Tini-lányok milliói bálványozzák az immár 3. évadjánál tartó tini-éneklős Disney Channel sorozatot, a Hannah Montanát. A nappal szokványos lány, éjszaka világsztár énekesnő álomból készült sorozat meghódította a világot (na, nem kritikailag), és hamarosan, a sorozat szinte átváltott az életbe is, ugyanis Miley Cyrus, ugyanúgy ahogy a sorozatban, az életben is sikeres énekesnő lett, hála a Disney Channel által elindított koncertkörútnak. Nem kellett sokáig várni, hogy újabb bőrt húzhassanak le a Hannah Montana „jelenségről”, Peter Chelsom rendezőnek hála, már mozifilm hosszúságban is végigkísérhetjük a lány kalandjait. Bár nem értem (na jó, de igen, nyilván még több pénzt akartak a készítők), hogy miért is kellett ebből mozifilmet csinálni, ezt a történetet simán bele lehetett volna vinni egy kétrészes TV-s epizódba úgy, hogy sokkal jobb lett volna.
A film története szerint Miley Stewart (Miley Cyrus), alias Hannah Montana kezd 
kissé sztárallűröktől hemzsegve élni, miközben egyre jobban kezd kimúlni belőle a régi, vidéki lány énje. Ezért apja (Billy Ray Cyrus) különös cselre szánja magát, New York helyett szülővároskájába, Crowley Corners-be repítteti a lányt, hogy szokjon vissza régi énjéhez. Ahogy az már lenni szokott először nehezen boldogul a számára mára már csak vidékiekké degradálódott farmerek között, de később elkezd visszaszokni régi életéhez, amiben talán a szerelem is megtalálja egy szőke srác képében.
A filmet talán ott rontották el a legjobban, hogy megpróbál többről szólni, mint ami. Belénk akarja sulykolni azt az egyetemes igazságot, miszerint a sztárvilágnál sokkal fontosabb a család, és az emberi értékek. Még egy olyan szentimentális mondat is elhangzik miszerint: az élet egy hegymászás, de fentről szép a kilátás (vagy mi). Ezen kívül megvannak benne a műfajra jellemző klisék, elnézést szebben fogalmazok: a filmben megtalálhatóak a tini filmektől már megszokott „fordulatok” 
és cselekmény, tehát csak egy szokványos tini-vígjátékot kapunk nuku kreativitással. Miley Cyrus színészi tehetsége szerintem nem szárnyal az egekben, inkább csak énekelne, azt úgyis jobban tud. A többi szereplő teljesen átlagos (ha egy ilyen média és tini-lányok által kedvelt filmről lehet ilyet mondani), nem tesznek hozzá semmit a filmhez, bárki beugorhatott volna helyettük. De hogy mondjak pozitívumot is? A színészek (inkább karakterek) közül számomra kiemelkedik a Miley barátnőjét (Lilly-t) játszó Emily Osment, hozzá kötődik ugyanis a film egyik legjobb mondata, amikor is próbálnak bejutni a Hannah Montana koncertre, elszólja magát barátnőjének, hogy Ő az egyetlen popsztár, aki nem jut be a saját koncertjére (igen, ha már ez a legjobb mondat, akkor ott bizony bajok vannak); és Vanessa Williams karaktere, talán még játéka is, de ez az én külön véleményem, ugyanis minden filmben bejönnek az ilyen, menő-menedzser-rövid-látogatást-tesz-parasztfalván-és-mindenkit-beolt jellegű karakterek. További felüdülés volt Tyra Banks jelenléte, akihez a film legviccesebb jelenete fűződik, a bolti verekedés egy pár cipőért. A popszámokkal különösebb gond nincs, bár nem fogom őket letölteni és egész nap azokat hallgatni, de a filmbe tökéletesen illeszkednek. Plusz pont még a táncok megkoreografálása, amik tényleg nagyon jóra sikeredtek. De mindezek ellenére semmi sem felejteti el velem, hogy színészileg és történetileg semmilyen film ez, amelyben még csak eredeti ötletek sincsenek.
Összegzés: A média és tinik által istenített sorozatból készült film maradhatott volna inkább a TV készülékeken egy rövidített változatban, úgy talán nem tűnt volna ilyen közhelyesnek és unalmasnak.
Vígjáték/Családi/Zenés/Romantikus, 2009, 97 perc
Rendező: Peter Chelsom
Forgatókönyvíró: Daniel Berendsen
Szereplők: Miley Cyrus, Emily Osment, Billy Ray Cyrus, Lucas Till, Jason Earles, Mitchel Musso, Moises Arias, Vanessa Williams, Melora Hardin, Tyra Banks
Forgalmazó: Fórum Hungary
Hazai Bemutató: 2009. április 23.
Serényi Krisztián
Újabb járvány fenyegeti az embereket. Na, nem a sertésinfluenza, hanem a „Fehér kór”, vagyis a Vakság. De nem kell megijedni, csak a mozikban, ugyanis végre nálunk is bemutatják a José Saramago regényéből készült, Fernando Meirelles által vászonra vitt „apokaliptikus” látomást, a Vakságot.
Történetünk szerint egy férfi, minden előzmény nélkül, vezetés közben elveszti látását. Azonban nem sötétséget lát, hanem fehérséget. Egy idegen férfi hazakíséri, majd feleségével elmegy egy orvoshoz. Azonban amíg Ő orvosnál (Mark Ruffalo) van, az idegen férfi is elveszti látását. Majd így szépen sorban mindenki, akivel csak érintkezett, majd később ők is érintkeztek, megvakul. Így történik, hogy egyszer csak a fél város megvakul. A „betegeket” egy karanténba zárják, ahol saját szabályaik szerint élik további napjaikat, és gyarapodnak napról-napra. Egyetlen ember van, aki a betegek között még mindig lát, az orvos felesége (Julianne Moore), aki bár titokban tartja látását, segíti az ott élő embereket. De mindent Ő sem tud egyedül megtenni, így szépen lassan, a karanténban élő civilizált emberek elkezdenek állatok módjára viselkedni, morálisan leépülni.
A történet lényegében még ennél is rövidebb, de nem is az itt a lényeg. A lényeg az 
összezárt emberek viselkedésében van. Annak ellenére, hogy a film néhol elég szájbarágósan próbálja megértetni mondanivalóját (az ember nem a szemével, hanem a lelkével kell, hogy lásson), több lett, mint egy közepes minőségű darab ilyen szempontokból. Ugyanis „gyönyörűen” bemutatja az úgynevezett civilizált emberek viselkedését, amikor is azok valamilyen katasztrófa után, már azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Elkezdődnek tehát a különböző csoportokba/rendszerekbe való szervezkedések, a véres küzdelmek és különböző megaláztatások az ételért, az emberek (tekintve, hogy a karanténokban senki sincs, aki felügyelje őket) már WC-re sem mennek ki, elintézik dolgaikat ott ahol akarják. Ami még pozitív a város apokaliptikus megjelenítése, a kihalt utcákkal, a zombiként menetelő emberekkel és az elvadult kutyákkal. Ezekért a jelenetekért kap egy nagyon-nagy piros pontot tőlem a film. Azonban bármilyen életszerű és hiteles is Julianne Moore játéka, bármilyen jól is mutatja be a film az emberek lezüllését és bármennyire és lenyűgöző és szép az operatőri munka, a kontrasztok játéka és a túlexponált képek, van pár olyan dolog, amiket nem értek, így kicsit rossz emlékeim is lesznek a filmről. Ilyen pl., hogy miért nem tett sokkal többet Julianne Moore (azért használom ilyen sokszor a nevét, mert a filmben egyetlen név sem szerepel…), ha ő lát? Miért nincs egyetlen egy orvos sem a karanténokban? Miért is indult ki a járvány? Ha ezekre a kérdésekre kaptunk volna választ, vagy benne lettek volna, akkor sokkal jobban tetszene a film, de így csak egy közepesnél kicsivel jobb film lett.
Összegzés: Egy, a civilizált embereket szinte állativá visszaalacsonyító járványt bemutató film ez, a szereplők életszerű játékával és gyönyörűen fényképezett jelenetekkel. Azonban mint minden, ez sem tökéletes, vannak benne logikai hibák és néhol túl szájbarágós.
Dráma/Thriller, 2008, 120 perc
Rendező: Fernando Meirelles
Eredeti regény: José Saramago
Forgatókönyvíró: Don McKellar
Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Danny Glover, Yusuke Iseya, Yoshino Kimura, Alice Braga, Gael García Bernal
Forgalmazó: Budapest Film
Hazai Bemutató: 2009. június 11.
Serényi Krisztián
Kötő Mihály Halála
…tévedtünk! Elképzelhetetlen, ami itt zajlik, nem szabad folytatni!
Kötő Mihály a felolvasás után gondolkodás nélkül a kandallóba hajította a levelet. Arcán láng fényei robbantak, majd haltak el.
Ismét eggyel kevesebben jelentek meg a gyűlésen, de a mindenek mögé néző vezér a változást ez alkalommal sem méltatta szóra. Eltorzult arccal méregette a többieket:
A szalonban mindenki maga elé meredt. Költők voltak, akik nem találtak szavakat.
- Felháborító! – Kockáztatta meg az egyik elhaló hangon.
- Ezek is visszakoznak, mindenki gyáva! – dúlt Kötő Mihály – De ha ott lehetnék…
Csatazajra emlékeztető hangzavar támadt.
A hangoskodás hallatán fiatal nő nyitott be a szalonba. Egy darabig csípőre tett kézzel várta, hogy észrevegyék, aztán az egyébként halk mozgású ajtó puskalövésszerűen vágódott a falnak.
Kötő Mihály-né felszegte az állát:
- Mi ez a ricsaj? Uraim, önök költők, hát ne úgy viselkedjenek, mint az állatok!
- majd megrovóan férjére nézett.
Egymaga képes volt megszelídíteni a legvadabb fenevadat is, nem csoda hát, hogy Kötő hívei, ezek a szelíd szájhősök (ahogy magában nevezte őket) meg se mertek mukkanni, ha ő csöndet parancsolt.
- Harcolunk és győzünk! – motyogta fortyogva a vezér.
Szűkre zárt szemei szikrát szórtak kedvesére.
Újra nagy hangzavar kerekedett, ahol nem hallatszott fuldoklásba torkolló, száraz, mélyhurutos köhögése. Gyakorlottan visszafogta a levegőt, előredőlt, mint aki mellkasán igyekszik tüdeje erejéből roppantani. Ettől mindig enyhültek a tünetek.
Segítség nélkül karfás foteléből már felállni is nehezen tudott. Az orvosok látszólag tanácstalanul álltak a ritka, különleges eset előtt. Fekvést és pihenést javallottak, és erős, távol-keleti fájdalomcsillapítókat írtak fel, amiket a paraszti származású, elveihez ragaszkodó költő nem volt hajlandó bevenni.
Felesége már a folyosón sírdogált, ahol nem láthatta senki.
Mióta a nemzetközi helyzet kiéleződött, és sorra vonultak be az életerős fiatalok, a férfi egyre inkább elfordult a kapcsolatuktól. Szerelemből mondott igent… de mi marad mellette?
- Hát még mindig nem érted? ! – Suttogta pezsgő vérrel a sebhelyes ajkú Kötő, miután vendégeit türelemre intve elhagyta a helyiséget. – Ez nem puszta önérdek, több van mögötte, több szól a háború mellett, mint azt sokan képzelitek!
- Hiába próbálod újra meg újra, engem csak érvekkel lehet meggyőzni!
- Nem akarunk háborút, de kell, mert ilyen az ember. És alkalmazkodunk, mert ilyen az ember… A nagybetűs. Könnyű ellenállással semmire sem mennénk. Mihamarabbi győzelemből viszont jóllétet és időleges békét nyerünk, ezért alkalmazkodunk!
Kötőné sóhajtott, lehajtotta a fejét, és mire felnézett, arcán a pír helyét sápadtság vette át.
- De mi mindent veszítünk el? ! – kérdezte fohászkodó tekintettel.
- Még csak két éve tart, a veszteség szükség a haza oltárán! – magyarázott meggyőződéssel a költő, miközben vörösbort töltött mindkettejüknek.
- A talpnyalóid pedig biztos megerősítenek ebben a hitedben…
- Akad köztük, amelyiknek van véleménye. -Próbált sikertelenül saját arcára mosolyt csalni, de mintha száraz agyagból lett volna a bőre-. Érvényre ugyan nem gyakran juttatja,
-folytatta- de a dicsszóban mindig néma. Az ablak mellett ül, a sarokban, és csak a szemüvege villan meg néha.
- Talán egy besúgó?
- Látszólag hűséges háborúpárti.
- Látszólag mindegyik az!- Legyintett Kötőné -. Te idd csak meg, egy kevés vörösbor állítólag mindenre jó… -Tette le még kóstolatlan itallal teli poharát a sámli mellé, amin ült.
Hosszú, Mihály számára meglehetősen kimerítő beszélgetés után együtt tértek vissza a szalonba.
- Barátaim… hazám fiai… testvéreim! Sajnos okom van feltételezni, hogy holmi hírszerző féreg férkőzött közénk.
A vendégek nem hittek a fülüknek, forgolódtak, egy pillanatra még
önmagukra is gyanakodtak… kivéve egyet, aki számított a bejelentésre.
- És ez még nem minden! – Emelte fel hangját vezérük -, Úgy hiszem, és az orvosaim is egyetértenek velem abban, hogy hanyatló egészségi állapotom… mérgezés – hangsúlyozta a szót – következménye lehet. Ezért ma éjszaka megerősítjük a hűségünkről tett esküt, kivétel nélkül mindnyájan.
Többen a lehetőséget kihasználva egyből hevesen dobogó szívükre tették nyugtató kezüket.
- Én nem erősítem meg!
Emelkedett fel egy vékony, magas árnyék az ablak mellett, amin a hold fénye sütött be.
Két fényes pont, két apró csillag ereszkedett le az ablakpárkányra.
- Nem vagyok hírszerző, sőt, önökkel ellentétben, uraim, én féreg sem maradok tovább! – Lépett elő a titokzatos alak a félhomályból.
- Hallatlan! – Pattant fel sértődötten egy hörcsögküllemű hivatalnokféle.
- Nézzenek körül, és számolják meg a megüresedett helyeket! Összesen öten vagyunk még itt, nem tűnt föl senkinek?
- Nem a létszám fog győzelemre vinni, ahogy odakint sem a túlerő segít állanunk a sarat! – Tolta el magát a karfától a hihetetlen erőket összpontosító Kötő.
- Odakint nem mi álljuk a sarat, hanem azok, akiknek a helye üres, és ráuntak a magunkfajtára jellemző kifogásokra. Nem is olyan régen, mikor a nagy Kötő Mihály egyik vértelen verejtékkel kiizzadt fércmunkájának halovány másolatát igyekeztem papírra vetni, meg kellett törülnöm a szemüvegemet. Mire levettem, már nem láttam, hol is volt mocskos.
Kötő nem bírta tovább, lába kibicsaklott, négykézláb zuhant a földre.
Felesége tétlenül nézte, fölösleges lett volna odaszaladnia, a vezér úgyis ellökte volna magától.
- Akkor megvilágosultam, és az imént letettem… – Folytatta a lázadó egyik karját az ablak felé emelve. – Egy darabig még látszani fog a nyoma az orromon, de aztán én is bevonulhatok, és végre küzdök majd azért, amit helyesnek találok! És nem fogom elítélni azokat, akik ellenkezőképpen cselekednek, ha kendőzetlenül, a saját szerepük terhét veszik ezzel a vállukra!
Kezet nyújtott Kötőnek, és mindenki meglepetésére Kötő Mihály kezet is fogott vele.
- Egy öröm volt! – Igazított másik kezével szemüvege hűlt helyén, és el akart indulni az ajtó felé, de Kötő nem engedett a szorításból.
- Segítsen föl! Kérem, vigyen el az ágyig! – hörögte mély, szenvedéseibe belenyugvó, de remegő hangon.
Költőtársa Mihály karját a maga nyakán átfonva kísérte ki a majdnem teljes súlyával ránehezedő haldoklót.
Pirkadatra rendeződtek a viszonyok. A szalon kiürült, a kandalló tüze parázzsá és hamuvá lett. Csak a felolvasásra szánt mozgalmi versek maradtak halomban, olyan címekkel, mint:
„Harc, és Győzelem”, vagy „Az Ember jelleme”.
Kötő Mihály puha ágyában feküdt emeleti szobájában, derékig paplannal betakarózva. Kiverte őt a sósvíz, zsibbadt mindene. Kapkodott a levegőért, és keringése fokozatosan romlott.
Felesége a balján ült, hosszúkörmű kezénél fogva igyekezett visszahúzni őt a halál karmaiból.
A férfi arcán egy egész világháború zajlott le: Eleinte csak szürkült, egyre halványabb lett. Sápadtságát remegés követte, rángatózott, fájdalmai voltak. Ezen az elgyötört arcon a felesége mégis észrevette, hogy van valami különös.
- Meg fogsz gyógyulni. – Préselte ki, majd várta a reakciót.
Kötő fel sem nézett.
Valamin őrlődik, igen, régen sokat látta ilyennek…
- Mi bánt? – Kérdezte, bár elég egyértelmű volt a válasz.
Az egykori vezér egy ideig töprengett, és csak utána fordult kimért mozdulattal kedvese felé.
- Nem ő volt, de hát akkor… – nem fejezte be. Gyanakodva nézett az ágy szélén ülő asszonyra. Nem tudott semmit sem kiolvasni a tekintetéből.
- Besúgó! – Nyögte, és eltorzult az arca.
Az asszony ledermedt.
- Biztosan a láz – Gondolta - Csak az lehet, félre beszél…
Eközben a betegfejben cikáztak a képek, majd hirtelen egy elnyomta a többit:
A vörösbor.
- Abban kellett a méregnek lennie! – suttogta valahol egy kísértet.
- De hát akkor egész végig ő volt a besúgó, az áruló! Hogy tehette ennyi év után…
- Vélte a művész múzsáit hallani víz alól, vastag morajlás hangtompítóján keresztül.
- Nem, itt valami hibádzik, hiszen… hiszen akkor nem csak őt, hanem magát is!
- De akkor ki az?
- Akkor ki az, Kötő?
- Ki nem az? Ki nem az…
Hadirokkant másodperc töredéke alatt zongorázott végig a visszhangsoron.
Újból rettentő erejű szenvedés kerítette a hatalmába.
Felesége ezt látva már biztos volt abban, hogy tényleg csak félrebeszélt az előbb. Aggódó anyaként nézte férje urát. Csak egy percre hagyta el a szobát, borogatást tett a beteg fejére.
Kötő ekkor már messze járt. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt egy szalonban találta magát. Ezt a halvány emléket már majd’ elfelejtette. Egy költőtársaság tagja volt. Akkoriban találkozott először a mostani feleségével, szerelem első látásra. Érdekes mód a közös álmok szövögetése során nyíltak ki a szemei. Hónapokig tévúton járt, mikor rálelt a helyes ösvényre. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt lépett ki. Most már élesen emlékezett az összes részletre:
Épp gyűlés volt, akkoriban ritkán szólalt meg, mindig az ablak melletti sarokban ült.
A szószóló hevesen ecsetelt valamit, de ő nem figyelt oda, volt jobb dolga is. Egy szokásos, hétköznapi mozdulatba kezdett bele, meg akarta törölni a szemüvegét, mikor megértette mekkora hibát követett el.
Hirtelen visszatért a jelenbe.
Elviselhetetlen fájdalmat érzett, most már két oldalról égette, kínozta, marcangolta őt.
- Itt vagy? – Kérdezte, mert sötétség ült a szemhéjára.
- Hol máshol lennék, mikor szükséged van rám? – Felelte csendesen az asszony.
Másodpercek teltek el úgy, mintha férje meg se hallotta volna a választ, aztán…
- Mérgezz meg! Mérgezz… mérgezz meg! Segítened kell megkönnyíteni… ezt…
Kötőné egy pillanatra úgy érezte, ő már ebben az életben nem fog megszólalni többé.
- Kérlek, menj a gardróbhoz, találsz valamit a felső fiókban!
- emelte mutatóujját a beteg.
Felesége nem tudta kontrollálni magát, önkéntelenül is a szekrényhez ment, és kinyitotta. Keresni kezdett valamit. Nem tudta mit keres, de azt igen, hogyha megtalálja, akkor megtudja.
A fiókba sok minden volt belegyűrve. Legfölül versek, ezeket még nem is látta… „Ha a szél szaggatja a fát”, „Tintarés”, „Mocsármező”, „Apám szép tájakat fest”, „Az egyetlen”… Máskor talán meg sem tudta volna állni, hogy ne essen nekik, és olvassa őket betűről betűre, most viszont csak lehajította őket a földre, mintha tudom is én, lábtörlők lennének.
A papírok alatt férje levetett jegygyűrűje hevert. Az asszony nem lassult, nem tudta irányítani magát, ezt is a padlóra dobta.
Még néhány levél, boríték és jegyzet követte a gyűrűt, de mindezek után jött csak az igazi feketeleves:
A fiók fenekén zavaros szerrel töltött fiolákat talált, rajtuk a már unalomig használt halálfejes szimbólummal.
Tompa puffanás űzte el a szoba csöndjét.
Pont, mint amikor egy lesoványodott, negyven kilós test a földre ájul.
Kötő a szemhéja alatt is látta, mi történik.
Addig kaparászott, forgolódott, míg le nem esett ő is a felesége mellé.
Kötőné ekkor ébredt fel. Ott feküdtek mindketten a poros padlódeszkán.
- Hallgass meg! – Nyöszörögte a nagy költő.
- Segítek, feküdj vissza az ágyba, meg fogsz gyógyulni, és utána beszélgetünk.
- sóhajtotta, és gondosan ügyelt, hogy elkerülje a másik kereső tekintetét.
- Nem! Elmondom, amíg nem késő! Amíg el nem tűnsz teljesen, Anya…
- Pssszt… – Csitította, mint egy nyüglődő, beteg gyermeket.
- Én annyira félek… – Gombóc gyűlt hurutos torkában. – Néha annyira félek, Anya!
- Néha én is szoktam félni.- vette urát óvó ölelésbe.
- Nem… Nem, te nem félsz, sohasem félsz! – Dideregte vékonyodó hangján.
- Mert nem is kell félni! Nincs okunk félni!
- Nekem van rá okom! Annyit hazudtam… Annyira több akartam lenni, de annyi volt bennem a háború… és a felét letakartam. Mikor az a fiú leesett a fáról, és behorpadt a mellkasa… Mikor belevágtak annak a lánynak a hajába. Bűnös vagyok. – Egyetlen csepp híg vér keveredett a verejtékkel -. És még csak nem is csókoltam… egy lányt nem csókoltam.
- Mert nem engedted…
- És mégis szeretett… Mégis szeretett!
- Volt választása?
- Addig én nem szabadulok, amíg ki nem mondom… Ki kell mondanom!
- Erőlködött fogát csikorgatva.
- Nem kötelez rá senki, Misi…
- De ha tehetnék valamit! Ha keresztülengedném magamon… a helyes szavakat… hogy az álmaink szépsége, az… – elakadt a szava. A fájdalom egy csapásra elillant.
- Mi az? – Kötőné nem kapott választ. – Mondd, mi az! ? – Ismételte hangosabban.
- Maradj velem… Maradj! ! – rázta meg bőgve a testet, de már minden hiába…
Minden hiába.
Meleg csókot lehelt a jégszobor ajkára. Aztán sírt tovább.
Néma csend homálya fedte be a termet. Halotti csend. Az ablakon téli táj fényei szűrődtek be. Nem a barátságos téli tájé.
Nem volt hó, de magok sem, nem voltak viháncoló gyerekek. A levegőben hiány és puskapor szaga keveredett. Szürke ezüstfelhőkkel tapétázták az eget, csak egy ágyúgolyónyi rés nyílt rajta, azon lopta be magát a felkelő nap húrnyi sugara.
A szalonban a szavak helyett már csak a por szállott. Költői összevisszaságban hevertek a versek szerteszét… a párkányon szemüveg feküdt. A nap első és egyetlen fénye világított be az ablakon át, fényárban fürösztve a nagyasztal csiszolt falapját.
Régen a gyerekek nagyítóval sütöttek hangyákat. Azóta egy sötét lepel táncolt a boldogság elé.
A szemüveg lencséiben koncentrálódó fény egy pontban gyűlt össze, a „Fókuszban a valóság” című vers két versszaka között. Vékony, törékeny füst kezdett az ég felé kígyózni, majd megjelentek az első lángocskák is. Az égő mű félig rálógott az „A halotti csönd szépsége” című költeményre, ami szintén lángra lobbant.
A futótűz már megállíthatatlanul terjedt, kacagva táncolt füstbement versről versre…
annyi sírkő, ahány cím. Fokozatosan elfogyott a levegő, megfulladt a tűz, már a hamu sem izzott,
nem fortyogott a vér.
Kötőné felfigyelt az eltéveszthetetlen, ropogó hangra.
Leereszkedett, és belesett a nyikorgó ajtó helyének résén.
Fakó szemmel nézett körbe, és érezte: Késve vált köddé.
Quicky-a-Nyúl & Jox
Az Alkonyat című könyvvel már sikeres írói (szinte már sztár) státuszba lépő Stephenie Meyer második regénye ez, amely a Twilight-saga 2. része. A magyar (angolul nem tudó) rajongók már 2009. április 23-a óta forgathatják a könyvet, olvashatják rongyosra, és várhatják tűkön ülve a belőle készülő filmet, amelyet hamarosan bemutatnak a mozikban. Lássuk is, hogy miről szól a könyv, röviden, a könyv hátoldala szerint:
„Edward Cullen titkokkal terhes hosszú élete során először igazán boldog végre. És ekkor kezdődnek csak az igazi bajok. Egyetlen ostoba pillanat végzetes következményekkel jár. Edward maga mögött hagy mindent, Bella pedig majdnem belehal a veszteségbe.
S miközben hátborzongató halálesetek tartják izgalomban Forks városát, különös árnyak kószálnak a rezervátum körüli erdőkben, Bellát pedig egy furcsa hang bűvöli egyre hajmeresztőbb őrültségekbe. A földgolyó túloldalán Edward végzetes lépésre készül, de ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorja valamennyijüket…
Hát mégis rémálommá változhat ez a szerelem? Elfogyhat, mint a Hold?”
Saját véleményem a könyvről az, hogy sokkal érzelmesebb lett, mint az első rész, ami nálam egyszerre jelentett jót és rosszat is. Volt olyan jelenet ahol tudtam azonosulni a karakterek fájdalmával vagy örömével, de olyanok is voltak, amiket nem teljesen értettem meg, ilyen pl. hogy Bella miért is omlik össze ilyen sokáig Edward távozása miatt? Tudom, hogy pont ez lenne a lényege, de akkor sem tudott igazán megfogni ez a rész annyira, mint ahogy kellett volna. A másik dolog amit nem tudok felfogni, hogy-hogy nem jött rá Bella már az elején, hogy Jacob vérfarkas? Annyira nyilvánvaló volt, de ő sehogy sem akarta összerakni a képet. Meyer ebben a könyvben Bellát szerintem már nem ábrázolta olyan bájosan ügyetlen karakternek, mint az Alkonyatban, sokkal inkább annyira naiv, hogy az már néha buta. Tudom, ha egy vérbeli rajongó olvassa a cikket, ezért a mondatért meg fog kövezni, de akkor is ezt gondolom. A többi dologgal semmi kifogásom sincs, Alice karaktere még mindig az egyik legjobb szerintem a folytonos derűlátásával, Meyer inkább kidolgozta az ő jellemüket, mint néhány emberét. Összességében, ha eltekintek néhány logikátlan dologtól és néhol túláradó romantikától, akkor egy nagyon jó könyv ez, ami minden egyes újraolvasáskor több dolgot értet meg az olvasóval. Azonban a magyar kiadót nem igazán értem, miért kell többoldalnyi 3-4 soros, különböző emberektől származó pozitív véleményekkel elcsúfítani a könyv végét? Rejtély…
Serényi Krisztián
Idézetek a könyvből:
„Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!”
„Mi van akkor, ha azt hiszed, valami úgy van, ahogy gondolod, de óriási tévedésben vagy? Mi van, ha olyan makacsul hiszel az igazadban, hogy az igazságot még csak fontolóra sem veszed? El tudod-e nyomni az igazságot, vagy az valahogy mégis megpróbál a felszínre törni?”
„Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal – miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.”
„A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz.”
„Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.”
Robert Langdon professzor, alias Tom Hanks újra nyomoz a kereszténység történelmében. Igen, jól látják kedves olvasók, 2009 nyarán, a nyári blockbuster filmek sorát erősítendően megérkezett a 2006-os Da Vinci-kód folytatása. Mármint filmben folytatás, könyvben előzmény. Azonban nem kell megijedni, a tempó idén feszesebb, a látvány sokkal vészjóslóbb, Tom Hanks pedig kissé lazább lett. Ezen összetevők (és a jó mellékszereplők pl. Ewan McGregor) együttese pedig elfelejteti a könyvet már olvasókkal, hogy itt bizony egy, a könyvtől sokszor merőben eltérő filmmel van dolgunk. Ugyanis még nekem is, aki kb. 120 oldalt olvastam eddig a könyvből lejön, hogy nagyon eltér. Az eleje például teljesen máshogy van, egy nagy jelenetet és sok szereplőt hagytak ki. Ezért is, már az elején eldöntöttem, hogy nem törődök a könyvvel, a filmet, nem úgy nézem, mint egy adaptációt, hanem mint egy sima filmet. Ennek szerintem meg is lett a hatása, ugyanis jelentem, nagyon tetszett.
A film története szerint a jelenlegi pápa meghal, így a konklávé keretein belül új 
pápát választ a Vatikán. Mindeközben Svájcban, egy kutatócsoport megalkotja az úgynevezett antianyagot, amellyel egy kisebb várost is ellehetne látni árammal, de amivel egy egész várost ki is lehetne irtani. Amikor azonban a kutatást vezető nő, Vittoria Vetra (Ayelet Zurer) visszamegy a laborba megnézni az anyagot, megdöbbentő felfedezést tesz. Társát holtan találja, és ha ez még nem lenne elég, az antianyagot is ellopták. Ezek után egy vatikáni rendőrtiszt felkeresi Langdon professzort (Tom Hanks), hogy utazzon a Vatikánba és segítsen megfejteni a kutató mellkasába égetett jel jelentését. Hamar kiderül, hogy a jel, egy ősi csoport, az illuminátusok jele, akik tudósokból álltak, és Isten létezését a tudománnyal akarták bebizonyítani. Azonban a társaság most nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a Vatikán felrobbantását és a konklávé előtt a négy pápajelölt óránkénti megölését. Ezek után Robert Langdon és Vittoria Vetra egy, az egész Vatikánon és fél Rómán át tartó könyvtárakban, katakombákban és templomokban játszódó üldözésbe kezdenek, hogy megtalálják a bombát, és még időben megmentség a pápajelölteket is, ami közben rájönnek, hogy nem mindenki az, akinek látszik.
Nos, a film kezdete elég unalmasra sikeredett, azonban a nyomozás/futkározás közben élvezetes és pörgős lesz (ez kb. úgy másfél óra), hogy aztán a finálé után szépen le is álljon, lassan hömpölyögjön még egy negyed órát a zárásig. Azonban az unalmasabb részeket is szinte teljesen feledteti a nagyszerű vatikáni és római látkép, amelyek a gyönyörű fényképezésnek köszönhetően, akár egy képeslapra is elmennének. Egyszerűen szépek a szobrok, a terek, még néhány templom is (annak ellenére, hogy sohasem voltam valami nagy hithű ember akinek bejönnének az ilyenek), és kellően sötétre lettek megcsinálva a különböző alagutak és földalatti katakombák. A film, ha alaposan megvágnánk, akár egy turisztikai dokumentumfilmnek is elmehetne. ☺ A forgatókönyvnek (azon belül is a párbeszédeknek) azért van pár hibája, de feledteti ezt a színész teljesítmény, annak ellenére, hogy néhányuk láthatóan félgőzzel van jelen. A filmre nem sok panasz lehet, beváltotta hozzá fűzött reményeit a gyártónak és nekem is, így egy erős négyes lenne (az ötből) ha osztályoznom kellene.
Összegzés: A Da Vinci-kódnál egyértelműen erősebb folytatás született, amely a néhol gyatra forgatókönyv ellenére is megér egy megnézést.
Misztikus/Thriller/Kaland, 2009, 138 perc
Rendező: Ron Howard
Forgatókönyvíró: Akiva Goldsman, David Koepp
Szereplők: Tom Hanks, Ayelet Zurer, Ewan McGregor, Stellan Skarsgard, Nikolaj Lie Kaas, Armin Mueller-Stahl, David Pasquesi, Cosimo Fusco
Forgalmazó: InterCom
Hazai Bemutató: 2009. május 13.
Serényi Krisztián
Alex Proyas (A Holló, Én a Robot) rendező úgy látszik nem hagyhatta ki saját világvégés filmjét (bár kihagyta volna, úgyis évente jön kettő), és ezért a pályáját illetően leszállóágban lévő Nicolas Cage-el készített el egy újabb középszerű, néhol unalmas sci-fi-t. Az most már biztos, hogy Cage kezd beleragadni a világot megmentő ember (mármint most már nem is a karaktere menti meg a világot, hanem Ő maga, ugyanis olyannyira összemosódott ezekkel a szerepekkel… ☺) szerepébe, azonban sajnos rá kell döbbennie, hogy ahogy a világot (na meg a haját sem a sok pótlással), ezt a filmet sem tudja megmenteni.
Történetünk 50 évvel ezelőtt kezdődik, amikor is egy iskola egyik osztályának az a feladata, hogy készítsenek rajzokat a jövőről, amiket aztán beletesznek egy időkapszulába és majd 50 évvel később, az akkoriak kinyitják és megnézik őket. Azonban nem mindenki rajzol szép űrhajókat és ehhez hasonló dolgokat, ugyanis egy kislány, bizonyos Lucinda, a saját papírját számokkal írja tele. Azonban mielőtt befejezhetné, a tanárnő elveszi tőle, és beleteszi a kapszulába… Majd a ceremónián, ahol a föld alá helyezik az időkapszulát, Lucinda eltűnik, és csak órákkal később, egy tárolóban találnak rá véres kézzel, ugyanis befejezte művét, és körmeivel kaparta a falba a maradék számokat…
50 évvel később, 2009-ben, a felesége halála után esténként whisky ivászatba kezdő egyetemi professzor John (Nicolas Cage), majdnem elkésik az időkapszulát előszedő ünnepségről, ahol fia, Caleb (Chandler Canterbury) is énekel. Miután a kapszula előkerül, kiosztják a benne lévő rajzokat, és Lucinda számokkal teleírt lapja Caleb-nél landol. A fiú fellelkesül, hogy talán a számok egy térképet alkotnak, de apja inkább elküldi lefeküdni. Azonban aznap este John, véletlenül belebotlik a lapba és fia teóriája miatt érdeklődni kezd. Felír egy számsort, amiből kiderül, hogy az bizony a szeptember 11-ei terrortámadást, a miatta bekövetkező halálesetek számát és a helyszín koordinátáit takarja. Ezek után kipróbálja a többit is, amik szintén katasztrófákat jelölnek az elmúlt 50 évből. De akad három dátum, amelyek még nem történtek meg… John ezek után felkeresi a helyszíneket és próbálja figyelmeztetni a rendőrséget, túlél két katasztrófát, megismerkedik Lucinda lányával és unokájával, de még így sem tudja megakadályozni az egyre közelgő utolsó dátumot, ami a világ pusztulását jelentheti…
Hát akkor kezdjük a kritikus részt: a film amilyen jól indult, olyan béna vége lett. Mármint a kezdés is elég klisés volt (bár így, hogy 2009-et írunk, amikorra is már sok-sok ötletet ellőttek a filmgyártás több évtizede alatt, nem is csoda), de azért mégis élvezhető volt. Ezek után azonban, a 35-45. perc környékén volt egy érezhető váltás, amikor is átment a film unalmasba, hogy aztán 20 perccel később újra felvegye a (kissé döcögős) tempóját. Összességében a film egy közepes minőségű, egyszer megnézős film és Nicolas Cage is már zsebből hozza a karaktert, szóval nem is lehet róla sok mindent mondani, de van három dolog, amiket muszáj megemlítenem. 1, A CGI (vizuális effektek) alkotók nem emelték magasra a mércét, ugyanis még tüzet sem tudtak normálisan csinálni a repülőgép balesetes résznél, az égő emberekről és állatokról már nem is érdemes beszélni… egyszerűen olyan, mintha nem lett volna rá pénz. 2, Éreztem, már a 2. megjelenésüknél az idegenek embereknek (igen, idegen emberek is vannak a filmben, akik folyton követik szerencsétlen főszereplőinket), hogy itt bizony baj lesz, és nem is emberek, hanem ufók. Hát nem igazam lett? Igaz, hogy a gyanútlanabb nézők csak a film végén jönnek rá, de akkor is. Nem elég, hogy egy újabb katasztrófafilmet nézünk, még itt is meg kell jelenniük az ufóknak (amiket szintén elég borzasztóan csináltak meg az effektesek)? Már kezd unalmas lenni, hogy ha világvége, akkor bármilyen földrajzi tényt (jelen esetben valami égitest folyamatos kitörései okozzák majd a bajt) amit kitalálnak a filmbe, saját magukat kiparodizálván előszedik az ufókat, ezzel romba döntve szegény néző illúzióit, hogy itt talán máshogy lesz. És végezetül a 3. negatívuma a filmnek az, hogy az ufókon kívül belekeverik a Bibliát is, és kvázi a világ pusztulása (igen, sajnos Nicolas Cage-nek ezúttal nem sikerült megmenteni minket) után, a kiválasztott gyerekeket (köztük Calebet és Lucinda unokáját is) az ufók egy új Föld(?)re viszik, ahol Ádámot és Évát játszva kell újra benépesíteniük a helyet… Na ez micsoda?? Ha ez a jelenet nem lett volna benne, és a filmnek vége lett volna azután, hogy felrobbant a Föld (szintén borzasztó effektekkel), kicsivel jobb szájízzel gondolnék a filmre, de így sajnos csak egy újabb katasztrófafilm.
Összegzés: Jó alapszituációval induló sci-fi, amit aztán nem tudtak rendesen 
kivitelezni.
Sci-fi/Katasztrófa/Thriller, 2009, 120 perc
Rendező: Alex Proyas
Forgatókönyvíró: Ryne Douglas Pearson, Juliet Snowden és Stiles White
Szereplők: Nicolas Cage, Chandler Canterbury, Rose Byrne, Lara Robinson, Nadia Townsend
Forgalmazó: Forum Hungary
Hazai Bemutató: 2009. június 11.
Serényi Krisztián
Közel harminc évvel ezelőtt gombamód jelentek meg a forgalmas útszakaszok mentén az autósmozik. Azonban a 80as évek életérzéséből mára már csak a répa nadrág maradt. A technikai fejlődéssel együtt rohamosan tűntek el az autók a nagy vásznak elől és parkoltak le inkább a legközelebbi multiplex parkolójában. Nem tudta felvenni a versenyt a szabad ég alatti mozizás a légkondicionált termekkel szemben. De szerencsére 2007-ben 
