Bláthy iskolaújság

Viharos tél

Minden reggel ugyanazt az útvonalat jártam be az iskoláig. Ugyanaz a út, a táj, az épületek. Nem volt messze az iskola, így gyalog mentem. Rendszerint hét óra harminc perckor indultam. Ilyenkor a nap már réges-régen felkelt, noha mi alig láthattuk,hiszen tél volt.

Kiléptem a kapun, elmentem két utcát jobbra, majd tovább egyenesen. Elhaladtam a közeli park mellett. A parkban két piros pad volt, körülötte bokrok, fák és egy kút. Mindent hó borított,csakúgy csillogott. Mintha ezer gyémánttal lett volna kirakva az út.

És ott volt ő. Mindig ott volt. Minden reggel, amikor elhaladtam a park mellett. Sosem nézett, de én nem bírtam megállni, hogy nem bámuljam. A tekintetem mindig ő rá vándorolt. A három éve megszokott ruha volt rajta. Nem igen volt módja a ruhatárának lecserélésére. Egy fekete pólót, és egy vajszínű dzsekit viselt. A nadrágja alig ért a bokáig, látszott, hogy nem rá tervezték. A „cipője” lyukas volt, és a talpa sem volt már meg. De a haja mindig rendezett volt. Amikor csak láttam a madarakat etette egy pár száraz kiflivel. Pedig aligha hinném, hogy egyáltalán, neki lett volna mit ennie. Az egyetlen társasága a madarak voltak. Sosem láttam senkivel se beszélgetni, vagy köszönni, de még csak egy mosoly se villant fel soha, az arcán.

Útközben rájöttem, hogy nincs első órám. Ezért úgy döntöttem, hogy veszem a bátorságot, és oda megyek hozzá. Először még nem igazán tudtam, hogy mit is mondjak neki. Pedig annyi kérdést fel szerettem volna tenni neki. Hogy került ide? Hogy hívják? Volt-e valaha családja?

Ma talán megtudom.

Ugyanazon a bal oldali, kisközértre néző, piros padon ült, mint minden reggel, amikor látom.

Leültem mellé. Nagyon hideg volt, és a pad is jéghideg volt. De ő csak rezzenéstelenül ült. Még csak nem is didergett.

Nem nézett rám. Csak ült és szórta a morzsákat. Bevallom őszintén, ez egy kicsit bosszantott. Én, azért tovább néztem őt. Nem lehetett több hatvan évesnél.

Az arca ráncos volt, a kezein az erek megdagadtak.  A bokája is fel volt dagadva, sőt a lábán fura kiütések voltak.

Már egy jó tíz perce ugyanúgy ültünk, amikor megszólaltam. – Jó napot!

Nem érkezett válasz, de valami nagyon furcsa dolog történt. Rám nézett, a száját mintha válaszra nyitotta volna és ekkor könny szökött a szemeibe. Becsukta a száját, és elfordult. Ekkor én újra megszólaltam. – Jól tetszik lenni?

És végre megszólalt. Igaz nem olyan választ adott,amire az ember várna, egy ilyen kérdés után, de legalább már beszélt.

-         Nem iskolában kellene lenned? – Kérdezte, határozott, szigorú hangon.

-         Nem, ugyanis ma nincs első órám. – Feleltem.

Erre, ő már nem válaszolt. Tíz perc csönd következett. Ha ez így megy tovább, elkésem az iskolából, és semmit nem tudok meg – gondoltam magamban.

-         Meg fogsz fázni- törte meg a csendet- jobb, ha mész.

-         És maga nem fázik?

-         Nem, én már megszoktam a hideget.

-         Mindig itt van? – Próbáltam óvatosan kérdezni, de nem igazán sikerült.

-         Mindig. – Szólt egyhangúan.

-         Én pár utcával lejjebb lakom, a szüleimmel, és a három testvéremmel.

-         Az jó. Régen nekem is volt családom. – Még mindig nem nézett rám. Úgy látszik, már régen elvesztette a családját, mert nem látszott rajta, hogy nehéz lett volna kimondania,ezt a mondatot. Úgy mondta, mintha csak azt közölné, hogy kész az ebéd. Örültem, hogy már ennyit is megtudtam, de egyre jobban hajtott a kíváncsiság, így kérdezgetni kezdtem.

-         Mi történt velük?

-         A szüleim, meghaltak a második világháborúban, testvérem nem volt. A nagybátyám nevelt tizenkilenc éves koromig. Ekkor férjhez mentem, és lett két gyerekem. Egy kisfiú és egy kislány. Holnap lesz harminc éve, hogy meghaltak, egy szörnyű autóbalesetben. Én háztartásbeli voltam, jóformán a férjem tartott el minket. Mikor meghaltak, a temetésre ment az összes pénzem. Nem tudtam ki fizetni a lakbért és utcára kerültem. Azóta is itt élek ez az otthonom. – mesélte rezzenéstelen arccal, és végig, a szemembe nézett.

Tudtam, hogy hajléktalan, de mindig is reménykedtem, hogy talán van hol laknia, csak szeret a szabadban lenni. Nem tudtam hirtelen hova rakni ,ezt a sok információt. Nagyon szomorú lettem. Szörnyű lehet harminc éve egyedül az utcán élni, azzal a tudattal, hogy egyszer volt családunk, normális életet éltünk, és hirtelen minden elveszik.

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy tizenkét perc múlva indulnom kell, hogy beérjek időben az iskolába. Nem akartam bemenni, inkább szerettem volna itt ülni, és beszélgetni, ennek az idős hölgynek a múltjáról, pedig most már láttam rajta, hogy mennyire szörnyen érzi magát.

-         És hogy hívják, önt?- Kérdeztem, merő kíváncsisággal.

-         Marika. –Felelte higgadtan – a lányom is pont ekkora volt, mint te, és pont ilyen szép – És ekkor, széles mosolyra húzta a száját. Én visszamosolyogtam.

-         És miket csinált háztartásbeliként? – Kérdeztem, és reménykedtem, hogy nem szomorítom el a kérdésemmel.

-         Takarítottam, mostam, vasaltam, főztem. Emlékszem főzni nagyon szerettem. Több mint húsz éve nem főztem, de a mai napig bármelyik ételt el tudnám készíteni. Igaz már a legtöbbnek az ízére sem emlékszem. De a családom mindig dicsérte a föltömet. – mesélte büszkén, majd folytatta – Vasárnapokként elmentünk kirándulni, azt nagyon szerették a gyerekek. Igaz a Férjem István nagyon lusta volt, és mindig morgott, ha kirándultunk, a végén mégis mindannyian jó kedvűen tértünk haza.

Szívesen hallgattam volna még, de ekkor az órámra pillantottam és láttam, hogy már indulnom kellene.

-         Mit szólna hozzá, ha holnap is beszélgetnénk iskola előtt? Én is mesélek valamit magamról, és maga is?

-         Rendben, van de aztán nehogy elkéss miattam!- Felelte huncut mosollyal az arcán.

-         Holnap találkozunk! Viszlát! – mondtam és felálltam a padról.

-         Szia, csillagom! Holnap meséld el, hogy milyen napod volt az iskolában! – mondta, mintha ezer éve ismernénk egymást, és elindultam az iskolába.

Most vettem csak észre, hogy mennyire fázom, eddig fel sem tűnt. Minden végtagom átfagyott, és elgémberedett. Siettem az iskolába, hogy átmelegedjek. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szóba állok, azzal a nővel, aki mellett három éven keresztül, mindennap elhaladtam, de soha még csak rám sem nézett.

Hamar vége lett a sulinak. Haza mentem, és szokásos teendőimet intéztem. Mikor lefeküdtem aludni, végig az idős nő a parkból, Marika járt a fejembe. Anyu, ma gombapaprikást készített, és úgy döntöttem, viszek neki egy adagot.

Másnap korán keltem. Felöltöztem, összepakoltam, és kivettem a hűtőből, az edényt, amibe a gombapaprikás volt. Beraktam a mikroba öt percre, hogy meleg legyen, és addig készítettem egy palack jó meleg, citromos teát. Mikor mindennel kész voltam, elindultam. Ugyanazon a megszokott útvonalon haladtam, monoton módon. Már vártam nagyon, hogy oda érjek, de mikor megérkeztem, nagyon meglepődtem. A tér üres volt, és kihalt. Még a madarak se voltak ott. Körülnéztem, de sehol nem találtam az idős nőt. Úgy döntöttem várok. Húsz percig álltam, és vártam, de nem jött senki. Így hát kénytelen voltam elindulni, az iskolába. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Hova tűnhetett el?  Talán egy régi, messzi rokona rátalált? Vagy bement egy hajléktalan szállóra a nagy hideg miatt? Nem az nem vall rá. Eddig télen is mindig kint volt. Habár ez a tél, hidegebb volt bármelyiknél.

Ekkor hangos viháncolást hallottam, az osztályból. Bementem, hogy megnézzem min nevetnek, és ekkor egy fiú, még egyszer olvasni kezdte a napilapot a kezében: „Halálra fagyott egy idős nő a Petőfi téren. Nem találták meg a hozzátartozóit, úgy látszik a nő hajléktalan volt…….”- folytatta, de én már nem tudtam figyelni. Majd megint hangos nevetésben törtek ki:” Ezt a hülye nőt! Miért nem ment be, egy csöves szállóba?!…Ja, de amúgy is csöves volt nem mindegy?…Mindegyik, azért kerül utcára, mert elissza, a házat, vagy drogozik. Az ilyet nem kell sajnálni!”- És egymás után következtek az ilyen beszólások! Könnyezni kezdtem, és arra gondoltam, hogy én igenis sajnálom, hogy meghalt, és tudom, hogy jó ember volt, nem a saját hibájából került utcára.

(Kreatív írás pályázat)

Weich Ágnes