Bláthy iskolaújság

Egyre kevesebben vannak azok az emberek, akik megélték és túlélték a haláltáborok poklát. Még néhány év, és már csak a fennmaradt tárgyi emlékek és dokumentumok mesélnek nekünk a XX. század eme tragikus korszakáról. És a könyvek. Amint ez a könyv is a maga lendületével, sajátos stílusával és talán meglepő, de igaz: humorával. Az olvasó szinte azonosul a regény főszereplőjével. A könyv vádirat, dokumentum és egyben szenzációs olvasmányélmény.

A könyv fülszövege:
Ami ebben a pokoljárásban vonzó – különös, hát a borzalomnak is lehet bája? –, az maga a szerző személye, a vézna, szőke fiúé, aki öt esztendőt töltött a halál árnyékában. Tizenkilenc éves volt, amikor a 290-es számot kapta Auschwitzban, s az érkezéskor még azt kérdezte magától: „Auschwitz? Az ördög hallott róla. És milyen lehet egy koncentrációs tábor? Hamarosan megtudom.”

Ami azt illeti, alaposan megismerhette öt esztendő alatt. Megtanulta a túlélés művészetének minden „naprakész” csínját-bínját, a fogarany, a cigaretta, a krumpli csereértékét, illetve az emberélet értékének teljes semmibevételét.

És megismerte Kielar a halál minden fajtáját, mielőtt megismerhette volna a szerelmet, az életet. Alvilági útikalauz ez a fekete memoár; felsorol minden pokolbeli látnivalót, és mint minden jó útikalauz, végül a halál glosszáriumát is közli, azt a német társalgási nyelvet, amelyet rabok és rabtartók egyaránt beszéltek.

Az olvasót magával ragadja a szerző egyéni bája és egyéni látásmódja. S amit olyan sokszor elmondtunk már: a haláltáborok kora után született nemzedékek megismerhetik ebből a könyvből azt a világot, amely ugyan már távoli, de amelyről a haladó emberiség nem feledkezhetik meg soha.

Tapa Pál