Jox visszatért
Fekete levelek hullnak a fénytelen földre. Felnézek a fehér égre, egy kialudt csillag hull alá, de én nem kívánok semmit, csak sajnálom. Száradt ágakat lenget a novemberi szél, szinte integetnek, üdvözlik a rég nem látott ismerőst! A gyertyák sötéten lángolnak. Pár pillanatig megilletődve áll a természet előttem: ezernyi kérdés párolog: ez most visszajött? De hát kijutott! Majd a néma csendet gúnyos nevetés váltja meg. Megértette a természet, amire én is csak nem rég jöttem rá. Nagyra tárja vaskapuját, majd kíváncsian vár: Vajon tényleg van-e olyan őrült, hogy önként belép? Halkan sóhajtok. A vaskapu tetején a szellemek elmosolyodnak: mily’ jól ismerik már ők ezt a sóhajt, szóval igaz a hír: Újra itt van.
A gondolatom még távol jár: Kezek hívnak, húznak az élők közé. Volt, akit én löktem el, volt, aki… Jah, nem volt: Mindet én löktem el… Lehunyom a szemem, csukva nem fáj. Belépek a kapun, újabb élő lélek tért vissza a halottak közé. Lábnyomom a sárban rajzolódik lépésről-lépésre. Visszanézek. Nem, kint nem hagytam nyomot… Tovább ballagok leszegett fejjel. Mögöttem vízzel telnek a lábnyomaim. Mintha milliárd könnycsepp lenne. Szép lassan a víz elmossa őket, de én ezt már nem látom… A kaput nem zárják: tudják, hogy szökni fogok, tudják, hogy visszajövök. Így tarthatnak igazán fogva: tárt kapukkal. Leülök egy sírkőre, igen ez egy temető. Emlékszem? Hogy is felejthetném!
Fiatal alak vánszorog felém. Csukja a fején, régi rossz barát ő. Depresszió. Leül mellém.
- Nehogy azt hidd, hogy volt valamid!
- Én azt sajnálom, hogy lehetett volna…
- Újra meg akarsz majd lépni?
- Amint tehetem…
- De visszajössz…
- Mi mást tehetek…
Elhallgatunk, mi olyat mondhatnánk, amit nem tudunk?
Jox visszatért.