Bláthy iskolaújság

Partra vetve

Immár harmadik hónapja voltam e lakatlan sziget egyetlen lakója, és amióta itt voltam, sok minden történt velem: először is felderítettem a sziget egy részét, hogy bizonyos legyek abban, hogy nincs-e mégis valaki ember fia, aki meg tudná mondani, hogy hol is vagyok valójában; miután meggyőződtem erről, belekezdtem egy kisebb kunyhó építésébe, és az élelmiszerek beszerzésébe. A kunyhó hamar felépült, és bár késem nem lévén, mégis elmondhatom róla, hogy van olyan jó, mint egy XXI. századi, modern építésű kertes ház. A szigeten sokfél gyümölcs, és ismeretlen, de ehető növény is termett. Hamar kitapasztaltam, hogy melyik növény alkalmas mindennapi fogyasztásra, és melyik nem. Öltözékem kötelekből és növényekből készült, egyszerű kis kötényszerű lepel volt, mivel melyet szigetre való érkezésemkor viseltem, teljesen szétszakadt, és darabjait sebeim – melyeket akkor szereztem, amikor ide sodort az áramlat, és egy-egy sziklának csapódva megsebesültem – bekötésére használtam fel.

Egyik alkalommal, amikor gyűjtögetni mentem friss gyümölcsöt, épp egy tisztás közepén keltem át, amikor hirtelen megtorpantam. Egy vadkant pillantottam meg a szembe lévő erdő szélén: nagyjából másfél méter hosszú, fél méter magas állat lehetett, hatalmas agyarakkal. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán hirtelen átfutott valami az agyamon: hús! Még aznap készítettem magamnak egy nem túl erős, de annál hasznosabb lándzsát: kerestem egy hosszú és erős botot, majd egy sziklán hegyesre csiszoltam vékonyabbik végét, és a növények száraiból készített erős kötelemmel markolatot készítettem neki, hogy szúró, illetve dobó fegyver gyanánt is egyaránt használható legyen. Mikor elkészült, úgy döntöttem utánajárok annak a múltkor felfedezett vaddisznónak, és levadászom.

Kora délután indultam, számítva arra, hogy az állat mit sem sejtve fog pihenni a napsütésben. Ahogy elértem a tisztást, elrejtőztem egy nagyobb bokor mögé, és körülnéztem: tőlem jobbra és balra, illetve mögöttem az erdő húzódott, melyen át érkeztem el ide. Előttem viszont egy hatalmas tisztás terült el, melyen vígan repkedő pillangók szálltak egyik virágról a másikra. De volt ott még valami, ami valahogy nem illett bele ezen idilli környezetbe: a vaddisznó! Mire eljutott az agyamig hogy mit kell tennem, már félúton voltam az állat felé. Lassan, görnyedten közelítettem meg a magas fűben, hogy ne áruljam el jelenlétem. Mikor már csak három méterre voltam tőle, jobban megnéztem a környezetét: eddig a magas fűtől csak azt az egy egyedet láttam, amint egy hatalmas fa árnyékában heverészett, de most hogy közelebb értem, láthatóvá vált, hogy többen is vannak. Első reakcióm az volt, hogy ijedtemben leültem, hogy még egyszer végiggondoljam a dolgot: ők hárman voltak, én meg egyedül, így nem sok esélyt láttam magamnak. Mikor újra magamhoz tértem, feltérdeltem, és jobban szemügyre vettem őket: mégsem hárman voltak, hanem öten, de az nyugtatott meg, hogy az ötből három kicsi van, és csak két nagy. Tudtam, hogy a kölyök állatok, még ha támadnának – amit persze nem feltételeztem, mivel a kisebbek mindig félnek, és várják, hogy a nagyok majd elintézzék a dolgokat – se lennének képesek komoly sérülést okozni nekem. Ezen ismeretek birtokában nagy levegőt vettem, és megindultam, hogy megküzdjek a vacsorámért.

Mára már kész „dzsungel harcos” vált belőlem. Az egész szigetet körbejártam, és úgy ismertem az egészet, akárcsak a tenyeremet. A hús részévé vált az életemnek, és még ha csak hétvégeken ettem is a húst – nehogy hamar kifogyjon a sziget „készlete” –, úgy éreztem, mindent megad nekem ez a természetes hely, mely messze van a civilizált világtól, elrejtve a természetet rongáló hatásoktól. Több fegyvert is készítettem első, sokra nem használható lándzsám mellé. Voltak különböző eszközeim, melyekkel megkönnyítettem mindennapi életemet: kőfejű kalapács, csiszolt kőből készített kés, és még sok más, melyeket idővel megtanultam ügyesen kezelni. Az egyik legfontosabb létszükségletemnek, a szomjamnak nem tett eleget a víz, melyet a tengerből mertem (mint utóbb rájöttem, ez egy sóstenger), ezért elindultam egy forrás keresésére, és hamarosan az egyik domb oldalában meg is találtam a keresett édesvízlelőhelyet. A vizet a szigeten található kókuszpálmákról leszedett, félbevágott kókuszdiók héjakban tároltam.

Első vadászatom eredményeként szolgáló vadkan fejét megtartottam, és elhelyeztem kézzel eszkábált kunyhóm egyik, fatörzsekből és levelekből készített szekrény tetejére. Mivel egyedül voltam a szigeten és nem volt rajtam kívül senki más, ezért úgy gondoltam, valakivel mégis kell beszélnem, mert a magány egyre nyomasztóbb, ha az ember hónapokig nem szól egy szót sem. Elmeséltem neki az életemet, addig a pontig, amíg őt le nem vadásztam.

Elmondtam neki, hogy Dél-Amerika egyik óceánparti városában laktam, és két barátommal úgy döntöttünk, elindulunk világot látni édesapám egyik luxusvitorlásán. Már négy napja úton voltunk, céltalanul hajókázva, amikor aznap éjszaka hatalmas viharba kerültünk. Mivel én aludtam, hangos robajra ébredtem, és csak később tudtam meg, hogy mi történt: a hajó árboca kettétört, és leesve lyukat fúrt a jó padlóján, le a rajtárakon át a hajó fenekéig, onnan léket ütve a hajófenékbe távozott is a mélybe. Barátaimmal gyorsan felvettük a mentőmellényeket, gyorsan kioldottuk a mentőcsónakot, a vízbe dobtuk, és ugrottunk utána mind, mivel tudtuk, a hajón semmi esélyünk sincs a túlélésre. Amint a vízbe értünk, kihúztuk a csónak kampóját, az felfújta magát, és már szálltunk volna fel rá, amikor hirtelen nagy nyikorgásra lettünk figyelmesek a hajó irányából: már félig el volt süllyedve, de a félárboc jócskán kint volt a vízből, és hajó az erőteljes hullámoknak köszönhetően megindult felénk úgy, mintha életre kelt volna, és az árbocot ránk szegezve úszott a hullámon. Amint elért minket, egymást túlkiabálva úsztunk el az útjából, de sajnos már késő volt: az árboc ugyan nem csapott le egyikünkre sem, de ahogy alámerült a víznek, a nyomás minket is magával rántott, és onnantól kezdve csak arra emlékszem, hogy ezen a szigeten fekszem vizesen, sebesülten, elgyengülten, és kiszolgáltatva mindennek.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, és ki tudja, talán még évek is elteltek, mire valami csillogó dolgot láttam a szelíd víz felszínén. Először arra gondoltam, biztos csak a halak ugrálnak ki a víz felszínére, de amikor felálltam fekvő helyzetemből és jobban szemügyre vettem a csillogó valamit, rájöttem, az nem más, mint egy hajó! Azon gondolkoztam mitévő legyek: menjek, és adjak valami jelet magamról, hogy megmentsenek, vagy hagyjam elúszni a nagy lehetőséget, hogy újra hazajussak? Ekkor átfutott az agyamon a gondolat: vajon milyen lenne az életem azután, hogy ennyi időt töltöttem el itt, egy olyan helyen, ahol nincsenek korlátok, azt teszem, amit csak akarok, és egyszer csak visszatérek az unalmas hétköznapokba, ahol minden meg van szabva, hogy mit és hogyan csináljak. Láttam, amint a hajó lassan távolodik, és az esélyeim a megmenekülésre közeledtek a nullához. A válaszom most már magától értetődő volt: maradok. Nem mintha nagyon hiányozna ez a hely, ha elmennék innen, de mégis, a kettő közül ez a jobb és kézenfekvőbb számomra.

Még két napon át ezen a döntésemen gondolkodtam, és nem azért, mert talán volt bennem akár egy kis része is a megbánásnak, de jólesett, hogy végre van min elgondolkozni. Ezzel a döntésemmel a sorsom megpecsételődött, és még ha később ismét lehetőségem nyílna a megmenekülésre, akkor is inkább választanám ezt a helyet, mint egy olyan helyet, ahol többnyire semmit sem érek, és csak a pénzemért szeretnek. Itt viszont én vagyok az egyetlen ember, és nincs aki megmondaná, mit tegyek és mit ne. Jobb úgy meghalni, hogy a magam ura vagyok. Jobb azzal a tudattal meghalni, hogy tudom, hogy a magam ura vagyok, és nem vagyok alávetve senkinek.

Így lettem én e sziget uralkodója, és első fontos teendőm gyanánt elneveztem a szigetet – és bár a sziget neve nem fog szerepelni a térképeken – a „Partra vetettek szigetének” neveztem el. Aggkoromra felhagytam a vadászattal, és a kunyhómban vártam a halált.

Egy fiatal, hétköznapi emberként kezdtem, és most itt feküdtem én, a sziget Uralkodója!

(Kreatív írás pályázat)

Covaciu Miklós