Bláthy iskolaújság

(Kreatív írás pályázat)

Fehér Petra

Sötétedik

Sötétedik. A levegő kezd hűlni. Csak egy formát látni a sűrű ködben virággal a kezében. Egy férfi az. Haja töredezett és zsíros, arca borostás, ruházata piszkos. Hosszú percekig mozdulatlanul áll egy sír előtt és motyog valamit. Szavait nem lehet tisztán kivenni, csak egy szót: miért? Letérdel a sírkő mellé, mélázik percekig, aztán ráhelyezi a virágot, melyet eddig kezében tartott aztán elindul a kapu felé.

Napok telnek el. A férfi ismét feltűnik egy kései órában. Most is csak áll egyhelyben és motyog. Csak egy szó tűnik értelmesnek a zavart beszédében: miért? Letérdel a sírhoz, és percekig egy hang sem hagyja el a száját. Az idő telik, a köd leszállt, a pocsolyák kezdenek befagyni és a férfi még mindig mozdulatlan. Éjfél tájékon hirtelen feláll és elindul a kapu felé.

3 nap múlva dél tájékában ismét megérkezik a férfi. Egyre piszkosabb és ápolatlan, ruháján az előző látogatása óta több lyuk lett. Most már nem hoz virágot… csak itt van. Lefekszik a fűbe és elkezd sírni. Arcán látszik, a fájdalom mely már egy jó ideje nyomja lelkét. Arra sétál egy idős néni, és meg szeretné vigasztalni. Meg is szólítja, de a férfi nem reagál, csak sír tovább és elkezdi ismételgetni a szót, azt a bizonyos szót: miért? Könnyeit felszárítja és lehunyja szemét. Nyugodtnak látszik. De valójában nem az. Pár perc múlva felugrik és elkezd üvölteni. Az idős néni megijed és elindul a kapu felé. Csak ennyit lehet most is érteni: miért? Aztán elkezd magában beszélni, illetve nem is magában, mintha valaki kérdezgetné. De az nem lehet, mert nincs itt senki. Végül kirohan a kapun.

Most már csak órák telnek el mire újra itt terem a férfi. Arca fehér, akár egy halottnak. Most sem hoz virágot. Amint belépett a kapun, elkezdett beszélni, pedig sehol senki. Percek múlva elhallgat, odamegy a sírhoz és szokásához híven helyet foglal mellette, aztán felugrik riadtan, úgy csinál mintha valaki megérintette volna. De nincs itt senki. Folyamatosan azt az egy szót üvölti, és nem bír egy helyben maradni. Ide-oda lépeget a sír mellet és nem tud magával mit kezdeni. Majd végül elüvölti magát: Én nem ezt akartam! Aztán kifut a kapun. Helyébe semmi nem marad, csak csend.

Telnek a napok, hetek, hónapok és semmi hír a titokzatos férfiról. Aztán egy napon újra felbukkan egy virágcsokorral a kezében. Alig lehet megismerni. Rövid, gondozott haj, arcszőrzete eltűnt, ruhája sem piszkos. Odamegy a sírhoz, leteszi a virágot. Fél percig áll a sír felett, semmi motyogás, és szépen kisétál a kapun. Több hét is eltelik, mire újra megjelenik, egy nyári délutánon virággal a kezében és öltönyben. A virágot leteszi a sírra, és leül a fűbe. Ismét elkezdi mondogatni azt az egyetlen szót: MIÉRT? Benyúl öltönye belső zsebébe és elővesz egy kést. A lemenő nap sugarai megcsillannak a kés pengéjén, és visszaverődnek a férfi arcába. Keserűség látszódik rajta, és a halálvágy. Nem látja értelmét a további életnek. A hangok nem kívánnak megszűnni a fejében. Megmarkolja a kést és mellkasba szúrja magát. Az egész temetőben hallatszódik szívverése, mely folyamatosan halkul. Csendesen hagyja el a vér a mellkasát, és a tiszta öltönye átitatódik a piros folyadékkal. Hátradől a fűben, és szavai egyre halkabbak, míg végül teljesen meg nem szűnnek, akár a vér csordogálása, akár szívveréseinek száma. Kilehelte lelkének utolsó darabkáját és szemeit lehunyta.

A nap is elbujt, s felváltotta a hold. Az egész temető ködbe burkolózott, de a nagy sűrűségben felbukkan 2 alak. Az egyiket felismerem. A férfi volt, mellette egy fiatal lánnyal. A lány mosolyogva nézett fel a férfira, s a férfi visszamosolygott. Megölelték egymást. A hold is erősebben ragyogott át a sűrű ködön. Boldognak látszódott most először.

Hajnalra a két alak szertefoszlott a homállyal együtt. A nap felkelt és bevilágította az egész temetőt. A férfi holtteste ott volt a sír mellett, mellkasában a késsel, s mosollyal az arcán.

(Kreatív írás pályázat)

Farsang Róbert

A Tengeri Kajakmaraton

Tavaly nyáron volt egy kajakmaraton  az Adriai tengeren. Én indultam rajta egy saját készítésű hajóval. A táv 10 km volt.

A verseny előtt egy héttel lementem, hogy megszokjam a tengeri kajakozást. Az odafelé út nagyon rossz volt, mert nagyon kényelmetlen volt a kölcsönkért autó, amelyikre ráfért a kajakom, és útközbe kifogyott a benzin, ezért el kellet sétálnom a legközelebbi benzinkútba, ami 5 km-re volt. Az autópálya szélén mentem, de egyetlen autó sem ált meg, hogy elvigyen. Így az első napom az utazással telt.

A második nap nagyon jó volt. Reggelire ettem valami halat, ami helyi specialitás volt, de a nevét nem tudtam megjegyezni.

Reggeli után lekötöttem az autóról a kajakom, és vízre szálltam.

Nagyon érdekes volt. Sokkal nehezebb volt evezni, mint a Dunán. Biztos a só tette.

Eszméletlen erősek voltak a hullámok, a Dunai hullámok tízszerese. Elkezdtem bemelegíteni gyenge húzásokkal, amikor a szél hírtelen irányt váltott, így oldalba kapott, és egyből beborultam. 300 méterre lehettem a parttól, így sokat kellet úsznom kifelé.

Úszás közben gyönyörű halakat láttam. Voltak zöldszínű aprók, piros nagyobbak, fehérek, feketék., gyorsabbak, lassabbak. Elkezdett erősebben fújni a szél, így nem tudtam figyelni a halakat, mert akkora tarajos hullámok jöttek, amik hajóstul a víz alá löktek, így inkább a hajóm, meg az életem érdekelt, nem a halak. Pokoli kínokat éltem át, hogy a víz felszinén tudjak maradni, mert a tarajos hullámok olyanok, hogy az ember fölé mennek, és rázúdulnak, majd a hajó kihúzza az embert a vízből, de éppen hogy levegőt vehet, már jön is a következő.

Kifelé úszásom közben a szél ismét fordult egyet, és befelé kezdett vinni. Szerencsére ezek a hullámok sokkal kisebbek voltak, de csak ezért sikerült kiúsznom. Kiöntöttem a hajómból a vizet, és ismét vízre szálltam. Úgy döntöttem, hogy ez az úszás elég bemelegítés, ezért hajtani kezdtem. Most sokkal jobban ment, mint az előbb. Legalább két órát sikerült borulás nélkül megúsznom, de jött egy akkora hullám, hogy merőlegesen álltam vele szemben, és úgy is beborított. Ilyet nem láttam még. A hullám kétszer akkora volt, mint a hajóm.

Kiúsztam, és megnéztem, hogy mennyi az idő. Dél volt.

Elmentem ebédelni. Ebéd közben találkoztam kajakosokkal, és elkezdtem beszélni velük.

Azt mondták, hogy ők nem mernek motorcsónak  nélkül vízre szállni, és azt mondták, hogy mennyek inkább velük, nehogy valami bajom legyen. Én nem ellenkeztem.

Ebéd után fociztunk egyet, majd kondiztunk.

Háromkor szálltunk ismét vízre, mert akkorra a nap nem sütött olyan fényesen.

Velük sokkal jobban tudtam edzeni, mint egyedül. Délután 5-ször borultam, de a motoros segített. A motorosban váltva ültünk, hogy mindenki tudjon edzeni.

Az edzés végén jött a dagály, nekünk versenyezni kellet vele..

Az edzés után kikötöttünk, és egymást húztuk a motorossal egy kötél segítségével. Az első próbálkozásom nem volt olyan jó, mert  rengeteg vizet nyeltem, és elengedtem a kötelet.

A második már sokkal jobb volt, mert rájöttem, hogy hogyan tudok levegőt venni. A legjobb az egészben az volt, amikor megdobtak a hullámok, és felemelkedtem. Természetesen a végére nagyon lila lett a hasam, de ez nem zavart. Estére leégett az arcom, és olyan piros lett, mint egy rózsa.

Vacsorára meghívtak a fiúk, majd elmentem sátorozni.

Kedden a második nap reggeli után a csapattal elmentem edzeni.

Most sokkal jobban ment, mint tegnap. Délelőtt csak egyszer borultam, kezdtem megszokni a szelet,  és kezdtem ráérezni, hogy hogyan kell megülni az óriási nagy hullámokat.

Reggel az apállyal kellet versenyeznünk, mert „kiment alólunk a tenger”. Most, hogy már megtudtam ülni a hullámokat már könnyedén tudtam tartani a tempólyukat. A tenger szélén mentünk. Ha befelé néztünk nem láttunk semmi mást csak a tengert, nagy kékséget. A tenger olyan tiszta volt, hogy lehetett látni a halakat.

Délután is csak edzettem a többiekkel nem történt semmi érdekes. A szerdai napot is az edzésre szenteltem. Edzés után úgy döntöttem, hogy elég jól tudok már a tengeren kajakozni, megszoktam ezeket a nagy hullámokat, holnap kipróbálom a szörföt.

Csütörtökön tehát elkezdtem szörfözni. Ez nagyon nehéz volt. Eleinte a szörffel „rá kellet feküdnöm a hullámokra”. Ez olyan, mintha kajakkal „ráállnál”, de szörffel sokkal nehezebb. Ez a tanfolyam reggel nyolctól tízig, majd délután háromtól ötig tartott. A végére egész jól meg tudtam ment a hullámlovaglás fekve. Ezután azért kimentem egy kicsit kajakozni, de már nem hajtottam, hogy a versenyen a maximumot tudjam nyújtani.

Pénteken is szörföztem, és a végére már sikerült felállnom a szörfön, és úgy lovagolni a hullámokat fantasztikus érzés, olyan, mintha kajakkal állva ülnél meg egy hullámot.

Szombaton délelőtt vízre szálltam, és gyengéden kajakoztam egy órát, majd elmentem, és feliratkoztam a következő napi versenyre. Ezután elmentem, megnézni a helyi várat, nagyon szép volt, a vízre nézett, és nagy ágyúkkal lehetett régebben lőni a hajókat.

Délután fürödtem egy jót a tengerben, szórakoztam, és megint kajakoztam egy órát.

Vasárnap délután három órakor kezdődött a verseny. Kettőkor volt egy eligazítás, hogy merre kell menni. Fél háromkor vízre is szálltam, hogy rendesen bemelegítsek. Háromkor minden versenyző a rajthoz állt. Harmincan indultunk. Minden kajakos mögé jött egy motoros, és megfogta a hajó hátúját, hogy ne tudjanak hamarabb elrajtolni. Elrajtoltunk, és mindenkit követett egy motoros csónak. Én hajtottam, és nagyon hamar ott hagytam a mezőnyt. A motoros csak követett. Az eligazításban azt mondták, hogy mennyek egyenesen a tenger közepe felé, majd eljutok egy hajóig, ott jelezni fognak, hogy kanyarodjak balra, és azt mondták, hogy ez 3 km-re lesz a rajttól. Én csak hajtottam és hajtottam. Egyszerre eszméletlen erejű szél kezdett balról. Igyekeztem úgy menni, hogy merőleges legyek a parttal, de nem a szél nagyon fújt. Tudtam, hogy nagyon elsodródtam, de azért mentem. Igyekeztem folyamatosan balra tartani, de a szél erősebb volt. Max erővel hajtottam a széllel szemben, de az sokkal erősebb volt. Ez így folytatódott egy darabig, a motoros természetesen a nyomomban volt. A szél legalább egy óráig fújt, ráadásul tarajos hullámokat csinált, úgyhogy folyamatosan vizes voltam, és nagyon nehéz volt megülni. Kétszer borultam is, de a motorosból mindig visszaülhettem a kajakba. Végül lassan, de folyamatosan enyhülni kezdett a szél, és a végén elállt. Én hajtottam tovább, hogy visszaérjek a pályára, de nem tudtam, hogy hol vagyok. Addig, addig mentem, el nem kezdett sötétedni, akkor a motorosból azt mondták, hogy vége, hazavisznek.

Beszálltam a motorosba, feltettük a kajakom, és kimentünk a part szélére, ott azt mondta nekem a kísérőm, hogy túlmentem a pályán legalább 15 kilométerrel. Amikor visszaértünk kiderült, hogy csak egy helyi versenyzőnek sikerült megcsinálnia a versenyt, mert ő vitt magával GPS-t, és betáplálta a pálya koordinátáit.

Végül másnap hazajöttem. Ezt a nyarat soha nem fogom elfelejteni.

(Kreatív írás pályázat)

Édes Álmos

Nagy a hal a zűrben

Egyszer volt, hol nem volt, már elég rég volt, hogy az Óperenciás tengeren vígan hajózgatott legénységével fabaltás Morgan kapitány, míg nem egyszer csak feltűnt ádáz ellensége, és kihúzta a tenger aljáról a dugót. Ekkor aztán eltűnt az összes víz a Földről, s lakhatatlanságig való pusztulása után mindenki az űrbe költözött. Így történt, hogy a kapitánynak az univerzumban kellett folytatnia kalózkodási pályafutását, immár repülő, ŰRhajóján.

Egy szép csillagködös „reggelen” Morgan kapitány falábbal kelt. Mogorván felbaktatott a fedélzetre, előkapta teleszkópját, és átkukkantott a szomszédos galaxisba. Miután befejezte napi rutinját, körbenézett a hajón, és meglepetten látta, hogy fél legénysége másnaposan fetreng a padlón. Erre aztán úgy dühbe gurult, hogy észre sem vette, hogy egyenesen egy kozmikus vihar felé tartanak. Hirtelen azt se tudta mihez kezdjen, majd rémületében úgy odaugrott a kormányhoz, hogy át is esett rajta, s legurult első tisztje mellé, ki a hordók társaságában heverészett:

- Kapitány! Maga aztán jól kiütötte magát!

- Te ostoba! – rivallt rá Morgan.

Többre már nem is volt idejük, a hajót magával ragadta az örvény.

Szerencsére a fejre esett legénység nem először találkozik ilyen helyzettel, ők és a kapitány együttes erővel sikeresen kikormányozták a hajót ebből a veszélyzónából.

- Ez kijózanító élmény volt! – fújta ki magát az első tiszt.

Miután helyre állt a rend, békésen repültek tovább. Morgan kapitány tovább szemlélgette a csillagokat, és terveit szövögette arról, hogy hogyan fogja kirabolni a Tejútra tévedőket. Egyszer csak egy hatalmas űrbárka takarta el a kilátást. A kapitány csodálkozva nézett ki teleszkópja mögül, s szájtátva intett matrózainak, akik hasonló arckifejezéssel nyugtázták a látványt. Kisvártatva fel is tűnt a bárka fedélzetén valaki.

- Ki vagy te? – szólalt meg végül Morgan.

- Noé vagyok. Állj mellém, és mi ketten fogjuk uralni a galaxist!

A kapitány csak pislogott, majd némi gondolkodás után a bárkára uszította legénységét. Morgan nem csak félszemű volt, hanem féleszű is, így hát fel se merült benne, hogy esetleg veszélyes űrlények tartózkodnak az ellenséges hajón. Emberei barbár módon elkezdtek törni-zúzni a fedélzeten, addig Noé egy űrcsónakkal elmenekült a bárkáról. Miután Morgan legénységének sikerült berontania a hajó belsejébe, megannyi vérengző vadállat-szerű furcsa faj szabadult ki onnan, melyek egyesével leharapták a matrózok fejeit. Morgan kapitány majd’ szívbajt kapott, de előkapta fabaltáját, és hősiesen csatlakozott félholt csapatához. Sajnos harc közben valami űrhal akadt a kampókezére, és elvesztve egyensúlyát kiesett a korláton. Maradék legénysége azonnal megmentésére sietett, mások pedig fejvesztve menekültek vissza a hajóra. Végül Morgan kapitány szárazon megúszta a nagy összecsapást, és még a halat is megtartotta.

- Elnevezlek Némónak. – szólt a halhoz, de az abban a pillanatban le is ugrott karjáról, és eliramodott.

- UTÁNA! – fortyogott a kapitány, és a hajó orrába rohant egy szigonypuskával.

A pikkelyes teremtmény olyannyira gyorsnak bizonyult, hogy fénysebességre kellett kapcsolniuk, ám a hal menekülés közben elbújt egy fekete lyukban. A kapitány ezt nem vette észre, és átrepült öt csillagrendszert. Szomorúan vette tudomásul a fárasztó hajsza után, hogy Némó eltűnt. Tisztje együtt érzően vállon veregette:

- Kapitány, ne búslakodjon, megsütjük a papagájt!

(Kreatív írás pályázat)

Csete Mariann

1980-ban Alan Parker elkészített egy akkoriban elég meghatározó, két Oscar-díjjal kitüntetett táncos-zenés filmet, a Hírnevet. A filmben minden megtalálható volt, ami csak kell. Volt benne többek között humor, dráma, hiteles jelenetek és jól kidolgozott karakterek. A film hatására többek pályája és egy hat évadon át futó sorozat is elindult. Várható volt tehát, hogy készülni fog belőle mostanság, amikor is a remake-k korszakát éljük, egy feldolgozás. Ez meg is történt, így majdnem 30 évvel később. Az új filmet Kevin Tancharoen rendező-koreográfus tálalásában kapjuk meg, aki végül is mindent beletett az új verzióba, amik a régiben is benne voltak, csak sokkal kisebb dózisban. Igazi, az (állítólag) 2009-es elvárásoknak megfelelő, lebutított táncos-zenés film született tehát, ami minden hibája ellenére is, de nagyon tetszik.

A történetünk nem túl bonyolult. Helyszínünk egy New York-i, patinás művészeti iskola, ahova csak úgy özönlenek a tehetséges és a magukat tehetségesnek tartó fiatalok a felvételire. Bár mindannyian mások, egy közös bennük. Mindannyian a legjobbak akarnak lenni saját területükön, és el akarják érni az áhítozott hírnevet. Az iskolába természetesen nem mindenkit vesznek fel, a tanárok gondosan megnézik, hogy ki kerüljön be, ugyanis az elvárások rendkívül magasak. Azonban elérkezik az első tanítási nap, és vele együtt a délelőtti művészeti- és a délutáni általános órák. A diákok iskolai és hétköznapi életét éves felbontásban láthatjuk, minden évből kiemelve pár fontosabb mozzanatot. Eközben ismerhetjük meg jobban fő karaktereinket, többek között a kitűnően zongorázó, ám énekesnőnek vágyó Denise-t (Naturi Naughton), a naiv színészpalántát Jenny-t (Kay Panabaker), a remekül éneklő Marco-t (Asher Book), a mozgásával mindenkit lehengerlő Alice-t (Kherington Payne), a zűrős környezetben nevelkedett Malikot (Collins Pennie), és az életvidám Joy-t (Anna Maria Perez de Tagle). Őket ismerhetjük meg tehát négy évük alatt jobban, velük együtt menetelhetünk, vagy éppen bukhatunk meg a hírnév felé vezető úton, amely korántsem habos torta.

És most legyünk kicsit kritikusabbak és vegyük jobban górcső alá a filmet, amelyben, mint ahogyan azt már írtam, van néhány hiba. Egyik ilyen például az, hogy az eredetihez képest 20 perccel rövidebb ez a változat, pedig szerintem egy plusz 10 perc senkinek nem ártott volna meg. Sőt! Lehetőségünk lett volna jobban belemélyedni a karakterek közötti kapcsolatokba, vagy éppen családi hátterükbe, ugyanis a tempó ezen a téren túl gyors, sokszor csak következtethetünk, vagy nézhetünk magunk elé. A másik amit hiányoltam, a főcímzeneként szolgáló Fame című szám filmbe való beépítése, ahogyan azt az eredetiben tették. Ott több száz diák táncolt a számra az utcán, míg itt leredukálták egy vége főcím zenévé, miközben a színészek táncolnak… Nem túl szép dolog. Azonban a színészek többé-kevésbé jók, vannak köztük kiemelkedőek, mint pl. Naturi Naughton aki színésznőként sem utolsó, de énekhangjával aztán mindenkit leterít a földre; vannak olyanok is, akik bár tehetségesek mégis háttérbe szorultak (Kherington Payne) és megtalálhatóak az „új arcokból” álló csapatban olyanok is, akikre 3-4 év múlva már emlékezni sem fogunk. Zenék terén erős a film, az eredetiből pusztán két számot vettek át és újítottak fel, a többi mind a filmhez készült, vagy a jelenetekhez tökéletesen illik. Amik viszont a filmben nagyon erősek, azok kétséget kizáróan a táncjelenetek. Bár mit is várhatnánk egy koreográfusból rendezővé avanzsált embertől? Egyszerűen lenyűgözőek, mind a film közbeni, mind pedig a fináléban összehozott koreográfiák/táncok. Röviden összefoglalva egy lebutított változata ez a régi filmnek, ami azonban „varázsával” mégis megbabonázza a nézőt, és egy jó filmként gondolunk vissza rá.

Zenés/Vígjáték/Romantikus/Dráma, 2009, 107 perc
Rendező: Kevin Tancharoen
Forgatókönyvíró: Allison Burnett és Christopher Gore (Ő írta az eredetit)
Szereplők: Naturi Naughton, Kay Panabaker, Kherington Payne, Aher Book, Anna Maria Perez de Tagle, Collins Pennie, Megan Mullay, Bebe Neuwirth, Charles S. Dutton, Kelsey Grammer, Paul McGill, Walter Perez
Forgalmazó: Fórum Hungary
Hazai Bemutató: 2009. december 10.

Serényi Krisztián

Partra vetve

Immár harmadik hónapja voltam e lakatlan sziget egyetlen lakója, és amióta itt voltam, sok minden történt velem: először is felderítettem a sziget egy részét, hogy bizonyos legyek abban, hogy nincs-e mégis valaki ember fia, aki meg tudná mondani, hogy hol is vagyok valójában; miután meggyőződtem erről, belekezdtem egy kisebb kunyhó építésébe, és az élelmiszerek beszerzésébe. A kunyhó hamar felépült, és bár késem nem lévén, mégis elmondhatom róla, hogy van olyan jó, mint egy XXI. századi, modern építésű kertes ház. A szigeten sokfél gyümölcs, és ismeretlen, de ehető növény is termett. Hamar kitapasztaltam, hogy melyik növény alkalmas mindennapi fogyasztásra, és melyik nem. Öltözékem kötelekből és növényekből készült, egyszerű kis kötényszerű lepel volt, mivel melyet szigetre való érkezésemkor viseltem, teljesen szétszakadt, és darabjait sebeim – melyeket akkor szereztem, amikor ide sodort az áramlat, és egy-egy sziklának csapódva megsebesültem – bekötésére használtam fel.

Egyik alkalommal, amikor gyűjtögetni mentem friss gyümölcsöt, épp egy tisztás közepén keltem át, amikor hirtelen megtorpantam. Egy vadkant pillantottam meg a szembe lévő erdő szélén: nagyjából másfél méter hosszú, fél méter magas állat lehetett, hatalmas agyarakkal. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán hirtelen átfutott valami az agyamon: hús! Még aznap készítettem magamnak egy nem túl erős, de annál hasznosabb lándzsát: kerestem egy hosszú és erős botot, majd egy sziklán hegyesre csiszoltam vékonyabbik végét, és a növények száraiból készített erős kötelemmel markolatot készítettem neki, hogy szúró, illetve dobó fegyver gyanánt is egyaránt használható legyen. Mikor elkészült, úgy döntöttem utánajárok annak a múltkor felfedezett vaddisznónak, és levadászom.

Kora délután indultam, számítva arra, hogy az állat mit sem sejtve fog pihenni a napsütésben. Ahogy elértem a tisztást, elrejtőztem egy nagyobb bokor mögé, és körülnéztem: tőlem jobbra és balra, illetve mögöttem az erdő húzódott, melyen át érkeztem el ide. Előttem viszont egy hatalmas tisztás terült el, melyen vígan repkedő pillangók szálltak egyik virágról a másikra. De volt ott még valami, ami valahogy nem illett bele ezen idilli környezetbe: a vaddisznó! Mire eljutott az agyamig hogy mit kell tennem, már félúton voltam az állat felé. Lassan, görnyedten közelítettem meg a magas fűben, hogy ne áruljam el jelenlétem. Mikor már csak három méterre voltam tőle, jobban megnéztem a környezetét: eddig a magas fűtől csak azt az egy egyedet láttam, amint egy hatalmas fa árnyékában heverészett, de most hogy közelebb értem, láthatóvá vált, hogy többen is vannak. Első reakcióm az volt, hogy ijedtemben leültem, hogy még egyszer végiggondoljam a dolgot: ők hárman voltak, én meg egyedül, így nem sok esélyt láttam magamnak. Mikor újra magamhoz tértem, feltérdeltem, és jobban szemügyre vettem őket: mégsem hárman voltak, hanem öten, de az nyugtatott meg, hogy az ötből három kicsi van, és csak két nagy. Tudtam, hogy a kölyök állatok, még ha támadnának – amit persze nem feltételeztem, mivel a kisebbek mindig félnek, és várják, hogy a nagyok majd elintézzék a dolgokat – se lennének képesek komoly sérülést okozni nekem. Ezen ismeretek birtokában nagy levegőt vettem, és megindultam, hogy megküzdjek a vacsorámért.

Mára már kész „dzsungel harcos” vált belőlem. Az egész szigetet körbejártam, és úgy ismertem az egészet, akárcsak a tenyeremet. A hús részévé vált az életemnek, és még ha csak hétvégeken ettem is a húst – nehogy hamar kifogyjon a sziget „készlete” –, úgy éreztem, mindent megad nekem ez a természetes hely, mely messze van a civilizált világtól, elrejtve a természetet rongáló hatásoktól. Több fegyvert is készítettem első, sokra nem használható lándzsám mellé. Voltak különböző eszközeim, melyekkel megkönnyítettem mindennapi életemet: kőfejű kalapács, csiszolt kőből készített kés, és még sok más, melyeket idővel megtanultam ügyesen kezelni. Az egyik legfontosabb létszükségletemnek, a szomjamnak nem tett eleget a víz, melyet a tengerből mertem (mint utóbb rájöttem, ez egy sóstenger), ezért elindultam egy forrás keresésére, és hamarosan az egyik domb oldalában meg is találtam a keresett édesvízlelőhelyet. A vizet a szigeten található kókuszpálmákról leszedett, félbevágott kókuszdiók héjakban tároltam.

Első vadászatom eredményeként szolgáló vadkan fejét megtartottam, és elhelyeztem kézzel eszkábált kunyhóm egyik, fatörzsekből és levelekből készített szekrény tetejére. Mivel egyedül voltam a szigeten és nem volt rajtam kívül senki más, ezért úgy gondoltam, valakivel mégis kell beszélnem, mert a magány egyre nyomasztóbb, ha az ember hónapokig nem szól egy szót sem. Elmeséltem neki az életemet, addig a pontig, amíg őt le nem vadásztam.

Elmondtam neki, hogy Dél-Amerika egyik óceánparti városában laktam, és két barátommal úgy döntöttünk, elindulunk világot látni édesapám egyik luxusvitorlásán. Már négy napja úton voltunk, céltalanul hajókázva, amikor aznap éjszaka hatalmas viharba kerültünk. Mivel én aludtam, hangos robajra ébredtem, és csak később tudtam meg, hogy mi történt: a hajó árboca kettétört, és leesve lyukat fúrt a jó padlóján, le a rajtárakon át a hajó fenekéig, onnan léket ütve a hajófenékbe távozott is a mélybe. Barátaimmal gyorsan felvettük a mentőmellényeket, gyorsan kioldottuk a mentőcsónakot, a vízbe dobtuk, és ugrottunk utána mind, mivel tudtuk, a hajón semmi esélyünk sincs a túlélésre. Amint a vízbe értünk, kihúztuk a csónak kampóját, az felfújta magát, és már szálltunk volna fel rá, amikor hirtelen nagy nyikorgásra lettünk figyelmesek a hajó irányából: már félig el volt süllyedve, de a félárboc jócskán kint volt a vízből, és hajó az erőteljes hullámoknak köszönhetően megindult felénk úgy, mintha életre kelt volna, és az árbocot ránk szegezve úszott a hullámon. Amint elért minket, egymást túlkiabálva úsztunk el az útjából, de sajnos már késő volt: az árboc ugyan nem csapott le egyikünkre sem, de ahogy alámerült a víznek, a nyomás minket is magával rántott, és onnantól kezdve csak arra emlékszem, hogy ezen a szigeten fekszem vizesen, sebesülten, elgyengülten, és kiszolgáltatva mindennek.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, és ki tudja, talán még évek is elteltek, mire valami csillogó dolgot láttam a szelíd víz felszínén. Először arra gondoltam, biztos csak a halak ugrálnak ki a víz felszínére, de amikor felálltam fekvő helyzetemből és jobban szemügyre vettem a csillogó valamit, rájöttem, az nem más, mint egy hajó! Azon gondolkoztam mitévő legyek: menjek, és adjak valami jelet magamról, hogy megmentsenek, vagy hagyjam elúszni a nagy lehetőséget, hogy újra hazajussak? Ekkor átfutott az agyamon a gondolat: vajon milyen lenne az életem azután, hogy ennyi időt töltöttem el itt, egy olyan helyen, ahol nincsenek korlátok, azt teszem, amit csak akarok, és egyszer csak visszatérek az unalmas hétköznapokba, ahol minden meg van szabva, hogy mit és hogyan csináljak. Láttam, amint a hajó lassan távolodik, és az esélyeim a megmenekülésre közeledtek a nullához. A válaszom most már magától értetődő volt: maradok. Nem mintha nagyon hiányozna ez a hely, ha elmennék innen, de mégis, a kettő közül ez a jobb és kézenfekvőbb számomra.

Még két napon át ezen a döntésemen gondolkodtam, és nem azért, mert talán volt bennem akár egy kis része is a megbánásnak, de jólesett, hogy végre van min elgondolkozni. Ezzel a döntésemmel a sorsom megpecsételődött, és még ha később ismét lehetőségem nyílna a megmenekülésre, akkor is inkább választanám ezt a helyet, mint egy olyan helyet, ahol többnyire semmit sem érek, és csak a pénzemért szeretnek. Itt viszont én vagyok az egyetlen ember, és nincs aki megmondaná, mit tegyek és mit ne. Jobb úgy meghalni, hogy a magam ura vagyok. Jobb azzal a tudattal meghalni, hogy tudom, hogy a magam ura vagyok, és nem vagyok alávetve senkinek.

Így lettem én e sziget uralkodója, és első fontos teendőm gyanánt elneveztem a szigetet – és bár a sziget neve nem fog szerepelni a térképeken – a „Partra vetettek szigetének” neveztem el. Aggkoromra felhagytam a vadászattal, és a kunyhómban vártam a halált.

Egy fiatal, hétköznapi emberként kezdtem, és most itt feküdtem én, a sziget Uralkodója!

(Kreatív írás pályázat)

Covaciu Miklós

Túrmezei Erzsébet: Gyertya

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe’ forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe’ forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.

Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.

Móra László: Karácsonyi csengő

Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.

Matelandlover

(17.)

-        Éljen az ifjú pár! – Emelte poharát koccintásra a 24 éves Melvin.

„Éljen-éljen…”- visszhangozta boldogan a kis család.

-        Mikor ajándékozunk?

-        Mikor Mateland jelez. Már több órája kísérletezik egy mikrofonnal meg a kristálypoharakkal… – Tájékoztatta Mona.

-        Széttöri a poharaimat? – Esett kétségbe a Lindemann anyuka. – Mit fogtok széttörni újévkor?

-        Ne veszekedj már, az esküvőig legalább bírd ki!- Tette helyre a Lindemann apuka.

Karácsonyi csengőszó hallatszott:

Matelandlover-kristálypohár

- Jézusom, megszálltak a Pindúr-pandúrok! – Dicsérte a csilingelést Melvin.

*

-        Ó, ezt el se hiszem, megint egy sál! -Csalódott nagyot Mateland-ék anyukája.

-        Addig sálat kapsz, amíg el nem kezdesz sálat hordani! – Közölte büszkén a nagyobbik fia.

-        Honnan találjátok ki a legtitkosabb vágyaimat évről-évre?!

-        Gondolatolvasók vagyunk… – Nyitotta ki saját csomagját a 21 éves Mate. – Nahát, ez gyönyö… Feloltanád a villanyt? – Nézett Melvinre. – Légyszi, nem látok semmit!

-        Feloltani nem tudom.

-        Ott állsz mellette, csak azért mertelek kérni…

-        Én nem a villany mellett állok, hanem a kapcsoló mellett, és legfeljebb fel-kapcsolni tudom, fel-oltani ellentmondás.

-        Fiam az Istenér’, te vagy az ellentmondás! – Állt talpra tekintélyt parancsolóan az apja.

-        Bocsánat… – Húzta össze magát Melvin. Rövid mozdulattal föloltotta. – De akkor is képzavar!

-        Nahát, ez gyönyörű! – Ámult-bámult Mona ajándékfestményére Mateland. – Mit ábrázol? – Emelte hunyorítva a feje fölé.

-        Az eget.

Mate-nek arcára fagyott a mosoly. Lassan tenyerébe szorította a keret éleit, aztán törődő óvatossággal leengedte az eget a földre.

-        Képzavar, Melvin? – Kérdezte, magát végtelenül bölcsnek érezve.

*

A férfiak egyedül maradtak, mindenki más aludni tért. Szaloncukrot ettek, édes italokat iszogattak.

-        Meg akarja kérni Mona kezét… – Árulta be Mate-et a nagytestvér.

Csend ült a szobára.

-        Komolyan? – Ízlelgette az édesapjuk.

-        Egy Jó ideje…. De mindig közbejön valami.

-        Fél megtenni. – Fordította Melvin.

-        Félek, de nem ez akadályoz meg, hanem a körülmények. Mikor odajutok, hogy feltenném a kérdést, mindig megcsókol, és mikor később mellette fekszem, és feltenném a kérdést, újra lefekszik velem, és mikor…

-        Ne! – Emelte maga elé ösztönösen védekező kezét az apa.

-        …így megy ez évek óta,  egyre durvább dolgokba megy bele, csak hogy…

-        A részleteket tartsd meg magadnak! Ennyi is sok volt. – Állította le.

-        Csak hogy? … – Epedett folytatásért Melvin.

-        Attól félek, csak azért csinálja, hogy véletlenül meg-ne kérjem a kezét.

-        Hát öcsi, a helyedben élnék a lehetőséggel!

-        Nem véletlenül kérnéd meg, felismerem én a szerelmet. – Vette át érezhetően hosszabb időre a szót édesapjuk. – Emlékeztek, mit szoktam mondani a kapaszkodókról? Biztos ismeritek azt a történetet, amiben egy házsártos öreget karácsonykor háromszor meglátogat a lelkiismerete. Akkor válunk olyan túlvilágian betegessé, mint ő, ha elveszítjük minden kapaszkodónkat. Ezért azt tanácsolom Mateland, ha kilátástalan az életed, ha nincs elég szeretet körülötted, keresd meg az állandót, valamit, ami biztosan nem szűnik meg, ami örök, ami nem hagy cserben. Helyezz bele bizalmat, hidd teljes szívedből, hogy vigyáz rád, őriz téged, élj érte egyedül! Mindig marad valami, ami még szép, amibe lehet kapaszkodni, itt vagyok például én… de a nő, fiam, na a nő az nem ilyen! Ha egy nőbe kapaszkodsz, felhőkbe kapaszkodsz!

-        Gomolyfelhőkbe… – Egészítette ki savanyú jómodort mímelve Melvin.

-        Balga ábránd… – Legyintett az öreg Lindemann. – Hab, vattacukor és vihar, ami után a romokon kívül jóformán semmi sem marad. Viszont a türelem… – Hipnotizálta tenyerével saját magát – az rózsát terem. Gyermekeket, kettőt például nekem, gyakran hosszabb köteléket.  Ha annak idején elvettem volna anyátokat, két hét múlva nem az esküvőnk lenne, hanem legalábbis a temetésem. Hagyj rá időt, érleljétek még, azt javaslom.

*

-        Mate, alszol? – csavarta magára a közös takarót Mona.

-        Nem. Fázom. – Húzta vissza Mate.

-        Mesélj megint! Légyszi, milyen érzés?

-        Mintha a világ maga is egy nagy paradoxon lenne. Akárhogyan próbálom szavakba önteni, rövid időn belül ellentmondó fogalmakba ütközöm.

-        Nem tudom elképzelni.

-        Képzeld azt, hogy szörnyen lázas vagy… mondjuk tüdőgyulladásod van, és arról kérdeznek, hogy most végül is inkább fázol, vagy meleged van? Na ilyesmi.

-        Mi történik most abban a világban, amiben nem jöttél utánam Párizsba?

-        Minden világban utánad mentem, hagyj aludni!

*

-        Mate, alszol?

-        Miért kérdezed, ha úgyis tudod, hogy nem?

-        Honnan tudnám?

-        Holnap lesz a szüleim esküvője. Meg amúgy is, ha aludnék, horkolnék.

-        Arról leszoktál egy ideje. Csodákat tesz a… násztánc.

-        Milyen szépen fogalmazol.

-        Finnugor eredetű kifejezésekre szorítkozom.

-        A génállományod legmélyéről halászod elő őket?

-        Nem, csak kizárásos alapon. Sok van belőlük, és  nem rímelnek a megfelelőikkel…

-        Mi viszont rímelünk. – Karolta át Mateland. – Apám szerint van egy határ, amin túl semmi csoda nem segít.

-        Csak nem a házasság?

-        De igen.

-        Apukád kedves ember, és valójában szelíd és szerető… és óriási szíve van, de egy izgalmas dolog már biztosan kimaradt az életéből…

-        Ne mondd ki, mire gondolsz, csak csináljuk!

Mona a felnőtt Mateland Lindemann tarkójára kulcsolta a kezét.

-        A házasságutáni szex. – Harapott saját ajka szélébe.

Folyt. Köv. : 2010. 01. 01. (péntek)

Zelkó Misi

Tompa Mihály: Karácsony estéjén

Nem hallod-e? Kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn, s erősen fú, esik…
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen!
Csak erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor lesz ide benn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!

Isten hozott, oldozd le saruid –
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar,
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja szenvedés az utas élte most…
Szél ostora s köd a kísérete,
Ember s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vonító vad kísérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?

Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely,
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj!
Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél,
S alatta szél – hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk – veled,
Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad.
S hogy ifjú szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned – a
Széles világnak ily fiatalon!
Élnek-e még szüleid, a kiket
Úgy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordul-e már utad,
Vagy a tieid még messzebb hagyod?
– Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!

Mert úgy van az! oly balga a szülő:
Hogy a fiak serdült korára vár.
Akkor kiszállnak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyüt:
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt…
– Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?

Mikor telnek be édes álmaink…?!
Úgy lenne majd végóránk is nyugodt…
De ím éjfélt üt – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott:
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra most,
Jer, a vetett ágy vár… jó éjszakát!
– Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!