Bláthy iskolaújság

Apa

S ő egyszer csak felállt. Azt mondta nem akarja tovább hallgatni a badarságomat. Lényegében ő idősebb és bölcsebb is volt nálam. De úgy éreztem, hogy most ő tévedett. Bár ezt képtelen volt beismerni. Most már tizennyolc éve élek vele és hallgatom, amint minden nap elmondja a szokásos kis monológját. Mindig ugyanazok a régi történetek, csak néha itt-ott egy-egy kisebb rész változik, illetve újabbak csatlakoznak hozzá. Elmondja, hogy az ő gyerekkorában mennyire más volt és, hogy ő így is rengeteget ad nekem. És igaza is van valahol. Hiszen amikor ő volt gyerek teljesen mások voltak az erkölcsi elvárások. Más volt a fiatalok stílusa. De valahogy én mégis többet akarok. Ha nagy nehezen kikönyörgöm azt amit akarok akkor nem kell egy hét hozzá és lesz egy újabb dolog amit ki akarok csikarni belőle. És most, hogy ő már nincs elgondolkoztam, hogy miért ilyen elégedetlen az ember? Miért van az, hogy ha van valamim, mindig csak többet és egyre többet akarok? Legutóbb azon vesztünk össze, hogy most már elmúltam tizennyolc éves és nem akarom, hogy ő szabja meg nekem, hogy meddig lehetek ébren. ,,Ha fel tudok kelni és elmenni az iskolába, akkor hagy döntsem már el én, hogy mikor fekszem le.” – mondtam neki. Erre ő azt mondta, hogy akárhány éves leszek, amíg nála élek, ő dönti el, hogy mikor fekszem le. Ez után jött el a pillanat, amit örök életemre megbántam. Olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, amit biztos, hogy nem érdemelt meg. De mégis kimondtam. Abban a pillanatban a bennem már régóta kitörni készülő düh, vulkáni robbanásként zúdult rá. Nem válaszolt semmit. Csak nézett a szemembe. Még az utolsó pillanatban láttam, ahogy a szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp aztán sarkon fordult és kiment. Pár másodperccel később hallottam, ahogy az autó motorja felmordul és ő kikanyarodik az útra. Azokban a percekben nem érdekelt hová megy. Sőt örültem is neki, hogy nem lesz a közelemben. Elmentem otthonról, és a barátaimmal együtt kimentünk a térre. Már jó ideje kint voltam mikor megrezdült a telefonom: ,,Az apja balesetet szenvedett.”. Az, amit akkor éreztem leírhatatlan. Mintha forró tűzben állva remegnék a hidegtől. Mindent otthagyva első dolgom volt bemenni a korházba. Mire odaértem ő már halott volt. A balesetben szerzett halálos sérülések végeztek vele mielőtt odaértem volna. A világ hirtelen szürke lett. Minden szín, és boldogság megszűnt. Az egyik ápoló odaadta a nála talált tárgyakat. Az egyik a slusszkulcs és lakáskulcs volt, a másik pedig egy kép róla és rólam még körülbelül tizenhárom évvel ez előttről. Még egészen kicsi öt éves kisgyerek voltam, teli boldogsággal. Apuval álltunk a hónap és mindketten fáradtak voltunk a sok játéktól, de csak nevettünk. Most pedig… Sírtam. Piszkosul fájt. Azt hittem meghalok a fájdalomtól. Csak ültem a széken és eszembe jutott mit mondtam neki utoljára. Megborzongtam tőle és mintha a lelkemet, egyre szorító béklyók börtönöznék. Csak sírtam és rosszul voltam magamtól. Pedig szerettem. Szerettem, de mégsem mondhatom el neki utoljára, hogy miként érzek. Az utóbbi évek csupa veszekedéssel teltek, pedig annyiszor megköszönhettem volna neki mindazt, ami tett értem. Többé nem tehetem…

Most pedig egy évvel a balesete után itt állok a sírjánál. Megint megköszönöm neki az szép éveket, amíg velem volt. Életem végéig el fogom ezt mondani minden egyes alkalommal. Borzalmas, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy ráébredjek valamire.

Azt megtanultam, hogy soha de soha nem fogok senkitől elválni úgy, hogy az utolsó szavunk, ne örömteli nevetés legyen. Bárkit, ha megsértek, és úgy hagyok ott valahol, annak borzasztó következményei lehetnek. Ha akkor nem is fáj, mert elvakít a düh, legközelebb biztos, hogy megbánom a szavaimat. Többé ilyen nem fordul elő. Most itt vagyok egyedül, apa nélkül, akinek nem mondhatom el, hogy írtam róla bármit is…

(Kreatív írás pályázat)

Somogyi Gábor