Üvegszilánk: Az idegen

2016. január 11.

Mindenki igyekszik valahova, s valamiért vagy épp valakiért. Csak ő nem. A városon hatalmas tömeg zúdul át percről-percre, de ő egyhelyben áll, mellette folyamatosan mennek el az emberek, de egyikre sem vet pillantást. Mozdulatlanul mereng, a távolba néz, mintha várna valakit. A lámpa fényt vet érzelemmentes arcára. Arca piros, keze a zsebe mélyén is ugyanúgy didereg. Pedig nincsen hideg. Lehet, hogy nem is Ő, hanem a lelke fázik olyannyira.

A haladó tömeg emberei többször is ránéznek, s összesúgnak. „Már megint itt van.” „Miért nem adja már fel?” – hallja a rá célzott kijelentéseket, de egyel sem foglalkozik. Egyesek szánakozva, mások meghatódva pillantanak rá. Továbbra is a távolba mered tekintete, mintha elméjében teljesen máshol járna. Egy virágot szorongat másik kezében. Egy vörös rózsát. Mintha csak azért várakozna, hogy odaadja valakinek.

Telik az idő, az égen már a csillagok is tisztán kirajzolódnak. A város nyüzsgése időről-időre elhal. A férfi rezdüléstelen arcán zavar tűnik fel. Már nem tud tisztán előre merengni. A lámpa fénye egy kecses női alakra vetül ki. Az férfi szorongatja kezében a rózsát, s a földet bámulja. Látja, ahogy az árnyék egyre közelebb ér és a léptek egyre hangosabbak lesznek. A szellő ismerős illatot hordoz magával. Igen, ez az Ő parfümje. A férfi szája mosolyra kerekedik, de a hölgyre szemet vetni továbbra sem mer. A léptekben toporgásokat fedez fel s az árnyék sem közeledik már oly határozottan, mint eddig. Ami eddig szabályos és nyugodt volt, most ritmustalanná és sietőssé válik. A nő alakja kezd eltávolodni.

A férfi ekkor felemeli az arcát, s könnyáztatta szemeit letörli kezével. Utánamereng lobogó hajának, vékony bokájának, kecses járásának, keskeny csípőjének. Az arcát megint nem láthatta. Lett volna rá lehetősége, de nem mert szembesülni azzal, ha észreveszi, vajon hogyan tekintene rá. Csak az emlékeiben él gyönyörű szép arca, amit talán soha nem láthat újra. Mélán nézi, ahogy az oly ismerős, mégis oly idegen női alakot elnyeli a sötétség, mígnem teljesen eltűnik az éjszakában.

Képe üressé válik és ugyanolyan érzelemmentessé, mint azelőtt. Kinézete újra komor és rideg lesz. Erre a pár másodpercre, míg érezhette az Ő jelenlétét úgy érezte, hogy értelmet nyert az élete. Viszont ez az érzés a hölgy elhaladtával el is illant belőle. Minden értelmét vesztette és elindult a messzeségbe.

Mindenki siet valahova, s valamiért vagy épp valakiért. Ő is. A világ elől szeretett volna ott, abban a pillanatban eltűnni. Csak vitte előre kiüresedett lelke, s a lábai nem tudták vele tartani az iramot. Felgyorsult járása hevében nem látott mást, csak elmosódott formákat. Megállt egy folyó partján és a rózsát elkeseredetten a víz tükrére vetette.

A virág leúszott a folyón, vitte a sodrás, de fennakadt egy gáton. A gát oldalán sorakozott megannyi vörös rózsa megannyi be nem teljesedett elhatározás képében.

2015

Szyreen: Az idegen

2016. január 10.

Az óra hangos tik-takot játszott, amikor felébredtem. Egy koszos, elnyűtt takaró volt rám terítve. A hátam alatt kemény, döngölt padlót éreztem. A szoba falait zöld tapéta szakadt darabjai borították, az egyik csupasz falra volt felszerelve egy régi arany óra. A szobában volt még egy kis, három lábú asztal. A fényt egy gyertya reszketeg lángja adta.  Lassan, félve álltam fel, a lábam megingott a súlyom alatt. Az ajtóhoz léptem, hogy segítségért kiáltsak, ám az meglepetésemre hangosan nyikorogva kinyílt. Mélyet sóhajtottam, majd kiléptem a sötét, macskaköves utcára. Egy utcai lámpa fénye zizegését hallottam, amikor elhaladtam a fényfolt alatt.

Nem tudtam hol vagyok, hogy hogy kerültem oda, mióta voltam itt és, hogy merre van az otthonom. Egyet akartam csak, minél messzebb kerülni. Ahogy egy sikátor mellett haladtam el, a tarkómat fagy csókolta meg, és a hideg lábujjhegyen lépdelt végig a gerincemen. Éreztem, hogy figyelnek. Az ösztöneimnek gátat szabva, hogy hátratekintgessek, egyenesen előre bámultam, a pániktól azonban összemosódott a kép a szemem előtt. Vakon lépdeltem a sötétben. Hallottam a köveken a lépteim döngését, egy idő után egy mélyebb, hangosabb lépés kapcsolódott az enyémekhez. Már biztos, hogy követtek. A szívverésem megugrott, a vér lüktetett a füleimben. Megszaporáztam a lépéseimet. Hallottam a saját kapkodó légzésem.  Láttam a megnyúlt árnyékom a talajon. Befordultam egy utcába, remélve, találok valakit, vagy valamit, ami a segítségemre lehet. A sarkon még visszapillantottam. Az idegent hátulról világította meg a hold fénye, ezüstös glóriát vonva köré. Kalapot és hosszú kabátot viselt, nehéz bakanccsal. Férfi volt. Összehúztam magamon a pulcsit, és tovább lépkedtem. Még egy pillantást megengedtem magamnak hátra, és láttam a férfit befordulni a sarkon. Magas házak között rohantam, amerre a lábam vitt. A férfi is elkezdett utánam szaladni. Tudtam, hogy utol fog érni. Befordultam egy újabb sarkon és egy ház tövében burjánzó bokorban elbújtam. A férfi elhaladt a bokor előttem, az arcát megvilágította a hold fénye. Sípolva szívtam be a levegőt, majd azonnal a szám elé kaptam a kezem. Az idegen egy pillanatra megállt, fülelt, majd tovább sietett.

A halott apámat láttam. A levegő elfogyott a tüdőmből, a gyomrom felfordult, a hátamon minden egyes pihe az égnek állt. A kezemmel átöleltem a térdem, forró könnyek kezdtek csorogni az arcomon, amik a fagyos széltől azonnal megfagytak. Kimásztam a bokor alól, amikor észrevettem, hogy az idegen a szomszédos kertben álldogál, és engem figyel. A szemei tüzes gömbökként világítottak. Elindult felém, én pedig megpróbáltam lábra állni, ám a látásom elhomályosult, és a sötétség magába szippantott.

A szobámban ébredtem, az ágyamban, a saját takarómmal beburkolva. Álom lett volna? Annyira valóságosnak tűnt. Este lefeküdtem, és úgy zuhantam álomba, hogy még feleszmélni sem volt időm. Ugyanabban a szobában találtam magam, ugyanazzal a rusnya tapétával. Most nem mentem az ajtóhoz. Az asztalhoz léptem, ugyanis a gyertya megvilágított egy apró levelet. A levélen egy gyűrű hevert. A gyűrű foglalatában, ahol a drágakőnek lenne a helye, egy kéz volt megmintázva a fémen ökölbe szorítva. Odébb raktam és széthajtottam a papírt. Végig olvastam azt az egyetlen sort, és a papírlap kipottyanva a kezemből elegánsan a földre hullott.

„A Fekete Kéz mindig figyel.”

A levegőt sípolva szívtam be. Féltem. Az ajtó halk nyikorgással lassan kinyílt mögöttem. Az idegen lépett be rajta, aki tegnap éjszaka követett. Levette a kalapját, beletúrt sötét hajába és felnézett, a szája sarkában mosoly bujkált. Egyáltalán nem hasonlított az apámra. Húsz év körüli, karizmatikus embernek tűnt, ám a szeme ezer és ezer veszélyt rejtett. Levette a kabátját és a karjára akasztotta. Magas és nyurga teste volt.

–          Szia! – mély baritonja betöltötte a szobát. Nem tudtam, mit feleljek, a szavak a torkomon akadtak. A kezem izzadt, ezért a nadrágomba töröltem.

–          Öhm… – megvakarta a nyakát, köhintett egyet és újra beszélni kezdett – Folt vagyok. Én, szóval, betörtem az álmodba.

Először fel sem fogtam, amit mondott. Majd lassan eljutott a tudatomig a szavainak az értelme.

–          Hogyan? – érdekes, hogy ez volt az első, amit kimondtam a millió kérdés közül, ami a fejemben cikázott. A hangom rekedt volt és bizonytalan.

–           Angyal vagyok. – olyan meggyőződéssel és természetességgel mondta ki, mintha az évszakok változásáról vagy a bevásárló listáról beszélgettünk volna. Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak bámultam rá, mint egy félkegyelmű.

Gyorsan, hadarva kezdett beszélni, azonban az arcán semmi sem látszott.

–          Te pedig Nephilim vagy, méghozzá egy tiszta, ami azt jelenti, hogy az édesanyád és az édesapád is bukott angyal volt, mint én. Te egy nagyon erős és különleges faj vagy, méghozzá az Utolsók egyike. Az Utolsók, a tiszta Nephilimek csoportja. Azonban, mikor betöltöd a 16. életévedet, hatalmas veszélybe kerülsz. A bukott angyalok megpróbálják megszállni a tested minden év Cheshvan hónapjában. Engem jelöltek ki az arkangyalok a védelmezésedre, így visszakaphatom a szárnyaimat, amiket a letaszításomkor leszakítottak.

Nem tudtam, megszólalni. Ez valami rossz vicc. Egy buta tréfa. Egyáltalán, hogy hívhatnak valakit úgy, hogy Folt? De el kellett hinnem. Nincs más magyarázat rá.

–          Haza szeretnék menni. – jelentettem ki. A hangom megremegett miközben mondtam.

–          Nem lehet Nóra, még beszélnünk kell. Tudnom kell mindent.

–          Ki az a Fekete Kéz? – csak úgy kiszaladt a számon, nem is gondolkodtam.

Folt egy pillanatra mintha meglepődött volna, aztán megrázta a fejét, és járkálni kezdett.

 

–          Ő az apád Nóra. Megakar téged ölni, hogy hatalmasabb legyen az ereje. Tőle kell megvédenem téged.

 

 

Lassan múltak a hónapok, Folt vigyázott rám, mindenhova elkísért és már nem rettegtem éjszaka. Beleszerettem. Tudtam, hogy nagy hibát követek el, amiért így érzek, de nem tudtam parancsolni a szívemnek.

Egyik nap késő este a könyvtárból kijövet éreztem, hogy követnek. Azt hittem, hogy Folt az, ezért nem ijedtem meg, sőt lassítva a tempómon bevártam. Ám amikor a kéz a vállamra fonódott, már tudtam, hogy nem ő. Szembefordulva az idegennel, egy középkorú nézett rám, a szemében a halál ígéretével. Azonnal tudtam, hogy ő a Fekete Kéz. Gunyorosan rám mosolygott, majd a földre lökött. A fejem hangosan koppant a kemény betonon, a szemem előtt összefolytak a képek, a fülem csengett.

Elkezdett mély hangon beszélni, ám nem halottam semmit. Pánik burjánzott szét bennem és a szívem szaporán kezdett dobogni, mintha az összes hátralévő dobbanást ebben a pár pillanatban akarná megtenni mielőtt vége.

A látásom tisztulni kezdett, és egy árnyat láttam halkan átsiklani az úton, felénk tartva. Aztán újra összefolyt a kép, a hangok zavaros zümmögésként hatoltak át ködös agyamon, majd hallottam egy éles, fájdalmas kiáltást és ennyi. Hallottam Folt hangját, a karjait, ahogy lassan felemelt a hideg kőről. Sötét volt mikor kinyitottam a szemem. Puha párnák közt feküdtem, a kezem és az oldalam be volt kötve. Sajgott az egész testem. Folt illatát éreztem a párnán. Megnyugodtam.

Az ajtó halkan kinyílt, fény áradt szét a szobában, egy pillanatra megvakítva. Folt lépett a szobába, halvány fény ragyogta körül. Őrangyal lett.

–          Jó reggelt, angyalom! – mély, érdes volt a hangja. A mosolya a szeméig ért.  – A te őrangyaloddá tettek az arkangyalok.

Boldogság áradt szét a lelkemben, és elnyomta az emlékek fagyos érzését. Felugrottam és megöleltem, aztán rögtön nyögve elengedtem, az oldalamban érzett szúrás miatt.

–          Akkor örökké velem maradsz? – kérdeztem, reménykedve.

–          Örökké angyalom, szeretlek.

 

Így változott át az életem alig pár hónap alatt. Megtudtam, hogy Nephilim vagyok, hogy léteznek az angyalok, bukottak és mennybéliek egyaránt, hogy ki a valódi apám, és megtapasztalhattam a szerelem semmihez sem fogható érzés. Jó érzés volt szeretni, és szeretve lenni. Boldog voltam. Örökké élek és semmi sem árthat nekem, amint betöltöm a 16-ot.

 

A suli jó, és rossz egyszerre, míg rá nem szoksz tőle egy szerre.

Jó benne az irodalom, a sok szép vers, s a forradalom.

Kedvenc művem a Reményhez, bár nálam Petőfi előnyt élvez.

Na meg persze Kosztolányi, de a menza koszttól lehet hányni…
Ez például rossz dolog, DE NÉZD AZ ÓRÁT HOGY ROBOG!

Fejed veszted ha elkésel, az órára mindig érj be!

Ne csak arra, ami érdekel, vagy mit úgy gondolsz, hogy neked kell…

Iskolába azért járunk, hogy legyen házunk, meg családunk.

Ha van gyerek, s szép feleség, indulhat a vendégség

Hívhatjuk a rokonokat,barátokat, mutassuk meg nekik,

hogy a fél pucéran homokot nyamnyogó kisfiúból, mekkora ember lettél.

Na de várjunk! Egyetlen dolgot kell már csak eldönteni ezek előtt.

Mi leszek ha nagy leszek? Nem tudom… vagyis… de… tudom!

Költő leszek!

Költő leszek, és írom majd: „ Záporos ősz múlt, s jéghideg tél közeleg,

de szívemben a láng tova ég, amit éltet az álom”

Ezt az ötletet megtartom magamnak arra az esetre,

ha a többi tervem nem jönne be  , amiből egy családot,

egy házzal, eltartani  tudok majd….

Így legalább lélekben nem, csak pénztárcában leszek szegény.

Csend leszek! Ha csend leszek, nemes leszek, és nemes egyszerűséggel állíthatom majd,

Hogy rengeteg esetben én lehetek majd a legbölcsebb.

Ha csend leszek,sokszínű leszek.

Kellemes, egy fárasztó nap után,

Kínos, egy rosszul sikerült randin,

Vagy… egy perces… ez általában tiszteletteljes,de…szomorú…

Ezért csend sem leszek…

 

 

Megvan!

Ha nagy leszek érdekes leszek! De az vajon hogy legyek?!

Legyek mondjuk iPhone 6, s akkor talán kellek majd a sok kis plázacicának?

Nem… iPhone 6 nem leszek, hisz eltelik még 2 év és egyből elértéktelenedem.

Legyek király? Uralkodjak mindenkin és mindenen?

Áh… király sem leszek…

Abból volt már annyi, még a leghülyébb nevűekből is vagy egy rahedli.

Na meg a Király… a Józsi.

Nem állok be a sorba , engem nem vesznek meg kilóra!

Újat akarok, mert én is új vagyok !

Egy új fiú, egy új iskolában,egy új nemzedékben,

Egy régi országban , sok régi vonással…

Például tudok írni , és vannak önálló gondolataim.

A sétapálcára sem hiszem azt hogy valami antik selfie bot.

Tehát a jövőm, hogy kitaláljam , mi leszek.

Összegezzük: Okos leszek , új leszek , régi leszek, más leszek…

Vagyis más vagyok…vagyis ez szeretnék lenni.

Ez így mind egyszerre.

A problémám csak az, hogy annyi minden szeretnék lenni,

hogy ezt mind lehetetlen kivitelezni.

Annyi, hogy mire a végére érnék, csak azt veszem észre, hogy belehaltam.

Élve haltam, holtan éltem. Nincs idő élni.

Habár az „életben maradni” sokszor paradoxon, de valójában

szimplán csak tele van para dolgokkal. Le kell küzdeni.

Vagy csak leszaro… leszaro…

Lesz a Rómeó és Júlia a tv-ben és megnézem azt, hogy lekössem magam.

 

 

 

 

 

 

 

Embernek lenni más mint régen , ahogy nagyapám regélte mesékben.

„Más az ember , más a lét, más a játék , s más a pénz”

Ha mást nem is, ezt megtanultam , észbe vésve vittem Útra.

Hisz ember embernek farkasa,

Farkas farkasnak embere,

Farkasnak ember a farkasembere,

A farkasembernek a farkam sem verem be a farkasverembe!

Ez az új generáció eszméje. Farkasok vagyunk, de mégsem,

Mert a falkahűség, az emberiségnek közel sem lett része.

 

S habár nációnkban a náci nem jó, de van ami örök,

Szó lett ma a fegyver, egy szavammal ölök.

Ezt tanítja az iskola, kár is ellenkezni,

Találd meg magadat, és tanulj meg szeretni.

Mert tudd, a tudás hatalom, mit elvesztesz, ha hat a gyom.

Ha rákattansz egy vegyszerre, az utcán végzed egyszerre.

Nem szabad a bűnhöz nyúlni, ha lehet más hibáján tanulni;

Jobb seggelni a suliban, mint éveken át a dutyiban szorítani a szappant,

mert ha koppan… baj van!

Bár ez is csak egy nem zedék, de vannak problémáink,

Mint a Facebookon magukat mutogató szociokulturális hiányos-csávók.

 

Tehát azt, hogy mi is leszek, még én sem tudom pontosan,

Talán slammer, forradalmár, az élet mutat majd utat.

 

A jó slam bizony szókimondó, de mivel nem én vagyok most a cenz ura,

Próbáltam több szálon-képessé tenni az alkotásom.

Bocsánat az ocsmányságért, de majd máskor vezeklek a hibámért.

 

 

 

 

 

Ha úgy végződne, s költő lennék, ezt a verset itt hagyom,

Elmém végtelen tengerében őszi csillagként ragyog.

 

Álomkép

 

„Őrláng roppan, koppan a csepp

Majd hosszan hallgat az éjjeli lány,

Mire vár, ha lezárt szemhéjjal fut s rohan míg oda ér,

Hol a tér közepén álló zenész

Az eszét el hagyva siet az éjjeli lányka felé

 

Éjjeli lány ne hunyd le szemed,nem eresztelek el,

Álomkép miután futsz, el ne ereszd kezemet.

A tér közepén álló zenész is fiktív szülemény,

Ostoba ki oly vágyakat kerget, mit soha el nem ér.

Még gyengébb jellem ki az életét álmok nélkül az árral úsztatja el”

//*idézet saját magamtól*//

Hideg volt. Piszkosul hideg. A didergéstől fogaim egyre többször és egyre hangosabban kattantak egymásnak.  Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy azt a kevés kis hőt, amit a régi, poros kandalló melege nyújtott a szobának a négy falon belül tarthassam. Hmmm… Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Főleg akkor ha a lakásod… kissé… huzatos…ugyanis szigetelésnek és ablakozásnak egy ici-picit hiányában volt. Egészen pontosan teljesen akadálytalanul süvített be a januári farkasordító hideg „belsőséges” és „meleg” otthonomba.

– Már nem kell sokáig kibírnom. – gondoltam magamban, ahogy szorgosan daraboltam az utolsó megmaradt bútoraimat. Hogy mi volt az? Ha akarnám, se tudnám megmondani, ugyanis a felismerhetetlenségig összetört. Talán egy régi sámli lehetett. Vagy egy ósdi, szúette láda, de  nem vagyok biztos benne. Tegnap előtt guberáltam a bútorgyár előtti kukából. De most ugyan mit számít ez? Fából van és ég. Ez az egyetlen, ami számít.

Holnap lesz harmadik hete hogy tartozok annak a dagadt szemétládának. Nem tudom, hogy mit tehetnék még pénzzé. Körülnéztem a szobában és gúnyos, ám ugyanakkor keserű nevetéssel nyugtáztam a siralmas állapotot: Semmim nem maradt. Íme a listám a vagyontárgyaimról: (Ne aggódj kedves olvasóm, nem lesz hosszú.) Egy félig beszakadt oldalú szekrény. Egy búra nélküli, működésképtelen állólámpa. Egy háromlábú asztal amit jóformán maga a szentlélek tart egyben, valamint ez a rendkívül esztétikus, összehajtható pecásszék a fenekem alatt. Na meg persze az a pár tízezer forint  a ruháim között elrejtve, amit sikerült összekuporgatnom. – Hmm… Ez nem sok, viszont rohadt kevés. – konstatáltam magamban. Nekem holnapra közel félmillió jó magyar forintra lenne szükségem, ha nem szeretném, hogy a behajtók beváltsák kedves ígéretüket. Ugyanis a jövőben én még szeretnék szexelni…

 

Még soha nem voltam kaszinóban. Korábban gyakran álmodtam róla és kívánkoztam is ide, de… Ugyan tagadhatatlan hogy a helynek meg volt a maga varázsa: minden pompázott és vakított, a felsőbbrendűség, a gazdagság, a nagy pénzek szaga jól táplált újgazdag trónörökös módjára terpeszkedett és pöffeszkedett a levegőben, az emberek jókedvűen kacarásztak és nevetgéltek…Talán pont a legutóbbi miatt nem éreztem jól magam. Kéretlen, nem kívánatos koszos kis vendég voltam itt, egy szánalmas turista a cégvezetők, igazgatók, vállalkozók világában. Ha belegondolok, hogy milyen szánalmas látványt nyújthatok apám kinőtt zakójában a szakadt, kínai sportcipőmmel… Én is nevetnék magamon.

Beváltottam a 82200 forintos „vagyonomat” zsetonba. Igyekeztem finoman, de azért egyértelműen sugallni a fiatal pénztáros hölgynek, hogy nem bánnám, ha nem a legnagyobb értékű zsetonok közül váltana. Ha nem lenne már így is egyértelmű a vagyoni állapotomat, azért ne rontsuk tovább a látszaton. Ha egyáltalán lehet még hova.

Beültem a legkisebb licitű asztalhoz. Itt azért nem éreztem magam annyira egyedül. Néhány Ismerős arc, ismerős motivációval. Úgy láttam nem én voltam az egyetlen, akinek rosszul állt a szénája. Már ami az anyagiakat illeti. A látottak alapján az élet velük se bánhatott kesztyűs kézzel.

Korábban rengeteg idő töltöttem el pókerezéssel. Persze nem ilyen nagy téten és nem egy hold’em teremben. Az otthoni partik és a kaszinók játékai ég és föld egymáshoz képest. Ezeken a játszmákon már nem pár száz forint a tét. Itt komplett ingatlanok és vállalkozások cserélnek gazdát akár egy leosztás ideje alatt. Aki délután még az éjfekete Mercedesszével furikázott az anyósülésen a vadonatúj szőke cicababájával, az másnap reggeltől már könnyen lehet, hogy a BKV ütött-kopott buszain találja magát egy házsártos nyugdíjas társaságban. Ha jobban belegondolunk tulajdonképp én se játszottam kis tétben. A tulajdon életemet tettem fel a mai estére…

Leosztás leosztást követett. Eleinte rendkívül passzívan játszottam. Lapot dobtam lap után. Ha valami csoda folytán még is benne maradtam egy partiban egyből kiblöfföltek a kicsit is életrevaló játékosok. Így hát vártam…vártam…és vártam… egy megfelelő kezdőkézre. A vakok pedig egyre csak zabálták a tőkémet. Egészen az aktuális leosztásig.

Unott egykedvűséggel lestem meg a lapjaimat. Dupla kettes, vagyis a hattyúpár. A profik legalább is így hívták a tévében. Megadtam késői pozícióból a nagyvakot. Ez a lépésem az asztalnál ülök töredékét riasztotta csak el. Nem izgattam magam, ugyanis a kis asztaloknál köztudott, hogy nem a stratégák nagyjai ülnek. A tíz fős asztalból haton megadtuk a téteket. Így hát láthattuk az első utcát. Treff tízes, Pikk hatos, és egy kőr KETTES! – Talán történik végre valami! – gondoltam jókedvűen. Fapofával check-eltem. – A csali elhelyezve, jöhetnek a madarak! – dörzsöltem izgatottan a tenyerem magamban. Nem várattak sokat magukra. Két lazán játszó, tehetségtelen ámde annál zsírosabb fickó is egyenesen belesétált a kis csapdámba. Rámemeltek. Azt hitték, hogy most ezzel aztán jól megszorongatnak és dobni fogok. Tévedtek. Gondolkodás nélkül rátoltam az All-int. Nem kis örömömre ők is. Pont ahogy sejtetetem. Egyikük egy kőkemény Ász magast szorongatott, a másik pedig egy lyukas sorban kereste a megváltást. Nem jött össze nekik. Indulatosan keltek fel az asztaltól. Csalódottságukat igyekezték haraggal leplezni. –Anyádnak játszó’ meg ilyen szánalmas lapokat, te nyomorék! – mormolta félhangosan az egyik. Fölényesen nevettem bele az arcába. A sértés ellenére én régóta nem éreztem ekkora örömet. Hangosan kuncogva húztam magam elé az egész csinos kis bankot. – Na erről van szó! Végre haladok valahova. – gondoltam.

És ez fura módon így is volt. Innentől kezdve Fortuna istennő dacosan és eltántorítatlanul az én oldalamra állt. Egymás után jöttek a remek lapok, nagyszerű kombinációk. Ahogy zsetonkupacom egyre terebélyesedett, egyre magasabb asztaloknál játszottam. Végül bejutottam az elitbe.

A megszokott módon, már-már szánakozó unottsággal húztam oda a székem az egyik nagytétű asztalhoz. – Na, kik azok a balfácánok akiket megfejhetek? – arrogánskodtam vidáman magamban.

Jókedvem hamar alábbhagyott, amint egy ismerős arcot pillantottam meg a játékosok között.

A jól táplált uzsorás volt az, akinek tartoztam. Ő sem tudott eltekinteni a kettőnk kis ügyétől. Abban a pillanatban, ahogy megismert és észlelte borús halálsápadtságomat fölényesen elmosolyodott. –Lám, lám, lám… Kit látnak szemeim? Nem Te tartozol nekem egész pontosan közel félmilkóval? Ugye tudod, hogy holnap van a határidő? – közölte velem beton biztos magabiztossággal. –Hát persze – feleltem nyugodtságot színlelve, de az asztal alatt úgy remegtek a lábaim, mintha ülve táncolnék.

Az osztó kérte a vakokat, majd osztott. Egyszerre hajtottam fel a két lapom sarkait egy bizonytalan mozdulattal. Dupla Ász. – A szerencse velem van – sóhajtottam megkönnyebbülten magamban. Majd ami ezután jött az egyben ijesztő és vidám is volt. A játékosok egymás után emeltek egyre nagyobb összegekkel. Tízezer dollár, harmincezer dollár, kilencvenezer dollár. Ki tudta volna, hogy meddig folyt volna ez a fokozatos emelés, ha az uzsorás közbe nem szólt volna. – ALL IN! vagyis, tíz millió dollár! – dörmögte úgy, mintha csak egy kiló kenyeret kért volna a helyi péktől. A lapok majd’ kiesetek a kezemből ahogy ezt meghallottam. A többiek is hasonlóképp reagáltak. Egymás után dobták be lapjaikat.  Ki bosszankodva, ki megrémülve. A sor rám került.

Síri csend volt. Veszettül vert a szívem. Úgy, mint még soha. A rosszullét kerülgetett, de muszáj volt magamnál maradnom. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy lankadjon a figyelmem. Vettem egy mély levegőt és megcselekedtem, amit a józan ész diktált. – ALL IN – csuklott el a hangom a két szót kiejtvén. Az uzsorás kérdőn rám meresztette a tekintetét. Felfordítottuk a lapjaink. Én az én dupla Ászomat, Ő pedig a különböző színű… KETTES- HETESÉT! Felnevettem magamban. Most én éreztem végre magam nyeregben. Elégedetten dőltem hátra a karosszékemben. Az uzsorás szemmel láthatóan elsápadt látván a lapjaim.

Az osztó kötelesség tudóan osztott. A másodpercek óráknak, sőt napoknak hatottak. Leterült az első utca: Különböző színű hatos, király és egy nyolcas. Lélegzet visszafojtva figyeltem a lapokat. Egyre jobban éreztem magam, az a gazember pedig egyre kényelmetlenebbül.  A következő lap egy pikk kettes volt. Nem örültem neki, de egy magányos kis szánalmas kettes nem tűnt nekem, elégnek, hogy közém és a nagyrakás pénz közé állhasson. És végül a river. Nem akartam hinni a szememnek. Eleinte fel se fogtam az információt, hogy mit látok. De a tény attól még igaz volt: EGY ÁTKOZOTT KETTES HEVERT AZ ASZTALON: EGY SEMMIREKKELŐ KIS SZAROS KETTES! A látásom elhomályosodott, majd egy hangos koppanással elterültem az asztalon.

Bármerre járok, folyton csak téged kereslek,

Mert megígértem, hogy soha el nem engedlek.

Nem is tettem, és mondtam hogy várj még,

Számomra komoly volt, számodra csak játék.

 

Én még mindig várlak. De örökké nem lehet,

Szeretlek téged de a szívem egyszer elfeled.

Mert elmentél és magányomban hagytál engem.

Pedig érted csillagom, én mindent megtettem.

 

A türelmes vagyok de a türelmem véges.

Egyedül alszom el, mert nem vagy itt édes.

És reggel mikor felkelek, elszomorodom,

Mert amióta elmentél az életem monoton.

 

Hiányzol. Nekem te voltál az egyetlen,

És az hogy találkoztunk, nem lehet véletlen.

De sajnos a sors teljesen kifürkészhetetlen,

Mi benne le van írva, megszentségteleníthetetlen.

 

Egyszer elmúlik úgyis minden ami létezik,

Egyszer minden ember, ha nem is akar vétkezik.

Nekem az a vétkem, amire azt hittem ajándék:

Beléd szerettem, Te vagy kit most ölelnék.

 

De ősz van a szívemben, mert nélküled kihűlt,

Elveszett a melegség, mi tőled belegyűlt.

Az elején azt hittem, hogy végtelen a varázs,

Meghaltam lélekben, már úton van a kaszás.

 

Feladat: 2.

 

Csend van. Lélegzésed volt hallható nemrég.

Már tudom hogy nem voltál más mint egy vendég.

Tőled nem lesz Hold a Nap, és nem lesz a föld ég,

Én elhittem. Egyszer úgyis találkozunk még.

 

Találkozunk még. De mikor és mi értelme?

Nem kérek több szenvedést, elég van már belőle.

Mit fogsz majd mondani? Hogy fogsz majd rámnézni?

Tudod majd még a nevemet, vagy kell emlékeztetni?

 

Újrakezdésre vágysz, vagy csak látnád mit tettél velem?

Ezt tetted… Teljesen elvetted az eszem.

Nyugodt voltam előtte és nyugodt voltam közben.

Egészen addig, míg a szívem nem törted össze.

 

Most mi lett belőlem? Semmi. És ez a gond.

Nem akartam mást, csak boldog lenni. Pont.

Nem vagyok én sem tökéletes, de amit lehetett.

Megtettem hogy jó legyen, de így nem mehetett.

 

Mert én tettem csak azért, hogy a közös tervek

megvalósuljanak. És a napok csak teltek.

Egyszer említettem, hogy azért hogy menjen.

Együtt kell tennünk, ezért te itt hagytál engem.

 

Sajnálom hogy ez történt, én igyekeztem,

Nem gondoltam hogy ez a kérés lesz a vesztem.

De ha nem tudsz ennyit megtenni a jó érdekében,

Akkor maradj te is örökre a magány érzetében.

 

Ott a róna messzeségibe pásztortűz fénye látszik, annak lángjai az ég  lábát nyaldossák mintha csak a csillagokig akarnának nyújtózkodni.S eme nagy tűz körül, körös körül nagy hun harcosok és fiaik éppen tanácsot ülnek.Arról folyik a vita, hogy hol zajlódjék le a nyári portya.Vitatkoznak is egymással csak úgy pattognak ki szájaikból a nagyratörő szavak mintha csak a tűzről pattognának a szikrák:

merre menjünk idén északnak vagy éppen nyugatnak?

Nehéznek látszik a döntés míg nem megszólal mindközül a legidösseb akiről úgy tartották, hogy már akkor is élt amikor a föld még éppen, hogy csak porszem volt .S ő az öreg bölcs így szólt:

Elég bátrak vagytok ahogy hallom és erőtökben sincs hiány mint ahogy azt láttni véltem  volt fokos forgatása közben.Menjetek  hát oda ahol még senki sem járt aki ember fia s e föld szülötte, oda, arra a helyre amelyet úgy hívnak,hogy : Myy füldje.

Kérdezik is tőlle mind ahányan vannak:

Ki földje ez?

Az öreg pödör egyet nagy ösz bajszán elmosolyodik s így szól:

Ottan vagyon Myy a gonosz maga végtelen nagy birodalmában rabszolgaként tartja mindazt ki ott kapta meg Turultól az életet.

Összenéznek mind ahányan vannak s így kezdenek szólni:

Ez a nekünk való portya.Kérdezik is az öreget merre vágtassunk merre menjünk,hogy ennek a Myynek földjére érjünk?

Erre az felel:

Oda meber  fia nem teheti be lábát.Csak egyetlen mód van számotokra odajutni .Turul hátán ő vihet oda titeket csak is ő.

Nem is kellet sokat mást beszélni mentek is a nagy erelyű táltoshoz kinek varázs erelye ojan nagy volt mint a hegyek s ki gyógyítani úgy tudott mint ahogy a ló futni.Megkérték hát hívja nekik segítségül Turult, s mivel a táltos épen jókedvében volt úgy határozott segít nekik.Meg is idézte nem volt azzal gond, s el is jött Turul .El is mondták neki hova akarnak menni s mivel  Turul saját népének legjva kérte rá őt igy ő fel is kapott hátára egy tumbnyi harcost lovaikkal, s felszerelésükkel együtt.El is vitte őket oda Myy földjére s letette őket.Ekkor így szólt:

Haljátok most szavam nagy harcosok itt én nektek segítségetekre nem leszek, de ha harcotokat síkerrel zárjátok  hazaviszlek titeket ,hogy más időkben is örömet leljem harcaitokban.

Így hát Turul elrepült s a tumbnyi harcos legnagyobb vezérei ismételten tanácsot ültek részt vett rajta mind a három nagyvezér.ott volt köztük  a harcias Bendegúz,a  kicsi , de annál erősebb Botond és mindhárom közül a legnagyobb vezár abölcs Attila.Tanácskoznak merre legyen a vágta, merre legyen a menet míg nem a bölcs Attila így nem szól:

Menjünk hát keletnek ahonnan a nap kél.

Bendegúz és Botond összenéznek és bolintnak is jelezvén beleegyezésüket a dologba.Nyeregbe pattannak mind Tízezren ,s Atillát követve el is indulnak keletnek.Mennek mendegélnek míg nem egy hatalmas kastélyhoz értek s annak kapujában tábort nem vertek s így határoztak:

Vegyük hát ostrom alá e várat.Élemünket biztosítja e mező mely körbeveszi e várat s a fólyó mely keresztülhalad  rajta.

Így hát ostrom alá is vették a várat.Egyszer csak kinyílt a nagy kapu és egy hatalmas páncélt viselő ember megvolt vagy két de még inkább három méter magas.S így szólt :

Én vagyok e nagy ország ura Myy ti kik vagytok. s mit akartok?

Összenézett a három vezér meglepődvén szerencséjükön.Máris Myy-t megtalálták kétségtelen a szerencse fogly mindahányuk vállát.Ők is bemutatkoztak szépen sorba majd így szólt a vezérük Attila:

Mi vagyunk a feszülő íj népe a hunok portyázni jöttünk a te földedre,úgy hallottuk nagy gaz ura vagy te eme szép vidéknek.Fejedér és kincseidér jöttünk nem egyébér.De Myy-t se kellet ám félteni jözbe is szólt egyből:

Ha ha, kincsimért s fejemért jöttetek?Hát sok sikert nektek .

Közbevágott hirtelen botond te Myy nagyra tartod erődet nemde,ha tényleg oly nagy vagy mint amlyen nagynak magad hiszed gyere közdj meg velem,s ha én nyerek nekemadod kincsed de ha te szolgálatodba állunk mind ahányan vagyunk.Myy nagyörömködve beleegyezett a viadalva magát nemféltve adta kezét botond kezébe kezet fogtak s azzal nekiálltak készülödni.Myy hatalmas pallós kardjával Botond egyszerű fokosával.Egymásnak feszültek s Botond egyetlen suhintással földre köldte Myy-t így ejtvén el a nagy zsarnok vezért.Hírtelen csend lett majd egyből utána nagy hangos örömünnep.Bementek hát a várba s összedték a kincseket  s szétküldték a nagy országban a szabadság hírét.Kürtjeiket megfujván hívták vissza Turult s elmondván a történetet kérték számon Turult.Ő betartván ígéretét visszavitte őket.S így történt hát a hunok egyetlen délutáni kalandja.

Hans: Ébredj fel!

2016. január 5.

Korom sötét még az éjszaka
Hét ember és tizenhárom fa
Hideg szél fúj, dobogás hallatszik
A hét ember közt a tűz kialszik.

Ló dobogás mellé kiáltás társul
Landolások hangja tornyosul
Százak üvöltése, rohannak, végig
A hét ember reszket és fázik.

Hirtelen csörrenés, melegség,
Kiáltás, fény majd sötétség
Istenük nevében gyújtották fel,
S oltották ki a hét ember életét.

Szűk látókörű, kilátástalan kiáltások
Gyűlölködés meg stílus másolások
Mindenki csak mással tud foglalkozni,
Ideje lenne már ezt észre venni!

Soha senkinek nem jó semmi
Itt az ideje ennek véget vetni!
Ahogy a Duna most csobog
Úgy a Tisza is mindig folyni fog.

A víz cserélődik, de az irány marad
Az erőltetett kultúra ránk így ragad.
Úriasság és nőiesség már csak legenda
Siralmas, de így halad az ember sorsa.

Szavazz ránk, imádkozz,
Add, a lelked s még adakozz,
Szeresd ezt, utáld azt
Higgy nekünk ne másnak!

Járj munkába, nézz tévét,
Fizess nekünk, hagyd magad,
Engedelmeskedj, tartozz közénk
És hidd el nekünk: Szabad vagy!

Sajt

2016. január 4.

Este van. A nap már rég eltűnt a horizont alatt. A világ sötétségbe borult, és csak a csillagok világítottal. Ez azonban nem tartott hosszú ideig. A Hatalmas város fényei egyszerre gyúltak ki elnyomva ezzel a fekete égbolt apró szikráit. A város embereit nem zavart, hogy későre járt az óra. Az utcák szinte ugyanolyan nyüzsgőek voltak, mint napközben. Mindenki ment a saját dolgára és élte az életét. Mindössze egyetlen fiú van, aki mindezeket a történéseket a magasból figyeli. Egy magas felhőkarcoló tetején üldögélt lábát lelógatva a végtelen mélységbe. Hideg volt, az ősznek már rég vége volt azonban a fiún mindössze egy vékony kabát volt, de mégsem fázott. Kezében Egy vaskos, bőrkötésű könyvet szorongatott, mintha az lenne legbecsesebb érteke, ujján ezüst gyűrű, csúszkált, mivel túl nagy volt rá. Néha-néha a gyűrűbe rakott vörös színű drágakő megcsillant a ráeső fénytől. Nem foglalkozott semmivel. Nem érdekelte az alatta elterülő látvány, vagy a mélyfekete égbolt. Csendesen üldögélt és dacosan nézett maga elé. Perceken belül hangos, fémes nyikorgás törte meg a fiú gondolkozását. Mögötte lévő ajtó, ami egyenest a tetőre vezetett most nyitva áll és léptek közelednek felé, ő azonban mintha meg sem hallaná továbbra is csak maga elé bámul. A léptek egyre közelebb érnek, majd elhallgatnak és egy férfi szólal meg.

– Hát itt vagy! Már kerestelek – mondta a férfi miközben egy újabb lépést tett a fiú felé.

– Mintha olyan sokat kellet volna keresned – jött a fiú dacos válasza. Pontosan tudta, hogy ki az, de mégis úgy döntött, hogy hátrafordul és megnézi az érkező embert. Mögötte egy magas ránézésre a harmincas éveinek elején járó férfi állt. Hosszú fekete haja és vörös bőrkabátja volt. Enyhe mosolya kedvességet és melegséget árasztott magából, de ez most kevés volt a fiú megnyugtatásához, aki miután végignézett a jövevényen újra visszafordult és csak bambult előre.

– Megint elszöktél mi? Ideje lenne visszamenni a tanítók biztos már mindenhol keresnek és halálra izgulják magukat miattad – próbált a fiúra hatni, az azonban csak megvonta a vállát.

– Nem hiszem, hogy tényleg izgatja őket. Azokat az embereket sohasem érdekelte, hogy mi van velem csak azzal foglalkoznak ami nálam van. Nem akarok vissza menni! – csattant fel haragosan. Látszott rajta, hogy már a sírás küszöbén van, ami nem meglepő hiszen nem mindennap raknak egy tíz éves gyerek vállára akkor terhet, mint ami az övét nyomta. A fején érintést érzett, ahogy a mögötte álló ember rátette a kezét és megsimogatta. Próbálta lenyugtatni a feldúlt gyermeket, azonban mindez hiba volt. Egyszerűen csak lesöpörte fejéről a kezet és az ölébe nyugvó könyvre vetette a szemét.

– Hagyj! Nem fogok oda visszamenni. – Kiáltása messzire elhallatszott. A férfi egy ideig csak nézte őt, ahogy a nyitott könyvre meredt. Abban sem volt biztos, hogy a fiú egyáltalán olvas-e jelenleg, vagy csak a betűket bámulja. Újra megpróbálkozott szóba állni vele, ezúttal azonban más megközelítést választott.

– Mit olvasol? – Tette fel a kérdést, amire a gyerek rögtön felkapta a fejét. Már régóta hordozza magával mindenhova a vaskos könyvet, azonban eddig senkit sem érdekelt, hogy pontosan mi is az. Kezébe szorosan megmarkolta, majd becsukta azt és a férfi felé nyújtotta, aki rögtön át is vette és elkezdte vizsgálgatni.

– Filozófusok és gondolkozók írásai vannak összegyűjtve benne. Főleg olyanoké akik régebbi korokban éltek, de egy-két modern író is megtalálható köztük. – A válasz szinte rögtön érkezett és arcán mintha egy kis örömöt lehetett volna észrevenni, hogy valaki érdeklődik a könyv felől. Valószínűleg már régóta várhatott valakit, akivel megvitathatja a tartalmát és tudta, hogy most megtalálta az erre legmegfelelőbb személyt. Azonban a történések nem igazán az elképzelései szerint alakultak. A férfi egy ideig lapozgatta itt-ott beleolvasott, miközben szem egyre jobba összeszűkült. Kezében összecsapta a könyvet, majd a jobb kezében kitartotta a könyvet maga elé.

– Szemét. – Ez az egyetlen szó hagyta el a száját és ebben a pillanatban a könyv lángra kapott. a fiú ijedten próbált utánanyúlni, azonban mire ezt megtette már nem maradt csak hamu, amit a szél rögtön fel is kapott és messzire repített.

– Ezt miért kellet? Az volt a kedvenc könyvem, még rengeteg mindent tanulhattam volna belőle – kiáltott a fiú dühösen. A férfinak a szeme sem rebbent a fiú dühkitörésére, sőt mintha számított is volna rá. Teljes nyugodtsággal fordult oda az ifjú felé és beszélni kezdett hozzá.

– Mit gondoltál mit érsz el ezzel? Mi az amit tanulhattál volna ezektől az emberektől? Gondolod, hogy szimplán pár okosnak titulált ember szavait követve jobb leszel? Hadd áruljak el neked valamit, nem fogsz. Lehet, hogy a papíron jól mutatnak a szavaik vagy mondtak pár érdekes dolgot, míg éltek, de ez nem azt jelenti, hogy igazuk is volt. Ráadásul valószínűleg nem is tudod, hogy milyen emberek is voltak ők. A mézes-mázos szavak mögött olyan emberek bújnak meg, akik gyakran erkölcstelenek pénz vagy hataloméhesek voltak. Ráadásul szinte mind egy dolgot akart. Műveivel beírni magukat a halhatatlanságba. Itt mutatkozik meg igazán az emberi arrogancia. Azt hiszitek, hogy ha alkottok valamit, amit az utókor elismer akkor azzal sikerül elérni, hogy halhatatlanok legyetek. Ha tudnék, akkor nevetnék ezen, mert nincs olyan dolog, hogy halhatatlanság. Lehet, hogy az utókor sokáig emlékezni fog a nevükre, azonban mi van ha az utolsó könyv is elporlad és az utolsó élet is kihuny a világban? Akkor már nem halhatatlanok nem igaz? Ti emberek hihetetlenül sokra tartjátok magatok, azt gondoljátok, hogy az idők végezetéig létezi fogtok, de az egy olyan hosszú idő, amit még elképzelni sem tudtok. Dobálóztok nagy szavakkal, amiket fel sem tudtok fogni. Sajnálom, hogy ki kell zökkentselek a te kis mesés világodból, de rossz utakon jársz. Pontosan tudom, hogy mit gondolsz, azonban sajnos nagyon is rosszul gondolod. Nem fogsz jobb emberré válni attól, hogy mások szavait vakon követsz. Nem élheted lesz az életedet úgy, hogy azon az úton jársz, amit régen mások tűztek ki célul. Természetesen egyetérthetsz pár dologgal, amit mondanak, azonban te nem ezt csinálod. Neked saját magadnak kell megalkotnod a gondolataidat és világképedet. Saját utadon kell járnod. Tekints le az utcára! mit látsz? – Hosszú monológját egy kérdéssel zárja. A fiú letekint majd újra felnéz a férfira.

– Embereket. – Jött az egyszerű válasz.

– Pontosan, embereket. Mindegyikük egyedi és másképpen gondolkozik, más utakat járnak be az életük során. Azonban ami a legfontosabb, hogy ezt az utat saját maguknak kell kijelölni és utána rajta végigjárni. Természetesen segítségeket, támogatásokat kaphatsz az életbe, de nem várhatod el, hogy a könnyű a már bejárt utakon járhass. Főleg te akinek fontos feladata van. – A fiú ha kicsit nehezen is, de kezdi megérteni a szavakat. Tudja, hogy mi az amit közölni akar neki, de még mindig nehezére esik elfogadni.

– Miért nem? Annyi ember hordta magán ugyanezt a terhet, akkor miért nem haladhatok ugyanazon az úton, amin az előttem lévők?- tette fel a kérdést mire a férfi csak a fejét ingatta.

– Ez nem valami játék fiú! Neked is be kell látnod, hogy a világ változik és pontosan ezért nem teheted ugyanazt, mint az elődeid. Változnod kell még ha ez nehéz is. Tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, hiszen még fiatal vagy és nem teljesen érted a világ történéseit. Azonban ne feledd, hogy a tanítóid, segítőid, illetve én is itt vagyok, hogy átsegítsünk ezeken a nehéz időszakokon. Ne félj csak nézz előre és találd meg azt az utat, amin járnod kell. Ez a szép az emberekben. Életüket nem köti sors, vagy egyéb felsőrendű hatalom, szabadon azzá lehetnek, amik csak akarnak és csak a képzeletük szab határt annak, amit képesek elérni. Egy nap te is megérted, hogy milyen fontos is ez. – A fiú továbbra is csak bámul és arca újra kissé morcossá vált.

– Ha én döntök a sorsomról, akkor akár abba is hagyhatom ezt az egészet igaz? Dönthetek úgy, hogy visszatérek a normális életbe lemondva minden felelősségről. Én is jobban szeretnék egyszerű gyerek lenni! Szeretnék a könyveken és a tanuláson kívül mással is foglalkozni, barátokat szerezni és játszani, de nem tehetem. Miért? – fakadt ki újra magából, majd térdre rogyott. Szeméből könnyek kezdtek hullani.

– Megértelek. Nehéz lehet számodra. Fiatal vagy még és mégis olyan sokat várnak el tőled. Azonban neked is van más választásod. Ha nem kívánod folytatni, akkor add ide a gyűrűt és soha többé nem kell visszatérned. – A férfi kezét nyújtotta miközben várt a fiú válaszára. Az felnézett könnyes szemeivel és csak a fejét rázta.

– Ahogy sejtettem. Nagyon tisztelhetted őt. Tudom jól, hogy az egyetlen ok, amiért ezt a mai napig csinálod az ő volt, aki téged bízott meg, hogy folytasd ott ahol abbahagyta. Sokáig hezitált mielőtt meghozta a döntését, mivel nem volt biztos benne, hogy ez-e a helyes megoldás. Ilyen feladatot adni egy ember kezébe különösen nehéz dolog, azonban egy gyerekre átruházni még inkább, de tudta jól, hogy te vagy a legmegfelelőbb személy. Az olyanoknak, mint ő megvan a képessége, hogy belelásson az emberekbe és megmondja, hogy ki milyen személy valójában. Valószínűleg benned látott valami olyat, amit más tanítványaiban nem és ezért kaptad meg ezt a feladatot. Mondanám, hogy büszkének kéne lenned magadra, de tudom, hogy ez nem vigasztal. Sok minden történt egyszerre. Az általad legjobban tisztelt személy halála és a végtelen mennyiségű feladat, kötelesség és felelősség rádszakadása. Azonban vigasztaljon a tudat, hogy ha ezeket az akadályokat le tudod küzdeni, belőled is legalább olyan jó ember válhat, mint amilyen ő is volt. – A férfi befejezte a mondandóját és mélyen a fiú szemébe nézett.

– Gondolod? Tényleg lehetek olyan, mint ő? Valaha elérhetem azt a szintet. Ahogy a dolgok most állnak kicsit elképzelhetetlen. Mindenki csak nevet rajtam és azt mondogatják, hogy csak azért vagyok itt mert a betegség elvitte az eszét és ostoba döntést hozott – mondta szomorúan.

– Az emberek ilyenek. Irigyek, mert te birtokolsz valamit, amit nekik soha nem lesz lehetőségük megszerezni. Nem te vagy az első akire ujjal mutogatnak. Előtted számtalan ember ment már végéi hasonló, esetleg még nehezebb időkön, de mindegyikük egy bizonyos ponton megmutatta, hogy a döntés nem véletlen volt és nekik igen is ott a helyük. El fog jönni a nap, amikor te is megmutatod, hogy milyen nagyszerű vagy. Addig is ki kell tartanod és el kell tűrnöd az ilyen ostoba embereket – mondta és újra rátette a kezét a fiú fejére, akinek sikerült kicsit megnyugodnia.

– Te mindig itt leszel velem igaz? Segíteni fogsz ha baj van? Úgy érzem, hogy most kicsi és gyenge vagyok. Nem vagyok alkalmas a feladatra, amire kiválasztottak, de talán egy nap az leszek. Addig a napig azt kérem hogy segíts nekem Razul a Tűz Istene. – A férfi bólintott és a fiúra nézett.

– Úgy lesz Tűz királya Layen. Menjünk térjünk vissza a palotába.

Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a tengeralattjárót, a pilótafülke legénysége, és az ósdi fém tárolók tartalma egy ütemre hullott a földre. A gépház felől jött a lökéshullám, melyet még sok kisebb követett, ezek komótosan tépkedték le a falról a rozsdás fémlemezeket. A hídon, és az ahhoz egy folyosóval csatolt pilótafülkéből a hajó vezetői egymás után rohantak elő, és kapkodva kérdezgették, hogy mi történt. Gregor, a tengeralattjáró parancsnoka az övtáskájában hordott makarovjából két lövést adott le vaktölténnyel, aminek meglett a hatása, az összetaposott hangyaboly dinamikájával rohanó tíz-tizenöt ember mind megállt, a levegő megfagyott, és mindenki a kapitányra nézett. A háttérben még lehetett lövéseket, és kisebb robbanásokat hallani, de ez eltörpült a parancsnok karizmatikus beszéde mellet.

–          Figyelem, nincs sok időnk, de higgadtan kell cselekednünk, a lázadók lyukat ütnek a hajón, és tönkretesznek mindent. Mindenki vegyen fel egy golyóálló mellényt, és tegye a dolgát, le kell zárjuk a gépházat, és le kell állítsuk, mielőtt a harc túl sok kárt okoz.

Az emberek katonához méltóan megtették, amit kellett, és a zajok elültek, az emberek lenyugodtak, a lázadókat elkülönítették, a felrobbant hűtőegységet kicserélték a gépházban.

Másnap a hajó felemelkedett, és éppen csak elkezdődtek a javítások, a hangszórókból egy, még a szerelés zajainál is kellemetlenebb hang rikácsolt:

–          A teljes hajó legénységét várjuk a fedélzeten!

A szerelők komótosan kivánszorogtak zugaikból, és lassan mindenki olykor szabálytalan sorokban gyülekezett a fedélzet vizes, masszív talaján. Szél volt, körös körül csak a tenger látszott,  a hajó lassan, de egyenletesen siklott, és egy kicsit himbálódzott. A tengeralattjáró viszonylag régi volt, nagyjából 2020 körül készülhetett, mert még elavult atom meghajtást használt, és a fegyverzete is tartalmazott passzív lőszert.  Az orra hosszú volt, a teste függőlegesen elnyújtott henger, lekerekített orral, melyből füst szivárgott, és egy magas, formás parancsnoki torony, amely tartalmazta az elektronikai eszközök nagy részét, és a parancsnokoknak is szállást biztosított, a szabályzat szerint külön a legénységtől, hogy a feljebbvalóságot ez is erősítse. A torony a hajó hátsó felének közepéből emelkedett, és a tetején automatikusan mozgatható pajzsokkal védett ablakok helyezkedtek el, a törzsén pedig egy nagy fehér sas embléma díszelgett, amit a szegecselt fémlemezek közti rozsdacsíkok szeltek át.

Gregor egy hangosbeszélőbe beszélt katonás, éles hangján, így a teljes fedélzet az ő szavait figyelte:

–          Emberek, a tegnapi események nem véletlenül történtek. Mindenkinek tudomása van arról, hogy megtámadtuk a Közel-keletet, és ők atommal válaszoltak, és mi is így tettünk volna, de ellenszegültem a parancsnak, és a mi négy 20 megatonnás rakétán nem hagyta el a hangárt. A lázadók már lenyugodtak, és kiengedtük őket, mert már hallották, amit most önöknek mondani fogok. sejthetik, hogy miről lesz szó, mert tudom, hogy senki se tudott kapcsolatot létesíteni az otthoniakkal. Nos, rövid leszek, az elnök eltűnt, a bázisok nem válaszolnak, semmi hírünk a kontinensekről. Az utolsó dolog, amiről tudomást szereztem, hogy a terroristák, és az ellenséges államok összefogtak, és a mi fegyvereinkkel támadtak Oroszországra, amaz pedig rakétákkal válaszolt, de mire kiderült volna a végzetes hiba, már nem volt, aki jelentse. Továbbá úgy tűnik a szenzorok alapján, hogy az északi félgömbön úrrá lett a nukleáris sugárzás. Nincs hír, hogy hol mekkorák a veszteségek, de semmi jóra nem számíthatunk. A legjobb amit tehetünk, hogy spórolunk a tartalékokkal, és eljutunk az Ausztráliai bázisra. Mindenkinek a legjobbakat, készüljenek fel, javítsák meg a hajót, és a fő, reménykedjetek!

 

 

A szerelők visszatértek a munkához, de a szobákban érezni lehetett a sötét vákuumot, amely minden szót beszippantott, és baljós gondolatokat ébresztett a legvidámabb katonákban is. Mi az, hogy nem válaszolnak? Mekkora a sugárzás? Mi van a többi egységgel? Mit tesznek az emberek?

Egész nap csend volt, a fagyos levegő elnyelte a gépek zaját, senki nem szólt a kemény munka miatt, sőt, egyszerű „Add ide a fogót!” mondatokon kívül semmi nem hangzott el. Este nem aludtak az emberek, érezni lehetett az aggódást, és a fájdalmat a kemény, harcedzett szívekben.

 

Másnap a javítás befejeződött, és a motorok felzúgtak, újra a remény mozgatta az embereket, és a fekete vákuummal teli ködöt elhagyták, a hatalmas motor segítségével, és csak sötét rossz hangulatú massza maradt utána a hajó egyes részein. Gregor reggeli ellenőrző körútja során megcsúszott egy fájdalom pamacson, de nem mutathatta ki érzéseit, és gondolatait a többi tiszt felé.

A tenger gyorsan siklott a hajó alatt, a hullámok habosak voltak, és kis koppanások hallatszottak, köd volt. A zajok egyre erősödtek, és hirtelen a tengeralattjáró egy végtelen lángtengerre futott. A tűzben repülők tűntek fel, és egy vadászgép-hordozó kettétört törzsének hosszú, roncsokkal beterített idomai. Az anyahajó orosz volt, és kínai gépeket szállított. A háború szele megérintette az arcokat, és belemart a hajakba, és a szívekbe. A legénységen a félelem lett úrrá. A bázis még tíz nap múlva se lesz a láthatáron, a készletek fogynak, a rádióból meg csak a káosz kusza foszlányai szűrődnek ki, és jutnak az aggódó, feldúlt, elveszett emberek füleibe.

Az egyik mérnök befogott egy adást, melyben az okokról számoltak be, a szegénység, a terrorizmus, az egyenlőtlenség. Elég volt egy hacker, egy gomb a számítógépen, csak egy jel a műholdon, és a világ átalakult. Egyszer, egy bányában egy unott munkás által irányított gép kiásott egy darab szilíciumot, a kristályt felhasználta valamelyik gyár, a késztermék eljutott egy gazdag emberhez, az ember eladta, aki megvette, lelki sérülésekben szenvedett, de remek elmével rendelkezett, és az elveszett, szomorú ember, pedig eladta a tudását, és valaki megnyomta a gombot.

 

Este a félelem, a sokk, és a bánat hatására sokan az ital által próbáltak menedéket keresni, ezért reggel sokan nehezen ébredtek, és mivel a rend kezdett lazulni, sokan felmentek a fedélzetre kávézni, nem volt köd, de még sötét volt, így lámpafénynél szürcsölték a finom olasz kávét, amit egy francia katona hozott a hajóra. A nap elkezdett pislákolni a horizonton, mint egy mécses, az üvegablak mögött, és ez a pillanat megérintette a lelkeket a bárkán. A hangulat megváltozott, és a hajó tovasiklott a napfelkeltében.

Rákos pite: Az idegen

2016. január 2.

Régen volt már az a nap amikor először megpillantottam az idegent a rá annyira jellemző öltönyében és kemény kalapjában. Éppen hazafelé tartottam egy fontos megbeszélésről amikor szembe jött az utcán és egy udvarias bólintással köszönt, akkor csak meglepődtem hogy valaki ebben a rohanó világban köszönt amikor még csak nem is találkoztunk azelőtt.
Bár igazán abban sem voltam biztos hogy még nem láttam hiszen annyi emberrel beszélek mindennap hogy képtelen vagyok mindet megegyezni.

Teltek a hetek és én éltem a megszokott életemet hétköznap reggel felkeltem, elmentem dolgozni a munkahelyemen ledolgoztam a kötelező 7-8 órámat, hazajöttem még átnéztem a megrendelők kéréseit aztán tv-ztem vagy az interneten böngésztem. A hét végék annyival voltak mások, hogy nem mentem dolgozni. Vissza gondolva eléggé egyhangú és unalmas életem volt de én meg voltam vele.
Aztán egy szürke őszi napon a műszakom már véget ért de én még bent voltam a gépemnél ültem hogy elintézzek pár dolgot de csak az asztalom melletti ablakon kibámulásig jutottam amikor észrevettem, az utca túl oldalán ált és engem nézett. Csak képzelődök gondoltam biztosan az egyik hirdetést nézi az épületen, amikből számos díszítette a C épület utca felé eső oldalát. De ahogy teltek a percek és még mindig egymást néztük, mert igen már biztos voltam benne hogy engem néz, egyre csak furdalni kezdett a kíváncsiság hogy miért néz. Ekkor gondoltam egyet lekapcsoltam a számítógépem felkaptam a cuccaimat és lerohantam a második emeltről a földszintig, elrohantam a recepciós pult mellet ki az utcára a hátam mögül hallottam a recepciós lány kérdését hogy hova ez a nagy sietség, aztán már fordultam is be a sarkon a C épület kiplakátozott oldalánál és néztem az út másik oldalát hogy hol van a különös idegen de sehol nem volt csak egy pár ember sietett haza a munkából. Bambán és zavartan álltam az úton és azon gondolkodtam hogy vajon mi vett rá arra hogy egy idegen miatt még ha ilyen különös is, kirohanjak az utcára. Értelmes magyarázat híján elindultam haza amikor is félúton meglepve tapasztaltam hogy bár teljesen jól láttam az idegen arcát, mégsem tudnám felidézni semmilyen vonását, a szeme színét vagy egyáltalán azt hogy milyen nemű volt, arra hogy férfi is csak az öltözetéből tudtam következtetni de még azt sem tudtam volna megmondani hogy körülbelül milyen magas volt. Ez eléggé meglepett hiszen ennyire rossz memóriáról még én sem adtam tanúbizonyságot ennek előtte.
Miután haza értem rögtön lefeküdtem de nem tudtam elaludni valamikor egy óra tájt felkeltem hogy igyak egy kis vizet, lementem a konyhába ahol a sötét ellenér teljesen jól eligazodtam hiszen már majdnem öt éve ott laktam. Megeresztettem a csapot és amíg a vizet töltöttem a pohárba felnéztem a konyhacsap feletti ablakra és az üvegen tükröződő arcképemet bámultam amikor észrevettem, ugyan úgy az utca másik oldalán állt a lámpa fényben és engem nézett. Megint hatalmába kerített ugyan az a furcsa kíváncsiság és még a csapot sem zártam el úgy rohantam ki az utcára az idegen még akkor is ott ált a másik oldalon amikor leléptem az útszegélyről, átrohantam az úton de megbotlottam a szemközti utcaszegélyben, a tenyereim hangosan csattantak a betonon és mire felnéztem már sehol sem volt az idegen. Feltápászkodtam leporoltam a térdem és hátra fordultam hogy vissza mennyek a házba és végre aludjak egy kicsit, de amit ekkor láttam attól elakadt a lélegzetem. Az igazat megvallva pontosabb meg fogalmazás lenne a mit nem láttam ugyanis a házam helyén egy sötét mező terült el, nem is csak a házam helyén hanem mindenhol, az egész utca eltűnt, csak én egy magányos lámpa oszlop mellett voltam egy sötétbe burkolózó mező kellős közepén.

Másnap reggel hét órakor a postás akit Daniel-nek hívtak a jól megszokott többszörösen bezárt ajtó helyett egy tárva nyitva álló ajtót talált a Jackson utca 23 szám alatti háznál. Daniel világ életében rendszerető ember volt aki nem szerette a furcsaságokat, ezért is félve kopogtatott a nyitott ajtón és közben a ház egyetlen lakóját szólongatta Mr Pines-t. Miután már egy perce nem érkezett válsz Daniel összeszorult szívvel belépett a házba. Először a konyhába lépett be ahol a csapból folyt a víz ezt Daniel rendszerető ember lévén gyorsan el is zárta. Pár perc múlva már világos volt Daniel számára hogy senki nincs a házban de rablás vagy erőszak jeleit sem találta sehol. Daniel gondolta hogy jobb lesz ha a rendőrség foglalkozna a dologgal így hát elindult kifelé a házból. Ahogy kilépett az ajtón megbotlott valamiben felállt és megfordult hogy megnézze mibe botlott meg de nem hogy az nem látta hogy mibe botlott meg hanem a házat se Daniel körbe nézett és egy mezőn volt csak ő és egy magányos lámpa oszlop pár méterrel abba az irányba ahol eddig az utca túl oldala volt.

Már napok óta gyalogoltam a végtelennek tűnő mezőn amikor úgy döntöttem hogy nem megyek tovább. Ki tudja mennyi ideje nem ettem mást min bogyókat amiket a ritkásan elszórt bokrokról szedtem le inni pedig csak a bokroknál is ritkábban előforduló tócsák vizét ittam. Nem tudtam pontosan mennyi ideje vagyok a mezőn de heteknek tűnt. Az első napokban még a lámpaoszlop körül maradtam minden irányba felderítve a terepet de csak addig mentem el hogy még lássam a lámpa oszlopot. Nem tudom miért nem indultam el rögtön azután hogy a tehetetlenségtől és a félelemtől reszketve kivártam a reggelt. Lehet azért mert reménykedtem hogy egyszer csak újra a szeretett utcámban találom magam de lehet hogy csak ragaszkodtam az egyetlen tereptárgyhoz ami megtörte a mező monotonitását. Magam sem tudom csak azt tudom hogy pár nap után elkellett induljak mert minden bogyó elfogyott a közeli bokrokról. Már egy napja gyalogoltam amikor feltűnt a csend, semmilyen állat nem volt csak a mező a maga száraz gazzal teli füvével bokraival és tócsáival. Ahogyan ott ültem egy bokor árnyékában amire nem volt szükség mert bár a nap erősen tűzött nem volt meleg, ezekre a dolgokra gondoltam és arra hogy mi lesz velem, egyszer csak megláttam valamit a távolban egyértelműen valami volt ami nem bokor nem fű és nem is egy tó, egy ember közeledett lassan…