Bláthy iskolaújság

Fanninak ajánlom

Sétálok az utcán. Előttem töredezett az aszfalt, mögöttem kátyú. Komótosan ballagok, hova is siessek? Az idős fa búsan hullajtja a leveleit, szinte hallom kesergését.

De én mosolyog!

Felnézek az égre, valahogy szürkébb a nap, mint volt. A bárányfelhők sem legelnek az égmezején. Sehol egy madárdal, csak egy veréb repdes ide-oda. Lassan ballagok és őt figyelem. Száll, vergődik, csapkod őrülten… majd kileheli a lelkét és aláhullik. Pont elém a földre.

És én mégis mosolygok!

Kihalt utcák falairól visszhangzanak a lépteim, a padkák széleit már ellepte a fű. NE! Nehogy azt hidd, hogy friss zöld! Dehogy! Besárgult, alig élő… Lépdelek mellettük

És mosolygok!

Balomon egy emeletes ház: régóta nem lakják. Még régebb óta nem szűrődött ki gyereknevetés az ablakkeretek közül.

De én mégis mosolygok!

Szépen elered az eső, végre valami mozog. De valahogy ez az eső is szürke. Ma is elázok. Sebaj…

De én csak mosolygok!

Kicsit szadistán,

Kicsit már őrülten,

Kicsit már szívből…

Tudod miért? Hajolj közelebb, megsúgom!

Jox