Bláthy iskolaújság

Hullám a parton

Hullámok nyaldosták a Margit sziget partköveit. Megfáradt lepkék lepték be a partot, mint ahogy a több kilo festék patron fedte be a női arcokat. A madarak többsége némán leste, ahogy a hullámokkal incselkednek a kövek.

Egy madár szelte szárnyaival a levegőt. Nem volt nagy játszótere, de megelégedett vele. Épp szokásos körútját tette meg, amikor kicsit elgondolkodott. Nem sietett sehova, hát leült az egyik ágra. Tűnődve meredt maga alá. Alatta Felszínes Barátságok vízipipáztak egy fényvédett helyen. Nem tudni mire gondolt, de hamarosan elkezdett dalolni egy gyors és roppant vidám dalt. – Talán, hogy kicsi színt hozzon az életükbe. – A vízipipázók tudomást sem vettek róla. A madárka próbálkozott egy darabig, majd tovább állt. Nem igazán tudott messze repülni: önkéntelenül is mindig visszakóboroltak a gondolatai az előbb történtekhez.

Újfent megtelepedett egy ágon. Ismét lenézett. Egy csodalény, úgynevezett Lány, napozott alatta. Nem volt a madárka se bonyolult állat, hát gondolt egyet és úgy döntött megörvendezteti a szépséget egy dallal. Kicsit szomorúbbra sikerült az előző „sikerélmény” miatt. A tünemény felnézett rá, rámosolygott, majd feljebb tekerte egy kicsit az mp3 lejátszóját. Madárka itt is kitartóan próbálkozott (talán csak egy óráig, vagy napokig, ki tudná megmondani?), majd feladta és fej leszegve repült át a harmadik tölgyre.

Megint csak gondolkodott… Volt is min… Talán nem tanult a hibájából, talán már „csakazértis” alapon, de lenézett az alatta meghúzódókra. Egy kis tisztás feküdt alatta. Ez a tisztás nem is hasonlított az előzőekre: Piszkos, teleszemetelt tisztás volt, ahol még a napfényből is inkább sötétség áradt. Tisztás? Koszkás! Érdekes szemetek lepték el: Volt ott injekciós tű, tabletták, bélyegek, félig elszívott, még füstölgő cigaretták, törött sörösüvegek. Egy kapucnis srác trónolt a rét közepén, egy sörös rekeszen. Csokit majszolt. (ahogy ő fogalmazta meg a gondolataiban: Szintetikus úton pótolta a boldogság hormonokat.) A madárka arca megérne egy tanulmányt. Emberi ésszel felfoghatatlan, mi minden jelent meg, mi minden hullámzott végig a madárka arcán. És a madárka mégis elkezdett dalolni… ha egyáltalán annak lehet nevezni a lehangolt, elhaló dudorászását. Mondani sem kell, mennyire sikertelen volt a madárdal. Nem telt bele 4 perc és a srác egy sörösüveggel díjazta az éneket. Nem sokon múlott, hogy eltalálja a szegény madarat.

Nem tudhatta, mi játszódik le a srác fejében. Ti sem tudhatnátok, ha nem lennék. A srác eleinte örült a dalnak. Úgy értelmezte, hogy valaki segíteni akar, segédkezet nyújt. Majd a dalszövege kicsit megváltozott. A kezdetben kellemes dallam új szöveggel párosult, nem fordítom le az egészet, minek? De a refrént elárulom:

„Engedd meg, hogy bemutassalak magadnak, húsvér lény! Az erkölcsnevű gerincet hol hagytad?”

Aznap már nem pihent meg több ágon. Egyenesen hazament. A szigeterdő egy rejtett zugában leszállt a többi madár mellé egy, a többinél is magasabb tölgyre. Ha ember lenne, akkor akár azt is mondhatnám, hogy depressziós volt. Eldalolta a többi seregélynek, cinegének, fürjnek, hogy mit tapasztalt. Többször fájdalmasan kiadta magából. Midőn befejezte, várakozóan nézett fel, várta, hogy megkapja, amit szeretne. De a madarak nem is szóltak hozzá, nem róla beszéltek, nem a történtet kommentálták. Nem egészen azt kapta a madár, amit szeretett volna. Legalábbis nem hiszem, hogy kegyelemdöfést szeretett volna kapni. Faképnél hagyták a tölgyek is…

De a madárka nem adta fel. Mindentudó mesélő vagyok, de a madár se tudta mért nem adja fel, ezért nem tudom elmondani az okát. Azt biztos, hogy sokszor megpróbált még felszólalni, járta a szigetet és tette, amit jónak látott. Ősszel Délre repült, tavasszal kicsit több lelkesedéssel (életerővel?) tért haza, de így is folyton kevesebbel. Repültek az évek és repült a madárka. Csicsergett, csacsogott, fecsegett, locsogott szakadatlanul, hátha talál egy hallgató fület.

Sok idő telt el, egy egész végtelenség folyt le a Dunán. Szép nyári reggel volt. Az erdő vidáman zúgolódott, ismét megtelt a sziget emberekkel. Visszaköltözött az Élet a szigetre. Vidám női nevetések és harsány férfi kacajok ringatták a fákat. Ám egy minden szemtől eldugott helyen, egy piszkos tisztáson, más volt a helyzet. Gigászi falevelek takarták a füvet a napfénytől. Egyetlen sugárnak sikerült áttörnie a fojtogató vakságot. A fénycsík pont egy apró, fűben fekvő teremtményre világított rá. Nem mozdult.

Na, most nevess, ha tudsz! (a madár meghalt.)

xoJ