Fakó égbolt
Fakó égbolt
Amikor kinyitotta a szemét, csak sötétséget látott, majd mint amikor az ember ájulásból ébredt, fényes pöttyök kezdtek ugrálni a szeme előtt és szépen lassan kiélesedett a kép. Az égboltra meredt tekintete. Értetlenül méregette, nem értette mi történhetett vele, nem tudott visszaemlékezni. Valami az égbolttal se volt rendben, amely pillanatnyilag beterítette látómezejét. Majd rájött. Nem látott színeket. Piszkos fehér bárányfelhők úsztak lomhán a sötétszürke égen. Bár tavasz lehetett, és nappal –érezte ahogy a nap lágyan süti az arcát, néha árnyék vetült rá, ahogy egy-egy felhő eltakarta azt, és könnyű szellő lengedezett-, mégis minden fakó, szürkés volt. Egyenlőre nem foglalkozott azzal amit nem tudott megérteni, lassan felült a majd fél méteres fűben (inkább gazban), már ekkor kicsit rosszul érezte magát, és mikor lábra állt olyan heves szédülés jött rá, hogy ösztönösen valami támasztékért nyúlt, és egy kősziklába kapaszkodva sikerült talpon maradnia. Becsukta szemét, és mélyet szippantott a friss tavaszi levegőből. Illetve csak azt várta, hogy friss lesz, de nehezére esett nagy lélegzetet vennie, és valahogy nem úgy érezte, hogy levegőt szippant be, inkább mintha egy szál cigarettából szívott volna egy nagyot, csak itt nem volt füstszag. Mégis úgy-ahogy kitisztult a feje, és akkor látta, hogy amit görcsösen markol nem egy szikla, hanem egy kőből kifaragott kereszt formájú sírkő. Halk sikkantás hagyta el az ajkait, hátratántorodott és majdnem hanyatt esett, de nekiütközött egy másik sírkőnek. Révetegen bámult maga elé. Nem meglepő, hogy megijedt, nem mindennap kel ájulásból úgy az ember, hogy nem lát színeket és az első dolog amihez hozzáér, az egy sírkő. Megpróbálta megnyugtatni magát, de nem esett neki valami könnyen azzal a tudattal, hogy ő most egy temetőben van. Viszont amikor körültekintett egy óriási mezőt látott, mindenhol fél méter körüli szürkés-fehér fű nőtt, és enyhén hajladoztak, ahogy a szél lágyan fújta őket. Voltak ugyan még a távolban sírkövek százával, talán ezrével, de körülötte csak három. Az aminek éppen támaszkodott, ami pont mellette volt, és egy kicsit távolabb a harmadik… és ez kötötte le igazán a figyelmét, e mellett ugyanis egy szalmakalapos, majd 2 méter magas vékony, kockás inget, és farmernadrágot viselő ember állt lehajtott fejjel. Nem értette miért nem vette eddig észre, már éppen megszólította volna, amikor az ember felemelte fejét, és a szalmakalap alól két világoskék szempár meredt rá. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, eddig arra gondolt, hogy valami miatt színvak lett, de minden más szürkeség ellenére a szalmakalapos ember szeme kéken világított, mint szentjánosbogár az éjszakában. Mielőtt újra megpróbált szóhoz jutni, a szalmakalapos ember elmosolyodott –nem volt kellemes ez a mosoly, valahogy hidegnek érezte- és megszólalt:
- Hello George, látom felébredtél.
George eltátotta a száját. Honnan tudja ez az ember a nevét? Eddig maga sem tudta, de ahogy meghallotta, mint a villám csapott bele a felismerés, hogy George Elbert-nek hívják, de többre most sem emlékezett. Ha ez az ember tudja a nevét, esetleg többet is tudhat, így megkérdezte:
- Mi történt velem, hol vagyok? Meghaltam, vagy mi folyik itt, és egyáltalán kicsoda maga?
Az öregember (közben látta, hogy lehet, vagy 70 éves) gunyorosan elnevette magát, nevetése inkább hasonlított varjúkárogásra. Majd hirtelen komoly lett az ábrázata, mintha sose ismerte volna a nevetés fogalmát, és világoskék szemeit George-ra szegezte.
- Az hogy ki vagyok, lényegtelen, úgyse tudnád felfogni, ha elmondanám. Arra ami most veled történik én nem a halál kifejezést használnám. Az úgy is egy olyan fogalom, aminek az emberek sosem tudták megmagyarázni a teljes jelentését. De ahelyett, hogy hallgatod, ahogy jártatom a számat, fordulj meg, és olvasd el mi van a sírkőbe vésve.
George mintha hipnotizálva lett volna fordult meg, és próbálta elolvasni, ami a sírkőbe volt vésve, de annyira elkopott az írás, hogy nem tudta. Így hát lehunyta a szemét, és végigfutatta kezét a feliraton, hasonlóan ahhoz, ahogy a vakok olvasnak. Lelki szemei előtt négy szó rajzolódott ki: „OP IVI AN OKTAS”.
- Ez mit…?
Kérdezte volna, de hirtelen –maga sem tudta hogyan- megértette a szavak jelentését. „Találd meg az utadat”.
- Ez latinul van? Vagy milyen nyelven?
Nem emlékezett rá, hogy valaha is tanult volna latinul, de a nevén kívül semmire sem emlékszik, úgyhogy az sem kizárt. Háta mögött újra az a gúnyos varjúkárogás szerű nevetés hangzott fel, de mire megfordult már nem állt ott senki. George ha lehet még jobban összezavarodott, tanácstalanul forgatta a fejét jobbra, balra, majd meglátta. A fűben egy ösvény volt kitaposva pontosan előtte. Ezt sem értette, hogy nem vette eddig észre, de szinte biztos volt benne, hogy korábban ott sem volt. Megvizsgálta az ösvényt, amely kettészelte a végtelennek tűnő fűtengert, és jobb ötlet híján elindult abba az irányba, amerre az Op ivi an oktas feliratú sírkő volt. Ahogy az ösvényen sétált, hirtelen információk iszonyatos áradata szakadt rá, olyan gyorsan, hogy hirtelen meg sem tudta őket érteni. A semmiből egy város kezdett előtűnni, pont abban az irányban, amerre az ösvény vezetett. Ahogy közeledett hozzá, úgy kezdtek erősödni körvonalai, a homályos szellemképből igazi város lett, a távoli házak ablakain fehéren verődött vissza a napfény. Lassan mosoly terült szét az arcán, látta már a célját, a városban, biztos léptekkel haladt felé. Már tudta, hogy valaki meghalt. Az előző énje, ott maradt a sírköveknél, ez a tudással teljes énje pedig, megtalálta az ösvényt, amin járnia kell, és hamarosan eléri célját. Már nem is gyalogolt, hanem futott, a levegő frissebbnek érződött, a szürkeséget halványan, majd egyre erősebben színek kezdték el felváltani. Tudott már, értett mindent. Két dolgot kivéve, de azzal nem is törődött, nem is gondolt rá. A jó és a rossz fogalmát nem tudta volna megmondani, és ez akkor sem változott, amikor elért az ösvény végére, be a városba, hogy megvalósítsa élete célját. Háta mögött varjúkárogás szerű nevetés harsant fel még utoljára, visszhangként verődött vissza a város épületeinek faláról, majd szertefoszlott a végtelen mezőn.
(Kreatív írás pályázat)
Róth Patrik