Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak…” (Antoine de Saint-Exupéry)
Mateland és Mona megérkeztek az üdülőbe. Mire berendezkedtek a szobájukban, már indulhattak is vacsorázni. Az étterem zsibongott, de a sok család egy helyen légkör csábító nyugalmat és időtlenséget kölcsönzött neki.
- Sétálunk egyet este? – Kanalazta Mate jó étvággyal a levesét.
- Nem tudom, félelmetes lehet sötétben az a… a susogó szél… meg a szőlőtáblák az út mentén… azt várja az ember, melyik pillanatban rabolják el az ufók.
- Egyedül félelmetes, azt aláírom, de kettesben – itt szünetet tartott – romantikus!
- Ha te mondod!
Mona úgy tört a kenyeréből, ahogy azokat a képeit szokta elszakítani, amikkel elégedetlen.
- Mate, nem igazán értem, hogy mi van, mármint… mit keresünk itt, és mi ez a nagy hangulat?
- Nem értem, mire gondolsz…
- Mondjuk hogy miért remeg a kanál a kezedben, amíg a szádhoz ér.
Mate az asztalra tette a kanalat, és félretolta az ételt.
- Mutatni akarok valamit! – Zárta egyik öklét a másikba.
- Bort esetleg a főételhez? – Tolakodott a képbe egy pincérnő.
- Kérünk, abból, amelyiket ajánlja. – Rendelt gyorsan Mate.
- Azonnal hozom. A bingóban részt vesznek?
- Végül is több esélyünk van nyerni, mint földönkívüliekkel találkozni az esti séta alatt, nem?
- Találkozzunk inkább a szalonban, a bingón. Nem ajánlom, hogy sötétedés után túl messze menjenek, történtek már… balesetek. Egy pillanat, és itt is vagyok! – Indult az italért.
- Akkor bingó? – Kérdezte Mona.
- Akkor séta.
- Viccelsz?
- Nem.
- Mit akarsz mutatni? Csak nem…?
- Megmutatom, hogy mit láttam, amikor elvesztem.
Mona megtörölte a száját szalvétával.
- Igazad van, ez tényleg nem várhat! – Hajolt szándékán kívül az asztal fölé. – Mi ez a hirtelen változás?
- Régóta készülök rá…
- Mate, én csak attól félek… te mindig hullámzol, és ha annyira elragadtatod magad valami ismeretlen okból, (- a pincérnő már töltötte is a kóstolót, -) ha valami baj lesz, túl nagyot fogsz zuhanni, attól félek, akkor én nem tudlak megtartani…
- Még hogy nem tudsz megtartani! – Kortyolt vidáman a vörösborból.
*
Mate a saját háta mögé dobta a teniszlabdát. Zokni ezt nem tudta feldolgozni, és gerjedt kétségbeesésben kereste maga körül egyszerre több irányban. Gazdája a sötét távolba mutatott, mire a kutya arrafelé elloholt.
- Na most mondom, amíg kettesben vagyunk!
- Zokni zavar benne? Most is mintha figyelnének, ez a hely olyan… kísérteties. – Fogta meg Mona a férfi kezét.
Balra-jobbra szőlőfalak, ezért a keresztszélnek tapintása nincs, csak hangja marad. Előre-hátra végtelen földút, a közelgő vihartól dúlt égen hófehér fénypelyhek hunyorognak. Éjfél fölött siklana át a messzi, néma óra mutatója, de megakad, és a Nap függőben hagyott holdtükre a pezsgő, bor itta bőrbe híg kígyómérget ereszt.
- Érzed, milyen volt itt kilenc évesen tökegyedül éjszakázni? – Szorította meg Mona kezét Mateland… durván.
- Nem akarom ennél jobban átérezni, menjünk vissza a szállásra!
- Csak egy perc…
- Most azonnal!
- Nem akarod megtudni az igazságot? – Húzta őt barátja magával szembe.
- Attól függ, mi az ára! – Nézett félre, félve a földre, talán pajzsnak hitte leomló haját.
- Beijedtél, Mona Klementina?
- Haza akarok menni! ! – Hátrált bele egy karóba. Komoly baja nem esett, tompa szúrás, kis baleset.
Kés pengéje csillant az egyre mélyülő kékségben, amiből, akár egy eszelős vámpír sápadt sikolyképe, úgy bukott elő Mateland papírmasé arca. Befogta az áldozat száját, erőszakkal a földre kényszerítette szerelmét, és a fülébe suttogta:
- Ha szeretsz, őrült vagy, meg kell halnod! Vagy… hozzám jöhetsz feleségül! – Vigyorodott el.
Láthatóan büszke volt a szellemes lánykérés tökéletes színészi kivitelezésére, önelégülten engedte el szíve halálra rémített választottját.
- Hogy te mekkora egy barom vagy!! – Tápászkodott fel ruháját porolva Mona. – Egy bunkó!! – Pofozta meg Mateland-et – Idióta seggfej!! – Térdelte ágyékon.
Az eseményeket titokban követő Zokni lerakta a labdát, és veszettül habzó szájjal vetette rá magát az elviselhetetlen fájdalmak közt térdre rogyó férfira.
- Segítség! Segítség!! – Jajveszékelt Mate magas, elcsukló hangon.
Percek múlva jött rá Mona szűnni nem akaró, térdcsapkodó kacajából (aminek közismert neve röhögés), hogy kedvence nem harapdálja, hanem szenvedélyesen nyalogatja őt.
- Hagyd abba, Zokni! Zokni, abbahagyni! Nyugszik!! – Harcolta le magáról a mágnesként ragaszkodó ebet. – Te meg min nevetsz?! – Sértődött meg Monára, miközben annyi kutyanyálat masszírozott ki a hajából, amennyivel egy egész zselés tubust fel lehetne tölteni.
- Szerinted min nevetek? – Igazította meg neki párja a kutyaviadalban itt-ott elszakadt ruháit.
- Nyilván az esetlenségemen… és nagyon rosszul esik!
- Ó jajj, ne haragudj, esedezem a bocsánatodért, ugye azért nem bántottalak meg nagyon?!
Mate megállított minden zaklatott mozdulatot, lesütötte a szemét, nyögve sóhajtott.
- Én… sajnálom! – Adta meg magát, felet oldalra lépve, ha olyat lehet egyáltalán. – Hidd el, hogy sajnálom, azt hittem, máshogy fog elsülni! – Ereszkedett törökülésbe, csalódottan és kiábrándultan.
Zokni valami morgó nyávogást hallatott, és kényelembe helyezkedve hozzádörgölőzött.
- Ha túl sokat gondolkodik valamin az ember, és közben nem osztja meg a gondolatait mással, akkor elfajul a téma. – Magyarázta Mate.
Mona is leült mellé.
- De én azért attól még szeretlek, ez alapvető, ebben ne kételkedj soha! – Folytatta barátja. -Csak most jöttem rá… Istenem, mekkora hülyeség volt!
- Igen.
Mate erre felkapta a fejét.
- Igen, az volt. – Bővítette a mondatát Mona.
Hosszú csönd következett…
- Képzeld el, hogy egyedül vagy itt… elvesztél a Szőlőben. – Kezdett a beígért beszámolóba Mateland. – Nem tudod, mitévő legyél… kétségbeesel… megbetegszel… egy darabig hitegeted magad azzal, hogy a szüleid majd úgyis megtalálnak, de aztán lassan… te magad is elvesztesz mindent, ami ide köt, lassanként átjár az elmúlás, akárhogy ellenkezel. És egyetlen utolsó lehetőséged, az utolsó biztosnak tűnő dolog, amibe kapaszkodni tudsz… az ég. Kiszúrsz magadnak egy csillagot, hiszel benne. Ő az utolsó, a végső, meghallgat, benne bízhatsz, vigyáz rád, nem árul el téged soha. Csakhogy Mona, az egyetlen valóságban… a csillagok kialszanak. Az összes. Mi ruházhat fel engem az újrateremtés jogával? Mit akarsz hallani, köd, megfejthetetlenség kell, megdöbbentő sorsfordulat? Tehetség, törekvés, intelligencia? Esetleg gyerekkori erőszak kell hozzá, valami Isten bilincse, sanyarú sors, elnyomás, csoda, vagy földöntúli beavatkozás? Talán független… az érték és az értelmezés, és így mégiscsak… érhet többet a felnőtt sajátjánál a gyermek felnőttől vett gondolata, ha egyszer… nyitott szemmel imádkozunk, nem? Nem tudom, mert fix pontok nincsenek, ez sem az, érted? De van végső igazság, felfogható, sokan ismerik, a titokban tartása… a szabad választásunk. Én csak egy apró csillagot láttam kialudni, de egy másik világban… meghaltam aznap éjjel.
Folyt. Köv. : 2010. 03. 05. (péntek)
Zelkó Misi